Kővári János egyenes háttal lép ki a Nagykörútra. A haragoskék zakó belső zsebében őrzi a matiné-előadás színlapját, szinte beleégeti a nap a bélésbe a betűket. Bal kezével egy pillanatra sem engedi el alig négyéves unokája kezét, a kis Csuti küszködik a könnyeivel a hirtelen jött világosságban. Az ő nagyapja, a komor szemöldökű, állát szigorúan felszegő férfi mélyeket bólint a szembejövőknek. Egy szót sem szól, határozottan, nagyokat lépve vezeti át a kislányt a tömegen. Ahogy lép, a Csuti szerint tengerszínű öltönynadrág libben az áprilisi szélben. 1955., Budapest. Az első előadás, amire nagyapa és unokája együtt mennek el az óbudai hegyről, ahol a nagymama éppen káposztát reszel a vájling fölött görnyedve, cvekedlinek.
– Kezicsókolom! – rebegi Csuti a nagy kalapos nőnek és a nő derekát ölelő férfinak, annyira halkan, hogy inkább rögvest el is fordítja a fejét, ne is lássa, milyen megszeppentnek tartják. Alig néhány pillanattal ezelőtt még az első sorban üldögélt, és a karmestert figyelte, ahogy pálcájával kurta kört ír a levegőbe, majd két karját maga mellé ejtve sóhajt. Akkor lett könnyes a szeme, amikor a sokat vágyott kórusének után hirtelen fülébe dörömbölt a csend.
– János, maga ilyenkor, a belvárosban? – ámul el Báró Angelika, és kísérője karjára teszi cérnakesztyűbe bújtatott kezét. – Géza, emlékszel, ugye? János szerelte meg múlt héten a fürdőszoba csapját. Abban a hatalmas szerszámos táskájában minden volt, ami csak kellett. Mi is volt végül, ami a csöpögést okozta? Hogy is felejthettem el?
– A tömítés, asszonyom – feleli csendesen János, és begombolja a zakóját. Bal kezében most már nem csak Csuti apró keze, hanem az egész kislány eltűnik. János lopva lenéz, majd arcát Báró Angelika felé fordítja. – Viszontlátásra, asszonyom!
Csutit nem viszik előre barna harisnyás lábai. Kis bőr hátizsákjába kapaszkodik, amiben Medve Úr is összébb húzza magát, de nagyapja meleg hangjára felolvad benne a szoborrá fagyott játékosság.
– Gyere, Csutak, indulunk! – mondja a kék zakó fölött János, és megfeledkezik a tömítésről.
– Nagypapa, mi az a fürdőszoba? – kíváncsiskodik a kislány, aki elképzelni sem tudja, hogy ki az a megveszekedett, aki a konyhában a sparhelt melletti mosdótálat külön szobába rakja.
– Hazáig elmesélem – ígéri János. Amikor a Duna irányába fordulnak, és arcukat simítja a vízről jövő hűs levegő, Báró Angelika a sarokról utánuk szól:
– János, ugye holnapra nem felejti a kilincseket?
A nő kesztyűs kezét Csuti még sokáig látja a körúton magasodni.
János nem fordul vissza, bal kezében őrzi a gyerek tenyerének melegét. Nem felejti. Se a kilincset, se a szenet, amit a tárolóba kell lapátolni. De az holnap lesz. Ma vasárnap van, szabadnap, s ő az unokájával sétál a Nagykörúton hazafelé. Lenéz az öltöny gombján felejtett jobb kezére, ahol most nyoma sincs a szénnek, a kalapácsnak, a vésőnek. Tiszta körömágy, hosszú ujjak, csak az öregfoltok táncoltatják benne a kétségbeesést.
A budai oldalon kezd mesélni. Tiszta vízről, folyóvízről, lehúzható vécétartályról. Hófehér kádakról és mosdókról, rézcsapokról és puha szőnyegekről. Kádelő, úgy mondják. Csuti megbabonázva hallgatja. Nem a drágaságot hallja, hanem ennek a szigorú, szűkszavú nagyapának a hangját. Valójában nem számít, mit mond. Világok elevenednek meg, amikor beszél.
A hegyen a kertben már megterítve a kerek faasztal. Jozefa a rózsaszín virágos tányérba szedett, a János széke mögötti babarózsa bólogatva epekedik a cvekedli után. Csendben esznek, Csuti fekete bubi haját a szemébe fújja a szél.
– Anyukáék ma sem jönnek?
– Nem mondták, hogy jönnének – feleli János, és próbálja nem visszaejteni a tányérra az édes káposztát a Jozefa által gondosan négyzetre formált tésztáról. Jánosnak a mindene a rend, a tisztaság.
– Egyél – szól kedvesen a nagymama, és a lányára gondol, aki bizonyára csíkos kiskosztümben ül egy vendéglőben. Aki inkább a belvárosi forgatagban, rajongott férjével kettecskén bérel három üvegfallal körbevett szobát, semmint hogy ide, az egyszobás kis házba költözzön vissza, ahová egyetlen gyermekét száműzte.
– Ne szomorkodj, Jozefa! – néz át a vizeskancsó fölött János, mint aki megsejtette, hogy az anyai szív a gyermekinél is nehezebb.
János, megköszönve az ebédet, fejben számol. Mennyi forint kell a hónap végéig, elegendő lesz-e a liszt. Nem valószínű, hogy vesznek könyvet májusban, inkább majd besétál a könyvtárba munka után. Ott már úgyis tudják, mit szeret. Miközben a kiadások és felesége erős köhögése fölött belebújik a bőr kötényébe, Csuti mellé szegődik.
– Nagypapa, veled mehetek a műhelybe?
– Nem bánom – feleli, és a másik kötényt a kislány derekára köti.
Csuti ücsörög a satu mellett, a rádióból Verdi szól. Nagypapa dúdol, a dörzspapír nemcsak a rézcsap karcát, kedvük fanyar édességét is elveszi. Öt órakor nagypapa kisepri a műhelyt, Csuti behúzza a zár reteszét. A kiskonyhában megmosdanak, jólesik a tiszta pizsamában a keményre vetett dunyha alá bújni. Jozefa a varrógéphez ül, lábbal hajtja az útiregény szálát, amit János hangosan olvas sötétedésig. A Nílus kanyarulatainál, a szavannák perzselő hőségében, a sivatagok végtelenségében tűnik el a vasárnap délután.
Hétfőn négy órakor János megint a tömítést cseréli a Csengeri utca negyvenhétben. Belenéz a rézcsap csillogásába. Tükörsima. Nem látszódik benne Csuti a satu mellett, most Báró Angelika kalapja színezi pirosra a rezet.
– János, maga mit keresett az Operában? Nem is tudtam, hogy Verdit már a negyedik elemiben tanítják.
– Nem tanítják, asszonyom – biccent János.
– Milyen szép, hogy az unokája műveltségén akar emelni! – teszi hozzá negédesen az asszony. – Képzelje, milyen véletlenek vannak! A színlap szerint a kórusban énekel egy Kővári János. Nem ismeri?
– De. Elég jól, asszonyom – zárja rá a fedelet a szerszámosládájára János, és a nőt a fürdőszobában felejtve elköszön.
Kilép a Csengeri utca fényébe, kabátja zsebéből óvatosan fésűt vesz elő. Mire az Andrássy útra ér, beénekel. Átvág a körúton, a Dalszínház utcára egy virágzó mandulafa alatt kanyarodik be. Mire felér a színpadra, felcsendül a Nabucco. János beáll a társai közé, és mellkasából irdatlan erővel szakad fel a bariton.
(Fotó: Kwinten De Pauw, kép forrása: Unsplash)