Sosem volt szerencsém a férfiakkal. Anyámnak sem, nagyanyámnak sem. Ez valahogy mindig is a génjeinkbe volt kódolva, mint az enyhén mandulaformájú szem, a vékony arc és a barna haj, amit mindannyian világosszőkére festtettünk; mintha valamit titkolni, feledni akarnánk, vagy csak a közös cinkosságunk jeleként viselnénk. Amikor elértem a tizennyolcat, anya még mindig roppant fiatalos volt és annyira hasonlított rám, hogy sokszor testvéreknek néztek minket, és a koncerten becsiccsentett férfiak páros randit akartak lebeszélni velünk. Amikor anya erre azt válaszolta, hogy „biztos nem megyek a lányommal együtt randizni, egyedül meg nem engedném el, pont veletek”, a két, amúgy egészen jóképű fiatalember úgy tűnt el a tömegben, mint a fára felütött tollaslabda a dús lombok között. Anyával nagyot nevettünk, és a bárpultnál kértünk még egy sört, amit aztán elfeleztünk.
Talán most másképp lesz. Karl talán nem olyan, mint az elődei. Lágyan tettem be magam mögött az ajtót, nehogy a szomszédok felébredjenek, hadd élvezzék az önfeledt, simogató szombati párna- és paplanórákat. Amikor kiléptem a kapun, még összeborzongtam, jóllehet nyári forróságot ígért tegnap a sárga kosztümös barna bőrű hölgy a tévében. A villamos a kijelző szerint hét perc múlva érkezik, én pedig a fejemet ide-oda billegetve csodáltam, hogyan játszott a fény a jegyautomata kijelzőjén meggyűlt vízcseppekkel. Morgentau, harmat, mondtam ki hangosan, mintha a csillogás afféle üzenet lenne, amit fel illik olvasni a kíváncsi reggelnek. A megálló lustán ásítozott, csak a virágárus pakolászott nagyban az út túloldalán, a gerberák illata pedig odasettenkedett hozzám észrevétlenül, és meg-meglebbentette az éjkék alapon fehér virágmintás szoknyámat.
Ciripelni kezdett a sín, majd a ciripelés zúgássá erősödött. Megjelent a kettes a kanyarban, a vezető pedig úgy biccentett felém, mintha törzsvendég lennék egy afféle vörös szőnyeges-frakkos-estélyis-klubban. Az ajtón felvillant a zöld gomb, megnyomtam, felszálltam. Már nem kellett maszkot hordani a villamoson, én pedig nem győztem elfojtani a vigyorgást az álmatag, bamba utasok láttán.
Ide-oda tekeregtünk, megálltunk, elindultunk, majd újra fékeztünk, átszeltük a lágyan fodrozott folyót, csilingeltünk, csikorgotunk, zúgtunk, duruzsoltunk, kinyíltunk, bezárkóztunk, s mire elértük a Hauptbahnhof föld alatti állomást, a telefonom kijelzőjén már ott figyelt a vonatjegy egy QR-kód formájában. Mozgólépcső, csarnok, folyosó, újabb lépcső, fénysávok, szigorú óraművek, késést nem tűrő feliratok. A peronhoz vonat érkezett. Úgy látszik, a pályaudvarra vezető utat egészen kicentiztem, egyetlen percet sem kellett várnom. A szerelvény megállt, az ajtó melletti narancssárga felirat viszont tovább mozgolódott:
„Railjet 745 – célállomás: Salzburg.”
Még szerencse, hogy Karl nem a végállomáson, Salzburgban lakik, gondoltam, úgy biztos nem találkoznánk hetente. De egyszer talán elmegyünk oda kettesben, emlékezetes nap lenne. Felszálltam, leültem az ablak mellé, a menetirány szerinti bal oldalra, mint mindig. A következő állomást tizenhárom perc múlva érjük el, addig lesz időm nézelődni. Szerettem ezt a tájat: könnyen befogadható, mégsem túl kietlen.
A mészkőhegység aranylott a napkeltében, mintha izzó láva folyna le az oldalán, jóllehet a mészkő üledékes, nem pedig kiömlési magmás kőzet. Igen, tudok ám ilyen kifejezéseket, múltkor olvastam a National Geographic-ban. Kérdezzenek bármit a tufáról, a fölpátról vagy a gnejszről, engem nem hoznak zavarba, átnyálaztam a cikket az elejétől a végéig. A vonat alig észlelhetően mozgásba lendült, s csakhamar 160 kilométerórával büszkélkedtek a képernyők az üléssorok fölött.
Lila mákmezők suhantak el mellettünk, csináltam volna egy fényképet, de a vonat úgy száguldott, hogy a kép csaknem felismerhetetlen lett volna, hiszen csillogó tincseim és a telefon kamerája is tükröződtek az üvegen. Nem szeretem magamat fényképezni. Azt mondják, szép vagyok, de reggelente szembenézni magammal a tükörben mégis olyan kellemetlen, mint zokniban a padlóra folyt hideg vízbe lépni.
Kalásztáblák, köztük fasorok és országutak. A távolban már elköszönt a Sengsen-hegység, a Halott-hegység vette át a helyét. Egerészölyv, egy fácán, róka, vagy valami hasonló lompos jószág. A távolban víztükör ráncolódott.
A nagymama sosem jött be velünk a vízbe, amikor gyerekként a fürdőtavakhoz vitt minket, s ennek csak felnőttként tudtam meg az okát: nagyapa részegen többször bordán rúgta, és az igen szerencsétlenül forrt össze; szúrt, ha a mama kinyújtotta a karját.
Karl ott várt a peronon, diós csigával és cappuccinóval, ahogy szokott. Sosem zavarta, hogy összemorzsázom az autóját, de egy idő után megesett rajta a szívem, mert az utastér a rá következő szombatra mindig ki volt takarítva.
Azon a napon gokartozni mentünk. Már messziről lehetett hallani a kétütemű motor hangját, mintha megannyi elszabadult fűnyíró kergetné a többi kerti szerszámot egy hatalmas barkácsáruházban. Felcsatoltuk a bukósisakot és hagytuk a nehéz, lilás füstöt, hadd üljön rá az abroncsokkal szegélyezett aszfaltra. Karl sokkal tehetségesebb volt nálam, de azért egy kanyarban a cél előtt hibát színlelve maga elé engedett.
Sokszor kockultunk együtt, ha kint túl nagy volt a forróság, vagy épp leszakadt az ég; megengedte, hogy belenyúljak a játékába, még ha az eddigi eredményét teljesen el is rontottam; szótlanul hagyta, hogy néhány sikeres megmozdulás között az üvegszálas internetkábel túlvégén ücsörgő ellenfél újra és újra szitává lője az általam mozgatott figurát.
Olykor dinnyét ettünk a parkban, és a szökőkútban mostunk kezet.
Karl egy úriember volt, mindig tartotta nekem az ajtót, elvette a táskámat, ha sokáig sétáltunk a városban, és elkapott, amikor a mászófalról leestem, pedig a vastag matracon nem esett volna bajom.
Szélcsendes időben egyszer a folyóparton kerékpároztunk el a szomszéd városig, és próbáltunk nevet adni a számunkra ismeretlen vízparti növényfajoknak, amelyeket később kikerestünk egy növényhatározóban. Így született meg az apró fűzi-müzi – egy alacsony növésű fűzfa faj –, a rezgő tobzoska – a tobozra emlékeztető termésű éger – és az anya csillogó fürtjeire emlékeztető sárika-gyöngyőke – mint később kiderült, nem lőttünk nagyon mellé a kanadai aranyvesszőnek.
Anyát többször megcsalta apa a jóval fiatalabb munkatársnőivel, amíg végül le nem bukott. Én és az öcsém, Marcus, akkor még kicsik voltunk. Igaz, átéltük a veszekedést, a csapkodást, de csak jóval később értettük meg, mivel bántotta meg apa anyát. Azt, hogy a válás mit jelent, viszont aligha kellett megmagyarázni nekünk. Egyszer itt aludni, egyszer meg ott. Figyelnem kellett, hogy Marcus kedvenc alvós játékai mindig a megfelelő helyen, vele legyenek, különben vigasztalhatatlan zokogásban tört ki, és az éppen hiányzó anya vagy apa nevét ismételgetve aludt el. A válás velejárója volt, hogy anya új pasiját is megismertük, aki autókarosszériákkal foglalkozott és bűzlött a lakktól, illetve apa barátnőjét, aki ugyan csinos és igazán barátságos volt, de valamilyen veleszületett bőrbetegségnél fogva szinte folyamatosan vakarózott. Aztán ezek az ismerős idegenek, mintha sosem léteztek volna, egyik napról a másikra eltűntek, és újak léptek a helyükbe.
Karl mindig kikísért az állomásra, mielőtt elbúcsúztunk, de most éreztem, valami motoszkál a fejében, mert vibrált körülötte a levegő. Ahogy mentünk fel a lépcsőn, hirtelen eltűnt mögöttem, s amint hátrafordultam, láttam, hogy nagyban nyomkodja a jegyautomata képernyőjét.
– Mit csinálsz? Már van jegyem.
– Elkísérlek.
– Hova?
– Haza.
– De… – kezdtem tétován. Nem volt azonban ötletem, hogyan téríthetném el szándékától. Nem akartam, hogy velem jöjjön, mit csinálok majd vele otthon? Hirtelen szűk lett a nadrágom és mintha a melltartóm se ült volna a helyén, igazgatni kezdtem őket. Vajon mit tervez Karl? Csak úgy elkísér? És aztán mi lesz? Sosem kísért még el!
Marcus már évek óta külföldön élt, azt mondta, elmenekül ettől a családtól. Választott magának egy többmilliós nagyvárost – kellően távol innen –, ahol eltűnhet a forgatagban anélkül, hogy bárkit érdekelne, kicsoda.
– Engem ne emlegessenek úgy, mint az asszonyverő, meg a családját cserbenhagyó gyerekét – válaszolta egyszer anyának, aki faggatni kezdte, miért hagyta ott a biztos jövőt ígérő. megszokott környeztet egy vadidegen országért. Most hiányzott Marcus, szívesen megkérdeztem volna tőle, mitévő legyek. Bárcsak itt lenne most velem!
A legközelebbi vonat kivételesen egy gyors volt, mivel a Railjetet a szokatlan jegyvásárlás miatt lekéstük. Felszálltunk, Karl velem szemben ült le. A szeme lángolt, olyan forrón, hogy az volt az érzésem, hamarosan rám is átterjed a tűz. Megvárta, amíg elindulunk, majd nagy levegőt vett. Tudtam mi következik: mindennek vége.
– Azért jöttem veled… – kezdte várakozásteljes hangsúllyal – azt akarom mondani,… hogy szeretlek.
A hirtelen felhevült testem mintha tényleg elérte volna a gyulladáspontot, és azonnal pánikszerű oltásba kezdett; a homlokomon és a tarkómon hatalmas gyöngyökben ült ki a víz. Akaratlanul bevillant az első pasim képe. Tizennyolc évesen teherbe estem tőle, de olyan vézna volt, hogy szinte biztos voltam benne, hogy a gyerek halva fog megszületni. Abban állapodtunk meg, hogy elvetetjük, hisz nem terveztük, és egyikünk sem akarta még feladni a szabadságát. Fellélegeztem, hogy kivették belőlem, még mielőtt az ultrahangon kivehetővé vált volna az arca. Azt, amit a férfiről és a lehetséges utódjáról gondoltam, nem mondtam el soha senkinek, őt pedig az abortuszt követően azonnal elhagytam.
– Hallod? – törte meg a csendet Karl, visszazökkentve engem a valóságba.
– Karl… én nem.
Hazudtam? Neki vagy magamnak? Vagy ez volt az igazság? Én szerettem. Talán. De nem úgy. Valóban szerettem? Mint egy unokatestvért, vagy ilyesmi. A kezem után nyúlt, de én elkaptam, fészkelődni kezdtem.
– Az hogy lehet? – kérdezte kikerekedett szemekkel, az ábrázata megváltozott, mintha a szíve meleg vér helyett hirtelen durva szemcsés kaviccsal telt volna meg.
– Mi hogy lehet? – makacsul álltam a pillantását, ha jól emlékszem, haragudtam rá.
Egy darabig nem jutott szóhoz, aztán értetlenül folytatta:
– De hisz annyira sok a közös bennünk, hogy lehetnénk akár két tojás is!
– Mit akarsz ezzel mondani? Én nem vagyok tojás! – csattantam fel.
– Tisztelt utasaink – kezdte most a hangosbemondó –, hamarosan elérjük Marchtrenk állomást. Leszállás a menetiránynak megfelelő jobb oldalon. Köszönjük, hogy utazásukhoz a vasutat választották!
Anya azt mondta, a család intézményét már régóta meg kellene reformálni. Házasság, gyerekek, az ilyesmi már nem való ebbe a rettenetesen felgyorsult világba. Nem is bánja, hogy én egyedül élek, így megóvom magam a felesleges fájdalmaktól.
– Mégis, mi bajod? Hogy lehet az, hogy nem érzel irántam semmit? – Karl szeméből most szikrázni kezdett a kétségbeesés.
– Miért kéne éreznem bármit is?!
A szerelvény lassított, néhányan felálltak és készülődni kezdtek. Karl arcát összegyűrte a visszafojtott indulat. Széttárta a tenyerét, és úgy éreztem, az én vonásaimban kereste a megoldást arra a szorult helyzetre, amit igazából ő maga okozott. Marchtrenk vasútállomás, az ajtók kinyíltak. A Railjet ezen az állomáson fékezés nélkül át szokott száguldani. Karl hirtelen felpattant, leugrott a vonatról, és határozott léptekkel elindult a menetiránnyal ellenkező irányba hazafelé. Vajon most utána kellene szaladnom? De hát ő kezdte!
Az ajtók sípoltak és becsukódtak. A gyorsvonat lassan újra megmozdult, és Karl eltűnt a szemem elől, a napszemüvegét azonban az asztalon felejtette. Amint rápillantottam, bal szemem sarkába kiült egy könnycsepp. Hülye Karl, mindent elrontott! Megtöröltem a szemem és az elszabadult tincseimet újra a fülem mögé tűrtem, nehogy a többi utas megtudja, mi történt. Semmi közük hozzá.
Mákföldek jelentek meg a szerelvény mellett, most talán csinálhatnék egy fényképet, ez a vonat sokkal lassabb, mint a szokott Railjet, a fény is jobban esik az ablaküvegre, nem tükröződne benne az arcom. De ez már mindegy, nem érdekel, nem akarok emlékezni erre a napra. Ha jól sejtem, most megint nem lesz néhány évig senkim.
(Fotó: Quaritsch Photography, kép forrása: Unsplash)