Az osztálybuli az én ötletem volt. Akkor már annyiszor láttam a Házibulit, hogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak a lassúzásra. Ha vajas kenyérbe haraptam, ha egy lábon ugráltam ki a három osztályt az ugróiskolában, ha pár forintért cukrot vettünk hazafelé a Mackó büfében, ha álltam a tömegben a tízes buszon az ázott szagú kabátok között, az agyam egyik szobájában, a lelkem fehér lepedőjén, a szívem jobb kamrájában akkor is szerepelt egy kép arról, hogy a Domonkos Bendzsivel lassúzom. A vágykép elalvás előtt és után vágyálommá változott, pontosan megkomponált részletekkel gazdagodott, mint az asztal közepén a virágvázában álló tulipánokat anyám, úgy igazgattam a helyére a kis mozaikokat, melyek aztán kiadták a tökélyt. A ringást, a nyak köré font karokat, a félhomályt, és – ahogy a filmben láttam, – a diszkólámpa arcokon pásztázó színes fényköreit. Tudtam, hogy nem élhetek egy perccel sem tovább anélkül, hogy meg ne valósítsam a fejembe karcolt tervet.
Az osztályfőnöki órán erőszakos határozottsággal adtam elő, mi az osztály kívánsága, és ezen – vagyis azon, hogy van egyáltalán ilyen kívánság, – nemcsak az osztályfőnök, hanem az osztály is meghökkent. Nem engedtem azonban teret a csodálkozásukból fakadó elutasításnak, olyan pontosan vázoltam a nyolcadikos osztálybuli időpontját, helyszínét, lebonyolításának feladatait, mely feladatokból természetesen mindent magamra vállaltam, hogy néhány perc alatt két vállra fektettem a tizennyolc diáktársamat, tanárostól.
Az, hogy mit veszek fel, mindennél fontosabb volt. A legszűkebb farmeromat fekete ruhafestékkel változtattam újjá, a térdét ollóval szabtam át vagánnyá, a válltöméses selyemblúz önmagában túl kislányos lett volna, de betűrtem a szűk nadrágba, és a hatodikos osztályfarsangra készült Super Mario jelmezhez tartozó széles, piros nadrágtartót csatoltam fel hozzá. Megvettem a zsebpénzemből a legnagyobb aranyszínű, bizsu karika fülbevalót, és egy szétszaggatott lepedő-csíkot kötöttem a hosszú, barna hajamba pántnak, ahogy a vasárnap délutáni Disney sorozat egyik szereplőjétől láttam. Nem voltam benne biztos, de azért halványan úgy éreztem, hogy tátott szájú fiúkra kell számítanom, ha így meglátnak. Az osztályteremben a padokat a fal mellé toltuk, eléjük tettük a székeket, de közben arra gondoltam, minek is gondoskodunk a székekről, hiszen itt mindenki táncolni fog. Egymáshoz ütődő testek izgalma tölti majd be azt a teret, ahol máskor csupán felelni és tízóraizni, és – ha egy tanár sem lát, – a pad tetején üléssel renitenskedni lehet. Szendvicseket tálcaszámra készítettem, suhogott az alufólia végig a lakótelepen, míg Dórival és Rékával gyalog ide cipeltük. Aztán vissza kellett még menni az üdítőkért is, de nem bántam, mert a győztes csatába vonulás nem járhat fáradsággal. Krausz Barbiék hoztak sütit is, a büféasztal kívánatosan várta a vendégeket, épp ahogy elterveztem. A magnó mellett toronyba állítottam a kazettákat, jó előre mindenki értésére adtam, hogy nincs összevissza kapcsolgatás, olyan kilencven perces válogatás kazikat hoztam, ami garantálja a szuper hangulatot. Valójában pontosan tudtam, milyen sorrendben akarom hallani a zeneszámokat. A dalok, mint utcakövek, jönnek majd egymás után, hogy a táncoló lábakat a lassúzás oázisába vezessék.
A négy órakor érkező nyolc fiú egyikének arcán sem láttam azt a várakozást, amit jómagam kipirult arccal demonstráltam, de ez még nem lombozott le. Amikor a Lányi Tibi bekapcsolta a három fényt váltogató lámpát, amit a vendéglős apjától csórt el, a fiúkat teljes húsz percre elvesztettük. Tökéletesen lekötötte őket a szerkezet működése, és a fénnyel való hülye játék. Akkor már apró nyomást éreztem a mellkasomon, de nagy levegőket vettem, hogy elűzzem a gonoszul terpeszkedő kételyt, és Dórit meg Rékát középre rángatva vonaglottam egy Michael Jackson, majd pedig egy UB40 számra. A fiúk hamarosan elvesztették érdeklődésüket a lámpa iránt, de nem hozzánk, hanem a szendvicses tálcákhoz csatlakoztak. Benji pirosarannyal rajzolta körbe a száját, a többiek nagy röhögéssel ünnepelték, sírás szorította a torkomat. Whitney Houston Örökké szeretni foglakjától vártam a helyzet megoldását. Azt gondoltam, ha Whitney rákezd, hogy iiiiif, áááááj, suuud, sztéj, akkor a fiúk gyorsan lenyelik a kókuszgolyóra öntött kólát, és egymást félrelökdösve próbálnak majd közülünk táncpartnert választani. Tibi és Rudas Csabi azonban visszamentek a lámpához, azt kapcsolgatták tudálékosan, az egyszínű, majd a színváltós állásokat váltogatva. Benji pedig félterpeszben ült az egyik széken, karját összefonta a mellkasa előtt – azelőtt a mellkas előtt, ahova én akartam a fejemet fektetni. Az üres táncparkett vádlón nézett rám, a három kergetőző színfolt a szemközti fehér falon bóklászott céltalanul. Nem tudom, honnan jutott eszembe, és azt sem, honnan vettem a bátorságot hozzá, de váratlanul és hangosan kimondtam: Hölgyválasz! A Wind of change fütyülésére már egymás lába körül botladoztunk Benjivel. Nem tűnt meglepettnek, amikor a zöld, vaslábú székről felhúztam magamhoz, és azonnal a nyakába csimpaszkodtam. Hűvösnek éreztem a tenyeremet a tarkójánál felnyírt haja tövében, a kezét bátortalanul a derekamra tette, de nem szorított magához, inkább csak, mint egy kerítés, körülvette a testemet. Irányítottam a lépéseit azzal, hogy minduntalan hozzányomtam a ringó csípőmet. Egész hamar rájött, hogy mit akarok, és engedelmesen ringott velem, épp ahogy a vágyálomban elképzeltem. Egyfolytában a bőre illatát szimatoltam, és behunyt szemmel ismételgettem magamban, most történik, amit akartam, most zajlik, most kezdődik a szerelmünk. A dal sokkal rövidebbnek tűnt most, mint képzelgéseimben, és az utolsó elhaló füttyszó után Benji azonnal elengedett, azt makogta, köszi, miközben elnézett a fejem felett, majd egyetlen lépéssel az üdítős asztal mellett termett. Nem baj, nyugtattam magam, még zavarban van, de neki is éreznie kellett, amit én éreztem, még most is szikrák táncolnak a blúzomon, örökre a tenyeremen marad a langyos bőrének lenyomata.
A pakolásra csak Dóri, Réka és én maradtunk, mindenki sietve távozott fél hétkor, egyikük sem mondta, hogy jó volt, meg hogy máskor is, ami azért rosszulesett, de nem bosszankodtam sokat miatta. A hónom alá csaptam a tálcákat, úgy indultam hazafelé. A lassúzás helyét az első randi képe foglalta el a fejemben, Benji mosolyát megkapni, Benjivel kézenfogva sétálni, ezek lettek az új célok. Tele reménnyel rakosgattam egyik lábfejem a másik elé, beszívtam tüdőmbe a madárénektől hangos, esteledő tavaszt, kitapétáztam szemem a rózsaszín naplementével. Közel a lépcsőházunkhoz, a lakótelep nagy konténere mögött láttam meg őket. Benji műbőr kabátját azonnal felismertem, és a tarkóján azt a tincset is, ami a forgója miatt kifelé állt. Nemrég még én morzsoltam két remegő ujjam között. Most egy B-s lány volt, akivel vadul csókolózott.
(Fotó: NEOSiAM, kép forrása: Pexels)