Minden az élesztővel kezdődött, drága doktor úr, minden baj azzal indult el, ugyebár, azzal a fránya élesztővel. Mert ha lett vón élesztő odahaza, akkor én se kerülök ide, ez egyszer biztos! De hát nem volt. Már hetek óta nem lehet kapni. Pedig nem csak a sarki boltba mentem el ám, hanem a távolabbiakba is benéztem, nem egyszer, nem kétszer, de hiába! Azt mondják, hiánycikké vált. Nem csoda, az emberek otthon vannak bezárva, egymás hegyin-hátán, együtt az egész család, s nem mehetünk, ugye, sehova. Édesanyám is, szegénykém, aki messze lakik tőlünk, távol, egy kis városkában, ő is csak este mer kimenni a városba, mer’ állítólag oda meg hazaérkeztek Olaszból a… hogy is fejezzem ki magam, drága doktor úr, hogy szalonképes legyek? Na, szóval, hazatoloncolták Olaszból azokat a… szexmunkásokat, na, így mondom, doktor úr, hogy jól értse!, s most, mivel azok hazahurcolták odakintről ezt a kovidot, vagy mit, hát kijárási tilalmat léptettek életbe. Aszondja a drága mama, hogy a rendőrök megállítgatják az embereket, oszt hazaküldik az időseket, meg azokat, akiknek nincsen papírja, pedig szegénykém csak egy kicsit sétálni szeretne, muszáj neki a köszvényes lábait megmozgatni. Nem értem én ezeket a rendőröket, miért ne lehetne annak az ártatlan kis öregasszonynak sétálni egy jóízűt, nem szól az senkihez, olyan csendes, szótlan ember, mint én, mert hát én édesanyámra ütöttem, doktor úr! Na, ne értse félre, nem úgy „ütöttem”, hanem csak így szokják mondani, ha hasonlít valaki valakihez, tudja, kedves doktor úr!? Na, szóval mink is otthon vagyunk, több mint egy hónapja. Mind! Az uram is, meg én is a fiúkkal, így sok az éhes száj, nagy a bendő, el kell őket valamivel látni, hát mit csinál ilyenkor a jó háziasszony? Süt. Én pedig, doktor úr, nagyon szeretek ám sütni, főleg dagasztani, hiszen a meleg tészta jobb a bőrnek, mint az a hijarulonos, vagy micsodás, avonos krém, nem beszélve arról, hogy a kelt tészta a legfinomabb kéztisztító is egyben, hiszen úgy hozza le a koszt az ember keziről, hogy csak, na! Szóval már nagyon szerettem volna sütögetni, dagasztgatni, főleg mivel kellett vón valami megnyugtató dolog, hiszen az ember idegein táncolnak azok a neveletlen kölykök. Csak meresztik otthon a seggüket, már bocsánat a kifejezésért, de mi mást tudnék mondani, mikor egész nap csak döglenek a szobájukban, oszt nyomkodják a mobiljukat még akkor is, amikor kihívom őket azzal, hogy kész az ebéd, meg kész a vacsora, de azok a lusta dögök le se teszik a markukból a mobiljukat, mintha oda lenne nőve hozzájuk. Állítólag onlájn tanulnak, de én se nem látom, se nem hallom őket tanulni, meg vagyok verve én ezekkel, mindig csak a bolondságon jár az agyuk ezeknek! A minap is azt látom, hogy fekszik az Ármándó a vasalódeszka tetején síszemüveggel meg úszósapkával a fején és furcsán kalimpál, a másik, a Ronáldó meg veszi fel videóra, oszt azt hazudják nekem ezek, hogy ez a tananyag tesiből, meg házi feladat, meg ilyenek! Nem sül ki a szemük, képesek engem ilyenekkel megetetni, hát bolondnak néznek engem ezek, vagy mi?! Szóval, doktor úr, muszáj egy kicsit kikapcsolódni, a sorozatok már a könyökömön jönnek ki, mindegyikben csak a megcsalás, meg a félrekufirc megy, nem bírom én ezt a temérdek erkölcstelenséget, az embernek sok mindent bevesz a gyomra, meg a jóból is megárt a sok, de ebből aztán meg főleg. Szóval szerettem vón valami nyugisat, ami kikapcsol, de hogyan, ha nincs élesztő? Tudom, tudom, aszondják az okosok, hogy régen se volt bolt, meg élesztő, s mégis tudtak nagyanyáink sütni, és hogy erre találták ki az öregek a kovászt, meg ilyeneket. Igen, a net is tele van most ilyesmikkel, nekem fogalmam sincs, hogy az égbe csinálják, én is kavargattam, ugye, lisztből és vízből készül az a csuda és úgy kell vele bánni, mint a tamagocsival. Tudja, doktor úr, az a kínai, vagy japán, vagy milyen játék, amivel még Ön is biztos játszott gyerekkorában, legalábbis azt feltételezem, olyasmi korú lehet, mint akinek volt tamagocsija. Tudja, az a marokba fogható, tojás alakú izé, na, biztos volt a doktor úrnak is olyanja! Ha nem így lenne, elnézést a tolakodásért, kedves doktor úr, szóval tudja biztosan, miről beszélek, az a kis izé, amivel foglalkozni kell sokat… Na, ugye, mondom én! Na, oszt ezt a vackot etetni meg itatni kell, és a kovász is valami ilyesmi dolog. Figyelni kell rája, rakni hozzája hol a lisztet, hol a vizet, meg ki-betakargatni, öntözgetni, de az enyimnek valami baja lett, megdöglött, így mondják, nem tudtam vele bedagasztani, ki kellett önteni a vécébe, hát ki is öntöttem nagy bosszúsan, aztán meg elindultam, mondom, csapok egy kört, hátha találok valahol élesztőt. De az volt a gond, hogy 9 óra után mentem. Illetve hát nekem nem okozott gondot, csak a bolti eladónak, mivel, tudja, doktor úr, hogy van az a korlátozás, hogy délelőtt 9 és 12 között nem mehetsz vásárolni, csak ha 65 éves vagy, vagy attól öregebb, és hát értem én ezt, de délutánra én má’ mindenképp be akartam dagasztani. Így feltettem a maszkomat, ami baromi jól néz ki, pedig én nem díjazom azt a nagy divatmajmolást, hogy én egy ilyennel vagánykodjak, mert a maszk nem ruhadarab, ugyebár, védőeszköz, no, de sokan asziszik, hogy az, legalábbis ahogy végignézem ezeket a fiatalokat, hogy milyen dizájnosakat vásárolnak, otthagyva némelyikért egy csomó pénzt; szóval az enyim azért is jó, nemcsak mert megy a legújabb párducmintás felsőmhöz, hanem mert tényleg betakarja az egész arcomat, és képzelje, doktor úr, hát nem kiszúrták a boltban, hogy én nem vagyok még 65 éves?! Felteszem azt a bazi nagy maszkot, a párducmintásat, ami tényleg eltakarja a fél pofámat, és megszólít erre az a szemtelen kiscsaj a pult mögül, hogy meg tudom-e mondani neki, mennyi az idő!? Először úgy tettem, mintha nem hallanám a kérdést, de odajött, pont akkor, mikor épp beleraktam a kosaramba az élesztőket – mert végre volt, friss, megnyomtam és éreztem, hogy az a jó kis gumis állagú volt, tutira a legfrissebb, na, attól aztán secperc alatt feljött vón a tészta! Szóval odajött hozzám az a kis izé, a szemembe nézett, és közölte velem, hogy én biztos nem vagyok még 65, úgyhogy menjek ki a boltból. Képes volt ilyet mondani nekem az a kis mitugrálsz, és hát máskor biztos örültem vón, ha nem néznek 65-nek, de akkor majd’ felvetett a méreg, mert a jó kis ruganyos élesztőt – amiből vettem egy egész fóliapakkal, biztos, ami biztos, ki tudja, mikor lesz újra belőle, tehát volt vagy 8 kockányi a kosaramba’ –, hát nem kipakoltatta velem az egészet?! Na de, gondoltam, túljárok az eszin a kis dögnek, hazarohantam és előkerestem a Krisztofernek a helovinre szerzett boszorkányjelmezét (jó, tudom, hogy nem egy fiús jelmez, de micsináljak, ha ezért könyörgött a szentem, hát, persze, hogy megvettem neki), felvettem azt, még a hátam is meghajtottam, úgy mentem vissza az élesztőért, amiből – láttam az ajtóból – még maradt vagy 4-5 kockányi (persze, mert a sok hülye mind felvásárolta addig!). Szóval csak az ajtóból láttam futólag az élesztők sárga kockáit, mivel az az erőszakos kis picsa – hijjába játszottam el a hajlott hátú öregasszonyt! – ismét kiküldött engem a boltból most már tettlegességig fajulva a dologgal! Ekkor olyan idegállapotba kerültem, hogy felcsörögtem az uramat, hogy most már ő is mozdítsa meg a kövér, hájas potrohát, üljön be a kocsiba, oszt vigyen ki engem a teszkóba, mert ott biztos nem bánnak ilyen bunkón a vásárlókkal. És jött is a Lajos azonnal, ki is mentünk a teszkóba, de azt láttam, ma mindenki megbolondulhatott, mert ott meg a biztonsági őr kötözködött belém, így mérgemben átmentünk a szomszédos obiba, ahova, valami csoda mód, beengedtek mindenkit, 65 alatt, felett… Na, de, doktor úr, ha látni akar egy csomó bacilusos gazdát egy rakáson, akkor csak menjen ki az obiba, ott aztán hemzsegnek az emberek, mint a légy! Mind, egy rakáson! Mondtam is a Lajosomnak, hogy csak céllal vásároljunk, legyünk a környezetünkre nagyon tudatosak és csakis azt vegyük meg, ami nagyon muszáj. Mer’, ugye, az ember nagy unalmába’ otthon ül a négy fal között és néz ki a fejiből, mint is lehetne szépíteni a lakókörnyezetén valamicskével, és akkor eszibe jut, hogy le van törve már vagy tizenöt éve a fürdőben a kilincs, cseréljük ki végre, így nem lesz azon minden reggel veszekedés, hogy szarás közben rányit bárki a másikra, meg ha mán ott vagyunk végre, akkor ne legyünk mán annyira sóherok, ne sajnáljuk mán a pénzt arra, hogy kicseréljük a díszpárnákat azon a lepukkant kanapén, dobjuk fel egy kicsit a sivárságot, ha mán be vagyunk beléje zárva. Oszt, hát egy vödör festéket se ártana venni, mert amikor még az Ármándónk kicsi volt és még képregényírónak készült, akkor maradt fenn egy-két irkafirka a nappali falán, de így, tíz év múltán szívfájdítva megválnék végre tőlük, és ha mán benn festünk, akkor kinn se ártana lefesteni azt a rozsdás kerítést, amit ugyan próbáltunk mán az elmúlt évek során, de mindig rájöttünk, hogy olyan magasan van a teteje, hogy egy létránkkal sem érjük el azt, így megvettük a legmagasabb létrát, hála istennek, még volt belőle egy darab. De a kerítéshez kell ugye smirgli, meg ecset, meg alapozó, meg fedőfesték, és hát gumikesztyűt is vettünk, vagy 40-et, mert rájöttünk, hogy milyen jó lesz 2 az 1-ben felhasználni azokat, hiszen így megfelelő módon fogunk tudni védekezni majd a vírus ellen, hisz ki tudja, meddig tart még ez a bolondéria. Be is álltunk a sorba, oszt ki volt írva, hogy tartsanak egymástól az emberek. Úgy kábé három méter távolra tartsanak, de néztük, hogyha ezt szó szerint vennénk, akkor bizony az obin túl érne a sor, így közvetlenül az előttünk álló karnisának végibe szaladt bele Lajos azzal a nagy hasával, kértük is azokat, vigyázzanak a másik testi épségére. Meg azokat is, akik majd’ letaposták az adidaszom sarkát, na, mondtam is nekik, hogy biztos nem tanultak meg olvasni az általánosba’, meg félanalfabéták, meg ilyeneket! De micsináljak, ha kihozzák az emberből az állatot? Meg amúgy is olyan sokan tülekedtek, meg nekem amúgy is tömegiszonyom van, a Lajosom meg szíves, tehát alig vártuk, hogy véget érjen az a háromnegyed órás sorban állás. A srácaink is vártak már minket nagyon, csalódottak is voltak szegénykéim, hogy kaja helyett egy csomó olyasmit vettünk, amivel enni nem, csak dolgozni lehet, s mivel már említettem, hogy lusták, mint a világháború, ezért jól összevesztünk, és mérgemben, hogy ne is lássam őket, kimentem oszt nekiestem lecsiszolni a kerítést. Már épp a csiszolás véginél jártam, amikor megérkezett a pizzafutár, mert mint mondtam, nagyon szeretik a hasukat a fiúk, és ha arról a testrészükről van szó, feltalálják ám magukat, így rendeltek négy óriás pizzát az apjukkal közösen. Persze, hogy csak négyet, rám nem is gondoltak, mindig így szokták, elfelejtkeznek mindig szeretett szülőanyjukról, mit nekik a hála a sok-sok gondoskodásért cserébe?, pedig hát nekem is régen volt már a reggel kilenc, amikor élesztőért mentem a boltba. Szóval megérkezett a pizzás, jól megszaladt ezeknek itt ezalatt a karantén alatt, biztos dugig keresik magukat pénzzel, mivel az emberek mind, boldog-boldogtalan, mit se törődve, hogy vírusos vagy sem, rendelik orrba-szájba a pizzákat. Tehát megjött az a kis lótifuti, bár én nem láttam, mert el voltam merülve a munkába’, oszt épp a létra tetejin álltam, és állítólag a küldönc fiú nyomkodta nagyon a kapucsengőnket, ami vagy öt éve nem működik. Mondtam is a Lajosnak, míg itt vártunk kinn az ambulanciján, hogy lehetett volna annyira esze, hogy mikor az obiban voltunk, vesz egy működő csengőt és kicseréli végre a régit, de neki nem ész, hanem csak híg káposztalé van a fejiben, nem is csoda, hogy mindent elfelejt! Szóval a pizzás pasi megunta a csengőnyomkodást, úgy gondolta, hogy bejön a kapun, oszt akkor látott meg engem a kerítés tetejin, és azt mondta, úgy megijedt, mert még mindig rajtam volt ez a helovinos jelmez, a Krisztoferé, meg így rá volt ugye ragadva az arcomra a rozsdapor, ahogy látja, kedves, doktor úr. Elnézést, de úgy rohantunk idefele kétségbeesetten, üvöltve a fájdalomtól, hogy nem volt eszembe se, hogy megtisztálkodjak vagy rendbe szedjem magamat a tiszteletire, meg hát nem ettem reggel óta, így muszáj volt bekapnom a kocsiba’ abból a finom fokhagymás-magyaros pizzából egy szelettel, nehogy leessen a cukrom oszt még nagyobb bajt csináljunk. Szóval meglátott az a kis mitugrálsz pizzás engemet, oszt ijedtében felkiáltott, és hát akkor meg úgy rám hozta a rosszbajt, hogy én meg elengedem a kerítés tetejit nagyhirtelen, amitől elmozdult a létra, és így esett az eset, hogy most itt vagyok magánál, drága doktor úr, a kezei között. Mi? Hogy kilenc öltés, és hogy egész jól viselem a fájdalmat? Hát, igen, doktor úr, annak idején is, mikor a Krisztofer feje túl nagy volt és felrepedtem ott lenn, tudja?, na, nem akarom részletezni, hogy hol, tudja azt maga jól, biztos találkozott már maga olyannal az életben, még ha nem is olyan régen játszott azokkal a tamagocsikkal; szóval mondta is nekem a Kolozsi doktor úr, a szülész, hogy egész jól tűröm a fájdalmat. Na, akkor is varrtak engem, csak azért az mégsem kilenc öltés volt, pedig hát, állítólag akkor jó az uramnak, ha minél szűkebb, tudja, miről beszélek, doktor úr, biztosan!?, nem akarom én nevén nevezni a gyereket, illetve, nem is a gyerekről beszélek, biztos tudja jól, csak hát ezt így mondják mifelénk az emberek, amit akkor szoknak így mondani, ha… Na, de doktor úr, kérem! Micsinál? Nem értem ezt az egészet! Nekem a lábam repedt fel, nem a szám, hát mit képzel, mimoma molom ö höröm o momonóma………..?!?!
(Fotó: engin akyurt, kép forrása: Unsplash)