Az első pánikroham nagyapa halálának első évfordulóján, május 14-én tört rám. Éppen Pest felé zötykölődtem a vonattal, amikor egy kihalt állomásépület mellett elhaladva hirtelen heves szívdobogás dermesztette meg a testemet, és levegő után kapkodva csuklottam össze a zsúfolt kupéban. Ezt az év végéig újabb öt eset követte. Szorongásom forrását kutatva felrémlett, hogy nagyapa hagyatékában volt egy írás, amely az öreg testvéréről, Eszterről és annak fiáról, Dávidról szólt. Nem vártam estig, újra kikerestem, és izgatottan elkezdtem olvasni.
– Éhes vagyok és fázom is! Légy szíves adj valamit, amit felvehetek! – kérlelte a kis Dávid az anyját, miközben fogai vacogtak a hideg, őszi reggelen. – Talán találok egy kabátot. Egy kis ételt is hozok még. A vörös hajú kislány a szomszédból téged keres. Játsszatok szépen, amíg elmegyek! De csak a közelben maradjatok! – intette őket kedvesen Eszter, Dávid anyja, és el is sietett a szomszédos épület irányába.
A kisfiú rögtön el is felejtette a nagy éhséget; alig várta, hogy újdonsült ismeretségével, Jankával találkozzon. Már tegnap észrevette a kisebb fadarabokat a széles árok szélénél. Milyen jó lenne azokkal játszani! Az árok – amelynek partján nemrég egy nagy juharfa állt – nem volt túlságosan messze. A fát bizonyára az épületek felhúzásakor használták fel, törzséből kihasítottak egy jó darabot és a megmaradt, lecsupaszított csonk és néhány vékonyabb ágdarab – a még rajta lévő falevelekkel – ott árválkodott azóta is. – Szia Janka! Gyere, menjünk az óriás székéhez! – hívta izgatottan a kislányt a fatönkhöz. De a kislány vonakodott menni, mintha félt volna valamitől. Pici száját lebiggyesztve igazgatta zavartan az apróvirág-mintájú, vászonruhácskáját. Dávid csak erősködött. – Gyere, Janka! Nem megyünk messzire, csak oda az árokhoz – mutatott a mélyedés irányába, majd így folytatta. – Ott vannak a fadarabok. Tudod, amiket tegnap láttunk. Játszunk azokkal gyíkososat? Van kedved? – kérlelte a kislányt. Végül nagy sokára mégis rá tudta venni, hogy odamenjenek.
A faszékre egy kődarabot tettek, az volt fönt az óriás, az árokszélre pedig kisebb csoportokba sorakoztatták fel az ágdarab-gyíktesteket. – Janka, játsszuk azt, hogy a gonosz óriás megparancsolja a felhőknek, hogy romboljanak; legyen vihar és a szél forgassa össze a gyíkokat, hasra, hátra és bumm, bumm egytől egyig haljanak meg mind! – közölte izgatottan a forgatókönyvet a fiú, és közben heves mozdulatokkal szabadította az állatokra a felhőket, nagy port kavarva a lány körül. A forgószél mindent felkavart, az egykori juharfa elsárgult levelei úgy szálltak az égből le az árokba, mintha csillagok hullottak volna le a mélységbe. – De én nem akarom, hogy a gyíkocskák meghaljanak! – mondta ekkor szinte síró hangon Janka. Még mindig nehezen ment bele a játékba. Félt, hogy elkeverednek, hogy túl messzire kerülnek az anyjától. De akkor a gyíkok között meglátott egy kicsikét, azt magához szorította. – Ezzel leszek, ez az enyém! Itt lesz mellette az anyukája. Majd ő megvédi a vihartól, és nem lesz bajuk, ők megmenekülnek – állította egymás mellé a két, ágról szakadt gyíkot.
Aztán egyszer csak, mint csapdába került méh zümmögése, szólalt meg egy hangosbeszélő a távolban. Nemsokára a felnőttek hosszú sort alkotva indultak el a nagy épület irányába. – Micsoda fura vonat! – szólt meglepődve Dávid. – Játsszuk azt, hogy mi vagyunk a masiniszták! Gyere, Janka! – fogta meg a kislány fagyos kezecskéit, majd beszaladtak az óriási nadrágok és kabátok takarásába. Az előttük lévő farzsebből kilógott egy hosszú sál, azt játszották, hogy az a mozdony kéménye. A vonat elhaladt egy kerítés mellett, egy oszlop mellett, két téglaburkolatú ház mellett. – Túl hosszú ez az utazás, vissza akarok menni! – kérte Janka Dávidot. De Dávid a végállomásig akart utazni. Új játékot talált ki. – Mondjuk mindent fordítva, visszafelé, amit látunk. Jó lesz Aknaj? – És jókora mosolyra húzódott a szája. A lány visszamosolygott rá, és belement az újabb játékba. Divád, azaz Dávid kezdte. – Az ott a záh! Ott egy af! Te nem mondasz egyet sem, Aknaj? Egyet csak találsz. Én fogok nyerni a végén! – emelte magasabbra büszkén a fejét a kisfiú. Janka erre ki-kihajolt a sorból, de nyakacskáját minduntalan visszahúzta ruhája menedékébe, és összegömbölyödött, mint egy útszélen hagyott kismacska. Aztán egyszer végre felcsillant a szeme – hetek óta nem lehetett látni benne ezt a fényt – és méltóságteljesen, de főleg gyorsan közölte: – Aksup, aksup! Rő, rő! Dávid is éppen abban a pillanatban szólalt meg és Jankával pontosan egyszerre kiáltotta: – Tiebra… azt nem tudom… ierf! Így egy nagy összevisszaság lett a visszafelé kimondott szavakból, amelyen jót kacagtak.
A játékbeli végállomáshoz közeledve hangoskodás, kiabálás szakította meg az utazást. Jankát újra elővette a félelem, amely eddig láthatatlan varázskabátként vette körül, amely hol előtűnt, hol újra köddé vált. Dávid is megunta a játékot, most már vissza akart térni az anyjához. Eszébe jutott, hogy éhes is, fázik is. De bárhogy próbálkoztak, most már nem tudtak kikeveredni a hosszú lábak, nagy cipők rengetegéből. Janka a kiabálások miatt nem mert hangosan sírni, csak a könnyek folytak megáradt patakocskaként kipirosodott orcáján. Dávid bátorítóan megfogta a kezét. Eszébe jutott, hogy a zsebében lapul néhány gyíkocska. A másik kezével elővett egy kicsi ágat és egy nagyobbat is, és odacsúsztatta Jankának. – Tessék, itt vannak a gyíkocskák! A picike és az anyukája – mondta kedvesen Dávid. A lány megörült a nem várt meglepetésnek, és már csak hébe-hóba szipogott egyet. A hatalmas, téglavörös házba lépve a vonat-menet rendje is egyre jobban felbomlott. Határozott, külső utasításra meztelenre kellett vetkőznie mindenkinek. Aztán a következő helyiségbe terelték át az embereket.
Janka és Dávid – családjaikkal és több ezer sorstársukkal együtt – valamikor 1944 őszén halhattak meg Auschwitz–Birkenau egyik gázkamrájában.