Dalma a karórájára pillantott. Ujjbegyével a telefon kijelzőjére pöttyintett, hogy azon is ellenőrizze az időt. Egy üzenet ugrott fel a képernyőre: Panni lemondta a találkozót, a vízhajtó tea és spenótos csodasmoothie együttes hatására hivatkozva.
Dalma a krétafilccel teleírt üvegablakon át kémlelte a pincérfiút. Várta, hogy befejezze a levendulás vázák és mécsesek rendezgetését a terrakotta asztalokon, és bejöjjön végre a kávézóba. De Dávid addig igazgatta a dekorációt, míg egy fiatal pár és a kislányuk helyet nem foglalt a terasz egyik asztalánál. Dalma feszengeni kezdett a széken. Nem véletlenül érkeznek mindig nyitás előtt Pannival.
– Nem lesz ma randi? – kérdezte Dávid, és ledobta a noteszét a pultra, aztán nekilátott két kapucsínó és egy macikávé elkészítésének.
– Úgy látszik, nem – felelte Dalma, túlharsogva a tejhabosító fülsüketítő süvítését.
Majd vállára vette a táskáját, hogy induljon. Egy percig sem akart tovább ücsörögni a süteményillatú kísértésben. Pláne nem egyedül. Pedig senki sem láthatta az utcáról, hogy egyedül van. Sőt, azt sem, hogy egyáltalán itt van. Amikor két éve először beszéltek meg találkozót ide Pannival, sokáig válogattak az asztalok között. Olyat kellett találniuk, ami kellően félreeső helyen, esetleg takarásban van, miközben ők végig szemmel tudják tartani a kis kávézót.
– Akkor nem is kérsz semmit? – kérdezte a srác, és egy kerek tálcára pakolta a kávékat és a süteményeket.
– Nem is tudom…
Dalma tegnap este hat óta csak négy pohár citromos vizet ivott. Már elég éhes volt. A habos édességek kávézót átjáró illata és csábító látványa sem segített. Tudta, hogy erősnek kell maradnia, és még véletlenül sem szabad letépnie azt a gyümölcsöt arról a fáról, akármennyire is győzködi a kígyó.
– Egy perc, és itt vagyok. Addig találd ki, mit szeretnél! – mondta Dávid, és megindult a tálcával a kávézó terasza felé.
Dalma továbbra is a pulton sorakozó süteményeket fürkészte. Azokat a süteményeket, amelyeket minden alkalommal sóvárogva nézett, de mindig megszólalt a saját lelkiismerete. Általában Panni hangján, aki inkább kért neki is egy tápiókapudingot vagy egy salátát, még mielőtt bűnbe esett volna. „Attól is hízol, ha ránézel!” vagy „Lebegjen a cél a szemed előtt, milyen felszabadult és mennyivel könnyebb leszel majd! És nem csak a kilókra gondolok!” – mondogatta Panni.
Dávid szinte le sem tette a süteményt a család elé, a kislány azonnal az evőeszközért nyúlt. Mohón lekanyarított egy desszertes kanálnyit a csokoládétorta mellé tálalt, karamellszósszal meglocsolt vaníliafagylaltból, és boldogan nyammogott rajta.
– Nos? Mit szeretnél? – kérdezte Dávid, és megállt Dalma előtt. Hóna alá csapta a tálcát.
Mégis mit feleljen erre a kérdésre?
Amikor a tanító néni megkérdezte Dalmát a bemutatkozó napon az általános iskola első osztályában, hogy mit szeret a világon a legjobban, akkor az osztálytársai kinevették. Dalma akkor még nem értette, miért vicces válasz az „anyukámat, apukámat, Buksit és a csokitortát”, hiszen más is mondta a szüleit, a kisállatát vagy a kedvenc sütijét. Dalma még akkor sem értette igazán, hogy mi a gond, amikor később megkérdezték tőle, hogy mi a kedvenc étele. Más is válaszolta a milánói makarónit, mégis csak őt nevették ki. Dalma egy idő után már nem is mert felelni az ilyen kérdésekre. Negyedikben például kapott egy emlékkönyvet az egyik osztálytársától, Vikitől, hogy töltse ki és rajzoljon mellé valamit. Napokig törte a fejét, hogy mit írjon bele. Azt még talán elárulta volna, hogy mi a kedvenc zenéje vagy könyve, de a kedvenc étel kérdésre nem tudta, mit válaszoljon. Végül nem írt semmit, és nem adta vissza az emlékkönyvet. Azt hazudta, hogy ott felejtette a buszon. Viki megorrolt rá, és a lányok az osztályból sokáig nem is álltak vele szóba.
Aztán Dalma szép lassan megtanult jól válaszolni erre a kérdésre. A kedvenc itala az ásványvíz vagy az üres tea lett, a kedvenc étele pedig a tonhalas saláta, az édességeket pedig egyszerűen ki nem állhatta. Az éttermekben is mindig a betanult válaszok alapján választott az étlapról.
– Hmmm, lehet, hogy kipróbálnám a mindenmentes, sztíviás chiapudingotokat. Finom? – bökte ki hosszas gondolkodás után.
– Őszintén? Borzalmas – nevette el magát Dávid. – De van itt valami, ami szerintem tetszene neked. Meglepetés, úgyhogy csukd be a szemed, majd szólok, ha kinyithatod!
Dalma megrebegtette a szempilláit, és kérdőn nézett a srácra. Érezte, hogy a vastag, kötött pulóver alatt izzadni kezd, és a selyemsál is egyre erősebben fojtogatta a fülledt kávézóba betolakodó későtavaszi kánikulától. Végül beleegyező mosollyal, fejét ingatva behunyta szemét.
– Most már kinyithatom? – kérdezte, amint meghallotta a pohár és tányér aljának koppanását az asztallapon. Próbálta az illatokból kitalálni, hogy mi került elé. Beleszimatolt a levegőbe, és óvatosan kinyitotta a szemét.
– Na? – kérdezte Dávid csillogó szemekkel. – Kitaláltam, mit szeretnél?
Dalma habozott. A tányért nézte. Aztán a napsütötte teraszt. A csokimaszatos kis arc előtt szalvétával hadonászó anyukát. Most vagy soha! – gondolta.
– Ki – válaszolta, és vállára vette a táskáját. Bátortalanul megfogta a tányért és a poharat, hogy elinduljon az ajtó felé. – Kint eszem meg.
Félénken leült a család mellé a másik asztalhoz. Óvatosan kibújt a vastag pulóverből, és levette a sálat. Élvezte, ahogy a meleg napsugarak simogatják az arcát és a szabaddá vált karját. Lassan kanalazta magába a csokoládétortát és a vaníliafagylaltot. A cukros desszert szinte azonnal elolvadt a nyelvén, és ahogy szétáradtak szájában a szirupos, telt ízek, elmosolyodott. Behunyta szemét, és kiélvezett minden falatot.
Pár édes perccel később lerakta a kanalat az üres tányérra, és megtörölte a száját. Félve körbetekintett, fürkészte a világot maga körül. A sétálóutcán ugyanúgy hömpölygött a turistatömeg, mint bármikor máskor, és senki sem törődött vele.
Egy valakit kivéve.
A szomszédos széken térdelő, fülig csokoládés kislány izgatottan figyelte őt.
– Ugye milyen finom volt? – kérdezte kacagva.
– Az volt – válaszolta Dalma mosolyogva, és belekortyolt a mézédes jegeskávéba.
(Fotó: Umesh Soni, kép forrása: Unsplash)