Gyanúsítgatások
Unokatestvér-találkozóra vagyunk hivatalosak. Apukám rokonsága minden évben összejön, és egy hatalmas banzáj keretein belül jópofizunk egymásnak, a szülők pedig vicces történeteket mesélnek a gyerekkorukból. Ilyenkor vagyunk vagy negyvenen.
Már három-négy éve küzdök ezzel a mantrás, ismételgetős szarral, így annyira nem visel meg, ha mennünk kell valahova. Hozzászoktam. Nagyon sok mozdulat szinte már automatikus, és a látható jeleket is próbáltam minimalizálni: az állandó ki-be járkálások helyett sokszor tömegben csak pontozok. Ha sokan vannak körülöttem, akkor háromszor, és bízom benne, hogy az elfuserált agyamnak kielégítő lesz. Ha nincs szerencsém, akkor három többszörösével próbálkozom. Elkezdtem számolni magamban, hogy az ismétlődő cselekvéseket így próbáljam kordában tartani, ha emberek között vagyok. Ezt a pontozásnál is alkalmazom. Átlépem a küszöböt jobb lábbal, magamban elszámolok háromig, mintha pontoznék, majd utána megyek át rajta.
Megjelent a könyökfogás: babona szerint, ha beütöm a bal könyökömet, akkor rossz vendég jön. Én ezt mindenképp el akarom kerülni, ezért szinte állandóan a könyökömet fogdosom. Ha bármi hozzáér, megfogom. Ha öltözök, fogdosom. Rögeszmésen el akarom kerülni a „rossz vendéget”, vagy hogy valami rossz dolog történjen velem.
És van még egy új szokás, ami megjelent: ha szorongok, a jobb középső ujjammal piszkálom a mutatóujjamat. Ütögetem, vakargatom, mozgatom. Mivel a szorongásom szinte állandó, és minden apró történésre „bekapcsol”, én ezt már észre sem veszem. Sokáig úgy gondoltam, mások sem. Így a kezemet nem is próbálom dugdosni, önfeledten beszélgetek az unokatesóimmal és a rokonokkal, akikkel nem találkoztam kb. egy éve. Pár hete új kapcsolatom van, néha vele is chatelek egy kicsit. És szorongok. Szorongok, hogy vajon elég jó vagyok-e az új páromnak: akár kinézetben, akár belső tulajdonságok tekintetében. Akárhányszor eszembe jut ez a srác, erőteljesebben piszkálom a kezem, és magamban számolni kezdek. Amikor csökken a szorongás, csökken a kéz piszkálásának intenzitása is. A félelmemet erősíti a nagy társaság: hiába rokonok, és mindegy, hogy csak ritkán látom őket – ráadásul még csak itt sincs a pasim –, én mindenkivel méregetem magam. Önkéntelenül. És mindenkiről úgy találom, hogy valamiben jobb nálam. Szebb a haja, jobban beszél nálam, vagy épp mesél egy történetet, amiből arra következtetek, hogy kedves. Kedvesebb, mint én.
Ettől újra nő a szorongásom és erősödik az ujjpiszkálás is.
Anyáéktól külön ülök, egy másik asztalnál. Néha odasandítok: ők is elmélyülten beszélgetnek, vagy éppen felröhögnek valamin. Egész délután megy a sztorizgatás a fiatalkorukról, amiket hatalmas nevetések kísérnek. Szeretem hallgatni a történeteiket, én is jót mulatok rajtuk.
Anya sokáig beszélget egy idősebb férfival. Látom, ahogy elkomorul az arca, majd lassan felém tekint. Én rámosolygok, de ő nem viszonozza, csak hallgatja a faszit. Mikor a pasi elmegy onnan, ő megint rám néz, és végre mosolyog. De nem őszinte a mosolya. Kényszeredett, és süt belőle a szomorúság. És ami még rosszabb: a szégyen.
Görcsbe rándul a gyomrom. Nem tudom, mi baja anyának, de annak sosincs jó vége, ha ilyen kedve van. Egyre nő bennem a feszültség, a hasamtól kúszik fel az agyamba, és erős fejfájásom lesz. Gyorsan számolok magamban, és gyorsabban piszkálom a kezemet.
Felkelek és magamhoz veszek néhány sütit. Már mennék vissza a helyemre, amikor odajön hozzám az a fasz(i), aki előbb anyával beszélt. Minden kertelés nélkül nekem szegezi a kérdést.
– Te drogozol?
Hátrahőkölök és döbbenten meredek rá. Azt sem tudom, melyik rokonom, vagy épp kihez tartozik.
– Dehogyis! – kiáltok fel, és körbenézek, van-e a közelünkben valaki, aki esetleg hallhatja ezt a beszélgetést.
– Pedig pont a drogosok csinálnak így, akiknek ráng a kezük az anyag hiányától – mondja, és a kezemre mutat, amivel az ujjamat piszkálom.
Mellbe vág az, amit mond. Drogosnak néznék ki? Vajon ezt mondta anyának is?
– Dehogy drogozok! – ismétlem magamat. – Nem hiszem, hogy ez lenne az egyetlen dolog, amiért piszkálhatom a kezemet.
Látom rajta, hogy bármit mondok, ő már elkönyvelt olyannak, aki cuccol. Annyira rosszul érzem magam, hogy mindjárt sírni fogok.
– Persze, mind ezt mondják – folytatja.
– Nehogy már azt mondd rám, így ismeretlenül, hogy drogozok! – fakadok ki.
– Én nem mondom, csak azt, hogy a drogosok ilyenek.
Fintorgok, és hátat fordítok neki. A pulzusom az egekbe szökik. Legszívesebben behúznék neki egyet, vagy belerúgnék. Vagy leköpném.
De ehelyett visszasétálok az unokatestvéreimhez, és elújságolom nekik, hogy mit mondott ez a fasz. Szándékosan az asztalon tartom a kezem, nem dugdosom. Figyelek, hogy a lehető legminimálisabban piszkáljam az ujjam. Észreveszem, hogy akárhányszor megmozdul a kézfejem, az unokatesóm odakapja a tekintetét.
„Drogos lettem” – mondom magamban.
Anya továbbra is felém néz, átható, szomorú szemekkel, arcára kiül a világfájdalom.
Most már tudom az okát.
Azért, mert a lánya „drogos”. Micsoda szégyen!
Sírni tudnék.
Sírni tudnék, hogy ezek a rohadt gondolatok nem hagynak nyugodni! Sírni tudnék, hogy folyton úgy érzem, megfulladok a szorongástól! Sírni tudnék attól, hogy még a saját anyám is magát sajnálja: Ő milyen szerencsétlen, hogy ilyen gyereke van, akit drogosnak néznek!
És sírni tudnék, mert rohadtul fáj, hogy a négy év alatt egyszer sem kérdezte meg (és biztos vagyok benne, hogy most sem fogja), hogy mi a baj, mi van velem, hogyan tudna segíteni. Soha.
Csak kritizál. De azt mindig.
(Fotó: Dương Nhân, kép forrása: Pexels)