Hiába szeles az április, hetek óta ülök a padon, a Nyugati téren. Mindig ugyanott: ahonnan remekül rálátni a villamosra, mégis elszeparált a többi embertől. Nemrég szoktam ide. Szeretem nézni a lüktető várost, pont úgy, mint egykor az irodám ablakából. Csak annyiban más, hogy itt hangok is társulnak hozzá, szagok meg illatok, mikor mit hoz a szél.
Minden reggel megjelenik egy anyuka a kislányával. A copfos lánykát időnként noszogatni kell, nem akaródzik neki óvodába menni. Én itt vagyok délután is, amikor csacsogva leszállnak a négyeshatosról. Ugyanaz a menetrend. Reggel el a Blaha irányába, délután vissza. A kislány üdítő jelenség a rohanó emberek forgatagában. Megesküdnék rá, hogy fénynyaláb fonja körbe. Derűt áraszt, a felnőttek kedvesen mosolyognak, előzékenyen engedik előre a villamoson. Az anyja teljesen más. Örökké vibrál, mindig feszült. Néha vesznek a pályaudvarnál kürtőskalácsot, a lányka olyankor ugrándozik örömében. Az anyja általában szigorúnak tűnik és mindig siet. A copfos direkt le-lelassít, mintha így próbálná türelemre nevelni a nőt. Az anyja mögött lépked, lemaradva. Már vagy kétszer megállt előttem. Amikor elém ért, rám emelte nagy barna szemét, és én megszédültem. Hanna tekintetét láttam. Nem tudom, meddig néztünk egymásra, mert a szememet elfutotta a könny. Fogalmam sincs, észrevette-e, de onnantól kezdve gyakran pillantott rám azzal a különös tekintettel. Amikor legközelebb megállt, valamit mondani szeretett volna, ám az anyja rajtakapta és magával húzta.
Nyáron sosem látom őket. Rendíthetetlenül várom, tudom, ősszel újra nyit az óvoda, letelik a mandátum a nagyszülőknél, véget érnek a családi nyaralások, elfogy a szabadság. Jönniük kell!
Ma borongós reggelre virradt, attól félek, esni fog. De kiülök, az új hét új reményt hoz. Minden átmenet nélkül tör át a nap sugara a felhők közül. Ezzel egy időben meghallom a lányka hangját. A szívem olyan hevesen kalapál, mint az első szerelmek idején. Régi ismerősként köszönök rájuk, de a nő nem figyel, csak a gyerek nyugtázza egy mosollyal az üdvözlésemet. Elsietnek előttem, összébb húzom magamon a kabátot, hűvös már a reggel. A szél felém hoz egy mondatfoszlányt. Nem értem tisztán, de a bácsi szó határozottan szerepel benne.
A mutatók csigalassúsággal vánszorognak a pályaudvar homlokzatának óráján. Szeretem nézni, ahogy méltóságteljesen odébb haladnak. Ma már nincs szükség órára, az én 1956-ban készült Patek Philippem is a múlté. A régi, hivalkodó, külsőségekre sokat adó ügyvédé volt, aki a válással megszűnt létezni. Azzal a feltétellel hagytam az exnejemnél, hogy Hanna megkapja, nagykorúsága első napján. Benne van a válási dokumentumban, amit mint a szentírást, a felöltőm belső zsebében őrzök. Mintha valaha szükségem lenne rá. Szentimentális gondolat. Hiszen pontosan 5110 napja, hogy rákerült a bélyegző és kiléptem az ajtón, vissza se tekintve. Napra pontosan tudom, mert azóta nem láttam a lányomat. Próbálom elképzelni Hannát felnőttként, de minduntalan a copfos lányka képe úszik elém. Hamarosan jönniük kell, ilyenkor szoktak leszállni a villamosról. Kis időre magába szippant a múlt, aztán feltűnik a barna copf a zebránál. A lányka most is ugrándozik, pedig ma nincs náluk kalács. Nem tudom, mi változott, de az anyja mosolyog, és most nem rohannak.
Iszom a látványukat, jó érzéssel tölt el. Megállnak, így legalább több időm van szemlélődni. A nő leguggol a kicsihez, megigazítja a haját, lesimít egy nem létező ráncot a pörgős szoknyáról, aztán némán bólint. A lányka átfonja az anyja nyakát, valamit a fülébe súg, és elém pördül.
– Téged hogy hívnak, bácsi? – nevet rám teli szájjal.
Elől hiányzik két foga. Nincs időm válaszolni, cserfesen folytatja.
– Ma esett ki ez a felső – mutat a helyére. – Ezt pedig neked rajzoltam.
Remeg a kezem, ahogy elveszem a színes gyerekrajzot. Alig tudok egy köszönömöt kinyögni. Az anyuka távolabbról bölcs belenyugvással néz. A lányka tovaugrál, majd hirtelen visszafordul.
– Én Lili vagyok, de te még nem mondtad meg a nevedet.
(Fotó: Quaritsch Photography, kép forrása: Unsplash)