Maga is meglepődött rajta, hogy miközben beleereszkedett az úszómedence hűs vizébe, hangosan így szólt: „Nincs is ennél jobb semmi!” Majd már suttogva, szinte magában tette hozzá: „Semmi… Csak jógázni és vizslát simogatni.” Abban a pillanatban elöntötte szemét a könny. Két hónapja volt már vizsla nélkül, mégse tudott úgy gondolni Rá, hogy azonnal ne potyogjanak a könnyei.
Mellúszásban tempózott a napsütötte vízben, mely meglepetésére a reméltnél sokkal langyosabbnak tűnt. „Talán azért, mert vizes fürdőruhában jöttem le a szobából, és még a hideg zuhany alá is beálltam. Így kell ezt…” – futott át az agyán. Élvezte a mozgást. A tágas versenymedence mindegyik sávjában egy-egy nyaraló úszott a nyitás előtti órában. Néhány hossz mellúszás után hátúszásra váltott. (Ezt csak akkor merte megtenni, ha bőven volt tere, mivel amatőr módon, ide-oda kilengve haladt.) Ahogy átfordult a hátára és felnézett az égre, egy Szivárványhidat vélt látni, melyen vizslája futott felé egészségesen, boldogan, két füle csak úgy fityegett. Ahogy a híd feléje eső végébe ért, a kutya megállt, majd leült. Nagyra nyitott szemmel, rózsaszín nyelvét lógatva lihegett. „Nem tudom őt megsimogatni.” – gondolta, miközben a csodakék eget nézte. Az eltűnő Szivárványhíd helyén a fehér felhőkből kutyusa profilja rajzolódott ki. „Még mindig itt van velem. De hogy? Megérinteni sajnos nem tudom. Pedig a kezemben érzem szőrének selymes puhaságát, orromban meg az illatát: a jellegzetes vizslaszagot.”
Az utolsó együtt töltött napok emléke beleégett a lelkébe. Tanyasi csirkemellből készített a tizenöt éves kutyának „tortát”: körberakta különféle jutalomfalatokkal (melyeket a kutya szülinapjára vett, hátha eszik majd belőlük), és beleszúrt egy egyes és egy ötös gyertyát a sárgálló, bőrös húsba. Amikor az égő gyertyás finomságot a kanapén fekvő kiskedvence elé tartotta, az azonnal felemelte a buksiját, és a tűz miatt ugyan távolságot tartva, de érdeklődően szimatolni kezdett. Hálásan és kimondhatatlan szeretettel nézett vissza rá. (Az együvé tartozás élménye apránként tudatosult benne, amikor később többször is megnézte a képeket, de teljesen akkor vált világossá számára, amikor a kutya már nem volt mellette. Milyen jó, hogy a párja ilyen sok fotót készített! Sőt, még videót is!) Amint a gyertyalángokat elfújta, Pajtija mohón nyúlt a húsért. Igyekezett neki kisebb falatokat vágni belőle, nehogy túl gyorsan nyelje be, aztán kihányja, hisz már hónapok óta alig evett. Néhány másodperc alatt végzett az egész „tortával”. A férjével mennyire örültek ennek! Aznap, a szülinapján, még a sétálás is jobban ment a szokásosnál. Többet és tempósabban ballagott. De huszonötödikén, szerdán már nem. Igaz, délután még sikerült harminc percet kószálni vele, de az esti séta még tíz percet se tett ki. A kutya nem tudott lépni, vissza kellett vele fordulni. Enni is csak fekve evett, egy újabb mellet, és tőle szokatlan módon, egyáltalán nem ivott. Feküdt a kanapén, és hol szunyókált, hol azt nézte, hogyan dolgozik mellette az íróasztálnál. Ő pedig időnként felkelt, megsimogatta, kis időre melléült, okos fejét az ölébe vette, úgy duruzsolt neki, majd visszatért a munkájához. Fél tizenkettőkor átült a foteljébe a nappaliban, a párja mellé. A kutyus követte őt, ahogyan máskor is. De most sokkal lassabban jött, és erősen lihegett. Nem feküdt le a fotel mellé készített helyére, hanem le-fel járkált, és egyre hangosabban zihált. Inni továbbra sem akart. Erővel kellett őt a földre húzni. Ezt követően bebújt az üveges szekrény és a teraszajtó szegletébe. El kellett tolniuk a fotelt, hogy hozzáférhessenek az egyre inkább levegőért kapkodó kutyához. A fekhelyére húzták, ő melléfeküdt a földre, és egyik kezével a buksiját, másikkal az oldalát simogatta. Orvos férje, miután a kutya szívverését meghallgatta, a neten igyekezett kideríteni, mit adhat neki, hogy segítsen rajta. Vízhajtó- és nyugtatóinjekciót is kapott. Latolgatták, vigyék-e be a fővárosi ügyeletre, de elvetették, mivel ez felesleges kínzásnak tűnt. Holnap majd ellátja a saját orvosa. A kutya valamelyest nyugodtabb lett, de inni változatlanul nem akart, és ha a fejét megemelte, újrakezdődött az erős lihegés. Az éjszakát a kutya mellett, a földön fekve töltötte, szinte semmit nem aludt. Úgy simogatta, mintha ezzel életerőt adhatna a szemmel láthatóan útra kelni készülő Pajtijának. Aggasztotta, hogy a kutya a kapott vízhajtó ellenére sem pisilt egész éjjel. Sőt, még reggel sem. (Pedig jó egy éve már gyakori volt, hogy bepisilt.) Hiába segítette őt ki a harmatos gyepre, néhány lépés után az oldalára feküdt és csak lihegett, miközben egyre zavarosabbá vált a tekintete.
Az állatorvoshoz úgy vitték el az előre kért időpontra, hogy a fekvőjével együtt beemelték a kocsiba. Szerencsére a rendelőben nem sokat kellett várniuk. Ugyanahhoz a kutyát kiválóan ismerő, tapasztalt doktornőhöz kérték a vizsgálatot, aki két nappal korábban – Pajti születésnapján – levette a vért a kutyától, és meg is vizsgálta őt, hogy lássák, mik a további teendők a hólyagrák és a csípőízületi fájdalom kezelésében. (A vérvétel eredménye megnyugtató lett.) Amikor az állatorvos elkészült a vizsgálatokkal, ő megkérdezte tőle:
– Doktornő! Fogjuk mi azt tudni vagy érezni, ha eljött az idő?
– Egészen biztosan. Amikor már kevesebb az öröme, mint a bánata és fájdalmassá válik a séta, nem érdeklik a cicák és a pajtik sem, akkor telik ki az ideje. Ezt egy gazdi megérzi.
– Akkor jó…– felelték halkan, szinte egyszerre. – Ma reggel még izgatottan rámozdult a cicára – tette hozzá bizakodva…
De most, ahogy a kutyát fekhelyével együtt a vizsgálóasztalra emelték, a doktornő így szólt szomorúan:
– Most már nincs kérdésem. – Majd alaposan megvizsgálta a mozdulatlanul fekvő kutyát, aki egyre halkabban vette a levegőt. Ők meg részletesen beszámoltak az előző huszonnégy óra történéseiről.
– Ha gondolják, én rákötöm az infúziót, de teljesen bizonyos, hogy ezzel csak kínozzuk őt, nem fogja túlélni. Leállt a veséje, azért nem pisilt a vízhajtó ellenére sem.
Majd elmondta, hogyan szokták átsegíteni a kutyákat a szenvedésen, és utána hogyan kaphatják őt vissza.
– Nyugodtan beszéljék meg, én addig kimegyek! – szólt tapintatosan.
– Ne kínozzuk tovább Őt… – mondták szinte egyszerre a párjával, miközben ő a kutya fejét, társa a combját simogatta.
– Ugye hazavisszük a maradványait? – fordult a férjéhez.
– Persze, drágám.
Mindkettőjük arcán patakzottak a könnyek…
Az utolsó percig simogatták az ő kis Drágájukat, akinek egyre opálosodó tekintete azt is jelezte, hogy már nem érzékel semmit ebből a dimenzióból. A szíve is hamarosan megszűnt dobogni abban a jellegzetes ritmusban, mely évek óta a sajátja volt, és a tankönyvekben leírtaktól némileg eltért. Tizenöt évnyi feltétel nélküli szeretet kelt át a Szivárványhídon…
Tudta, hogy nehéz lesz, de azt, hogy ennyire hatalmába keríti majd a nincs többé fájdalma, sosem gondolta. Mint ahogy azt sem, hogy bármikor és bárhol képes lesz patakokban hullatni miatta a könnyeit, mit sem törődve azzal, hol van éppen, és ki láthatja, és a lehető leghétköznapibb dolgok tucatjáról az ő Pajtija fog eszébe jutni…
Három hét múlva a Futrinka Egyesület gazdikereső találkozóján, gyermekeivel és férjével egy tó partján dédelgette a vizslákat. Az első mozdulatoknál még potyogtak a könnyei, aztán egyre inkább átadta magát a helyzet örömének: simogatott és sétáltatott, majd érdeklődve kérdezősködött az örökbefogadás részleteiről. Érezte, augusztus elején, ha kinyaralták magukat, és valamelyest megnyugodtak – ha egyáltalán lehetséges ez –, ismét vizslás szeretne lenni. Még aznap éjjel kitöltötte a futrinkások online kérdőívét.
Július elején már talált is a Futrinka facebook oldalán egy mentett vizsla fiút, aki nagyon megtetszett neki, de sajnos többen is érdeklődtek iránta, és az egyesület szerette volna, hogy minél előbb gazdisodjon. Aztán egy másfél éves szukával próbálkozott, de ott meg a kutyus fuvarozója, aki a mentés helyéről az ideiglenes panzióba szállította, – teljesen érthető módon – elsőbbséget élvezett. Majd július közepén rábukkant egy hét hónapos, mentett vizslafiúra, akinek a fotóját látva és a leírását elolvasva azonnal erősebben dobogott a szíve. Rögtön írt a futrinkásoknak, és kiderítette, hol és hogyan tudják meglátogatni. (Közben kitartó érveléssel – és könnyekkel – a férjét is sikerült meggyőznie.) Néhány nap múlva el is mentek a kutyához, és a rekkenő hőség ellenére sétáltak vele egy fél órát. Igazi cukorborsónak bizonyult, engedelmesen ballagott mellettük, és amikor leült vele az árnyékba, lihegve és hálásan nézett rá sárgásbarna szemével, ő pedig boldogan simogatta. Majd a kutyus hanyatt vágta magát, és négy mancsával az ég felé kalimpálva fejezte ki feltétlen bizalmát. (Ezt az ő Pajtijának is látnia kellett fentről.) A kutyapanzióssal megbeszéltek még néhány kérdést, és megegyeztek, hogy augusztus elején tudják hazavinni a kutyust. Ahogy beült az autóba, azonnal beszámolt a látogatásról a Futrinka kapcsolattartójának, aki igennel válaszolt az ideiglenes befogadásra.
És ő most ott úszott a hűs habokban. Miközben élvezte ezt a csodás reggelt, azon morfondírozott, hogyan fog boldogulni egy ilyen „kamasz” kutyával. Egy ismeretlennel. Vajon képes lesz-e őt úgy szeretni, hogy az a kis jövevénynek is örömet jelentsen? Vajon hogy fog viselkedni az új környezetben? Valóban szobatiszta-e, vagy szoktatni kell még? Hogyan fogja összebarátkoztatni a kilencéves cicájukkal? És a macska, aki napokig kereste eltávozott barátját (és sokkal bújósabbá vált), hogyan fogja elfogadni az újonnan érkezőt? Vajon a két hét ideiglenesség után, őszinte szívvel és felelősséggel tudja majd vállalni, hogy ismét gazdija legyen egy félig kölyök vizslának? És egyáltalán, milyen lesz az új kutya? Képes lesz ő arra, hogy ne hasonlítgassa örökké az elődjéhez? Kételyekkel volt tele, ugyanakkor érezte, most kell a befogadást meglépnie, most van itt az alkalom. Úgy izgult, mint amikor gyermekei születését várta… Hajnalban felriadt, és kérdések özöne rohanta meg. De már nem az volt az első gondolata, mikor kinyitotta a szemét, hogy „Rám lent nem vár senki. Senkit nem kell gyorsan kivinnem pisilni.” És nem kezdtek el még fekve hullani a könnyei. Izgatott lelkesedéssel gondolt az előtte álló feladatokra és az új kihívásokra.
Számolgatta a napokat, és ahogy közeledett augusztus eleje, egyre erősebben érezte, hogy helyesen cselekszik: ez a kis cukorborsó lesz az ő új kutyusuk, és Pajtija ott fenn, a Szivárványhídon túl boldogan és egyetértéssel figyeli, mi készül itt lent.
(Fotó: Stainless Images, kép forrása: Unsplash)