Kimondani a kimondhatatlant…
A szabadság lépcsőfokai…
1969.
– Na, mostantól kitehetjük már a piros lámpát! – dühöngött apám.
12 éves voltam, és egy évfolyamtársam meghívott moziba. Anyukám izgatottan válogatta a ruháimat, melyiket vegyem fel. Nem értettem, hiszen csak egy moziról volt szó, ahogy azt sem, mit jelent apám felháborodott kijelentése.
Ebben az időben anyám majd’ minden hétvégén az Operettszínházba cipelt el, hogy apám lóverseny-függősége miatti boldogtalanságában Bob herceg, Marica grófnő, a Csókos asszony vagy a Csárdáskirálynő világának illúziójával vigasztalódjon. Egyre messzebbre kerültek egymástól a 22 év alatt, és az űrt anyukám velem és az operettel próbálta kitölteni.
Apám vasárnaponként ebéd után indult a Tattersallba, a Kerepesi útra, mi pedig az Operettszínházba, a Brodway negyedbe. Nekem két ünnepi ruhám volt, amit anyukám Annuska nénivel, egy idős varrónővel varratott.
Azért szerettem ezeket az Operettszínházas vasárnap délutánokat, mert ilyenkor végre ünneplőbe öltözhettem. Volt egy azúrkék ruhám, apró fehér levelek voltak ráhímezve a hosszú gallérjára, meg egy rózsaszín kosztümöm, elöl gombos szoknyával.
Anyám választása a rózsaszín kosztümre esett. Ezt vedd fel a moziba! – mondta. Kínosan éreztem magam, nem értettem, miért öltöztet anyám úgy, mint egy menyasszonyt, aki hamarosan beavatást kap az őstitokba.
A gyerekkorom ellentmondásait és az ehhez való viszonyulásomat csak évtizedekkel később értettem meg. Hogy lehetséges az, hogy hétköznaponként anyukám sokszor szakadt, de mindig tiszta, fiús mackónadrágba és pólóba öltöztetett, hogy sohasem volt hosszú hajam, és ez ellen miért nem lázadtam fel, mint más „normális” kislány? És miért öltöztet fel egy falusi moziba rózsaszín kosztümbe, mint egy menyasszonyt? S azt is, hogy miért nevezi bordélyháznak apám az otthonunkat, ha elmegyek egy évfolyamtársammal moziba.
1988.
– Azzal beszélj igy, akit az ágyadba fektetsz! – mondta dühösen anyukám.
Este 11 óra volt. Keddenként néha, amikor sokáig dolgoztam az Örs vezér téri rendelőben, nála aludtam Kőbányán. Egy augusztusi éjszakán arról beszélgettünk, hogy Juli néhány nap múlva érkezik haza Ausztráliából az apjától, akinél majd’ négy hetet töltött. Ez volt az első alkalom, hogy találkozhattak, mióta István disszidált.
Annyira vártam, hogy végre átölelhessem az én kicsi lányom! Így arra kértem anyukámat, hogy maradjon otthon, hadd menjek egyedül Juliért a reptérre, aztán együtt visszajövünk majd Kőbányára, hogy a kedvenc ételével fogadhassa az unokáját. Nem tetszett neki az ötlet, ezen horgadt fel, és elmondta a – mindig jól irányzott, szívbe markoló – mondatát, amivel megsemmisítő csapást mért addig is ingadozó önértékelésemre. Azzal beszélj igy, akit az ágyadba fektetsz!
– Ne akarj Juli anyukája lenni! – duzzogtam, miközben a veszekedést magam mögött hagyva hármasával szedtem a lépcsőfokokat lefelé, az 5. emeletről.
– Nem alszom itt! Úgysem tudnék egy percet sem itt maradni! Különben is, mit gondol rólam?! – dohogtam magamban. Aztán a buszmegállóban rám tört a felismerés: Atyaúristen, hogy jutok haza, a Benczúr utcába éjjel egykor?
– Nyugi, Kéjt – nyugtatgattam magam –, majd csak jön valami busz!
Elvergődtem a Deák térig, onnan pedig elindultam gyalog az Andrássy úton. Három óra körül értem a Benczúr utcába, és várt még egy akadály: fel kellett csengetnem a házmestert, hogy engedjen be a kapun.
Az Andrássy úton akkortájt gyakran járőröztek a rendőrök. Nem kelthettem túl nagy bizalmat azzal, hogy amikor mellém értek, épp kétségbeesetten csöngetve vártam, hogy a házmester felébredjen, és végre biztonságban érezhessem magam az otthonomban. Jó estét! Személyi igazolványt kérek! – csapott le rám a rend őre. Miközben kotorásztam a hátizsákomban, bevillant, hogy az igazolványaimat a nagy kapkodásban anyámnál felejtettem. Utolért hátborzongató, váteszi jóslata. Most mégis hogy magyarázzam ki magam, hogy nem vagyok prostituált, ne vigyenek be az őrszobára?! Szerencsére – még mielőtt hívták volna a járőrkocsit – előkerült a házmester, aki igazolta, hogy ott lakom, így jogosan várom a bebocsátást, és még a hivatásomat is elmondta: pszichiáter.
31 éves voltam akkor – a kislányom tizenegy –, és képtelen voltam tartós párkapcsolatra. Belevetettem magam a munkába, éjt nappallá téve dolgoztam. Néha fel-felsejlett, hogy nem futamodhatok meg sokáig, egyszer nekem is bele kell tekintenem a múltam feneketlen mélységeibe, akárcsak a pácienseimnek…
Ki-be járkáltak a férfiak az otthonomban, és mintha nem a saját életemet éltem volna. Néha zavarba ejtő volt az ellentmondás: olyannak ismertem magam, mélyen belül, aki képes szeretni, mégis mint egy mániákus, kerestem azt az embert, aki megvéd önmagamtól és megszabadít attól a bennem élő féktelen haragtól, amivel képes lennék egy férfi nemiszervét leszalámizni…
Honnan jön ez a gyilkos düh? Éreztem valahol, hogy a lényemtől idegen a rombolás, de akkor mégis kinek az érzései ezek? Nem voltam önazonos, nem csoda hát, hogy az egy – vagy néhány – éjszakára mellém szegődött férfiaknak nem volt vonzó a kuszaságom. Nem tudtam elmélyülni sem magamban, sem a kapcsolataimban. Vagy én menekültem a komolyabb dolgok elől, vagy a másik, amikor megérezte bennem a mosoly mögé rejtett, tomboló, gyilkos erőt.
„Schindler-listának” neveztem el azoknak a férfiaknak a lajstromát, akiket – anyukám szavaival élve – az ágyamba engedtem…
2009.
Quentin Tarantino filmje, a Becstelen brigantyk azzal kezdődik, hogy a második világháború idején Franciaországban a Dreyfus család legkisebb gyermeke, Soshanna családját a bujkálás során – a padlón keresztül egy sortűzzel – kivégzik. Csak a kislánynak sikerült elmenekülnie a pincéből. A film első képsora a pincéből kirohanó kislányt mutatja, akinek az arcára fröccsent a szülei kivégzésekor kiömlő vér. Fut a mezőn át, Landa pedig, a Zsidóvadász német SS-tiszt, futni hagyja őt.
Néha úgy éreztem, én vagyok Shosanna, aki bosszúszomjas tervet eszelt ki a náci vezérkar meggyilkolására.
2017.
A morianak sokféle jelentése van:
Moria – egy hegy Moriah földjén, ahol Ábrahám feláldozta Izsákot. Ezt követően erre a hegyre épült fel a Szent Templom.
J.R.R. Tolkien A gyűrűk ura c. könyvében egy földalatti várost nevez így. A pszichiátria is használja ezt a kifejezést a szellemi leépülés egy speciális formájára, amikor kóros jókedv lesz úrrá az idős emberen. Ez jellemzően obszcén viccek, felfokozott hangulat, durva poénok, akár erkölcstelen cselekedetek formájában jelenik meg. Valójában a homloklebeny agysejtjeinek károsodása miatt fellépő „sajátosan vidám, izgalommal bíró” demenciát, szellemi leépülést jellemzi.
– Te meg hogy nézel ki? Mindened olyan nagy! Nézd már, mekkora a hasad! Biztos a p…. is olyan nagy! – nevetett gurgulázva a 93 éves, móriás anyukám, és néhány hét múlva meghalt.
Azt mondják, az ember sokkal könnyebben tudja a szívében elhelyezni (integrálni) azoknak a kapcsolatainak elvesztését, ami harmonikus volt, mint ami tele volt félelmekkel. Az szívem pedig tele volt félelemmel. Féltem attól, hogy olyan árva leszek, mint apám, anyám és a bátyám is volt.
A történet korábbi rész itt olvasható:
(Fotó: Maria Orlova, kép forrása: Unsplash)