Azon a tavaszi reggelen esni kezdett a hó. Apró, kövér hópelyhek kergetőztek egymással, néha sikerült összekapaszkodniuk, de a lágy szellő egy pillanat múlva már távol sodorta őket. Az utcán elhaladó emberek összehúzták vékony kabátjukat. Egy kislány tátott szájjal nézett fel az égre. Az egyre sűrűbben szitáló hópelyhek lassan beborították a nyelvét, épp úgy, mint a porcukor. Sára és Péter nem akart hinni a szemének, amikor megálltak a kórház előtt.
– Ez hihetetlen! Március közepén havazik? Milyen mesés! – kiáltott fel a nő, és Péter kezét a gömbölyödő hasára tette. Úgy, mint amikor elújságolta, hogy kisbabájuk lesz.
– Különleges lesz a gyermekünk – mondta mosolyogva a férje, és homlokon puszilta őt.
Beléptek a kórház ajtaján. Klóros fertőtlenítőszag csapta meg Sára orrát az áporodott levegőben, csípte a szemét is. A bejárati ajtó nyikorogva csapódott be, majd hirtelen csend és nyugalom lengte be a kórházat.
– Jó reggelt! Programozott császárra jöttünk – mondta Sára a portásnak.
-Első emelet, jobbra – válaszolta álmosan a férfi.
Sára belekarolt a férjébe, nehezen vette a levegőt az utolsó trimeszter végén. A lift nem működött, s a falakat borító, egykor hófehér csempék törötten és hiányosan meredtek rá. Hirtelen ötlettől vezérelve számolni kezdte magában a lépcsőket. Harmincnégy. A vizsgálóhoz érve halkan bekopogtak. Semmi válasz. Ismét kopogtak, kissé hangosabban, mire egy álmos szemű, fiatal férfi nyitott ajtót.
Sárát az ügyeletes orvos vizsgálta meg.
– Miért akar császárral szülni? – kérdezte kissé gúnyosan.
– Mert nem fordult be a baba. Valószínűleg neki így jó. Ugyanilyen alakja volt a hasamnak tegnap is.
– Mindjárt meglátjuk.
Sára felfeküdt a vizsgálóágyra. Alul levetkőzött. Az orvos lefertőtlenítette a kezét és egy ragacsos anyagot kent szét a hasán.
– Igaza van. Az ultrahangon látszik, hogy a magzat keresztben fekszik, jobb oldalon megemelt csípővel. Menjen az előkészítőbe! Ott mindent elmondanak önnek.
A műtő hideg volt, mint egy jégverem. A mennyezeti lámpák csak pislákolva világítottak, amikor az infúzió és az előkészítés után betolták őt. Jobb kézfejébe branült szúrtak. A vizelet elvezetésére katétert helyeztek a hüvelyén keresztül a húgyhólyagba. Szeméremtestét leborotválták. Teljesen csupaszra.
Sára hasa korgott egyet. Nem ehetett, és nem is ihatott tegnap este óta. Egy vizes zsebkendőt tett a szájához, hogy enyhítse szomjúságát.
Programozott császár. Ízlelgette a szót. Rémisztőnek hangzott. Tízcentis metszést ejtenek a hasfalon, azon keresztül veszik majd ki a babát. Egy speciális lepedőben – Speciális műtőruhában, ahogy az orvosa nevezte – várta a beavatkozást, pőrén. Vacogva feküdt az ágyon, amelyen betolták. A jegygyűrűjét és az angyalkás nyakláncát is levetették vele, műtét közben tilos viselni őket.
Sára egyedül volt. Hasában egy születendő gyermekkel, körülvéve ismeretlen, a műtéthez személytelen és steril ruhába öltözött személyzettel. Orvosa még nem jött be, az előkészületeket másra bízta. A beteghordó átemelte egy asztalra, aztán felültették.
– A fejét hajtsa előre, kérem! Üljön domború háttal, a vállát engedje le! Nyugodjon meg, minden rendben lesz! – mondta az aneszteziológus, miután bemutatkozott. – Először fertőtlenítjük a gerinc környékét, azután egy tűszúrást fog érezni. Kérem, maradjon mozdulatlan! A rezidens kolléga fogja beadni az érzéstelenítőt, gyakorolnia kell. Rendben?
– Persze – válaszolta Sára alig hallhatóan. Eddigi magabiztossága elpárolgott, úgy érezte magát, mint egy újszülött, aki egy addig még sosem látott helyre került. A fertőtlenítőszag, a hideg, az ismeretlentől való félelem és bizonytalanság beborította, épp úgy, mint az idegen ruha, amit viselnie kellett a műtét során. Lehajtotta fejét és becsukta a szemét.
A kövek mozdulatlanok. Nem éreznek semmit – futott át rajta egy kósza gondolat.
Jobb kezével az asztal oldalába kapaszkodott, baljának körmét tenyerébe vájta. Felszisszent, amikor a tű átszúrta a bőrét.
Azt mondták, nem fog fájni. De fáj.
Mégsem szólt. Visszanyelte könnyeit, és alsó ajkába harapott. Éppen úgy, mint kiskorában, amikor apja leszidta, mert egyest kapott matekból.
– De a többieké is rosszul sikerült! – próbált mentegetőzni.
– Nem érdekel! Brávó, édes lányom! Még egy ilyen könnyű dolgozatot sem írtál meg jól. Mindenki képes rá, csak te nem!? – még most is hallotta apja megszégyenítő mondatait.
– Elnézést, sajnos nem sikerült elsőre beadni az érzéstelenítőt. Megpróbáljuk megint. Ne aggódjon! – hozta vissza kínzó emlékeiből a doktornő hangja.
– Jó – mondta Sára.
Becsukta szemét és magában énekelni kezdett. ,Aki énekel, az nem fél! – ezzel nyugtatta magát. De a baba megrúgta a hasát. Pontosan akkor, amikor ő a hideg tűszúrást érezte a gerincénél. Az aneszteziológusnő lába hozzáért az ágyba kapaszkodó kezéhez.
– Sikerült. Várunk egy kicsit, amíg érzéketlenné válik a testének alsó fele, a hasától egészen a lábujjáig.
Sára összerezzent.
Úristen! Mi lesz, ha lebénulva maradok szülés után? Hogyan látom majd el a babát? – hasított bele a félelem.
Pár percig mozdulatlanul kellett maradnia. Érezte, hogy hatni kezd a másodszorra jól beadott érzéstelenítő. Először a gerince tájéka zsibbadt el, majd egyre lejjebb haladt a bizsergés. Olyan volt, mintha a teste alsó része megszűnt volna létezni. A szíve szaporábban vert. Két nővért látott maga mellett. Rá sem néztek. Velük szemben egy nagydarab beteghordó állt. A srác őt nézte, aztán odalépett hozzá.
– Na, emelje fel a lábát! – kiáltott rá, miközben átemelte a műtőasztalra.
–Nem érzem a lábamat – Sára, bár enyhe kétségbeesés járta át, igyekezett kedvesen válaszolni az ápolónak.
– Mér’?
– Mert érzéstelenítőt kaptam a gerincembe. Gondolom.
– Ennyi idő alatt az még nem hat – vigyorgott rá a fiú, és ő úgy érezte, hogy hülyének nézi egy idegen, miközben stíröli a tekintetével.
Sára kimerült volt. Magányos. Remegett a zord és idegen műtőben. A hasától lefelé mindene zsibbadni kezdett. Érzéketlenné vált, mintha deréktól lefelé eltűnt volna mindene. A lába. A hasa. A nőiessége.
Remélem a babának nincs baja! Nem érzem, hogy mozogna. Biztos valamit rosszul csinálok! De hiszen annyian kibírták már a szülést! – bár kétségek közt vergődött, próbálta megőrizni nyugalmát. A beteghordó kiabálása ébresztette gondolataiból.
– Asszonyom! Hallja? Emelje mán ide a lábát!
– Nem érti, hogy jelenleg azt sem tudom, van-e még lábam?! És ha van is, gőzöm sincs róla, hogyan emeljem fel! Nem érzek semmit! Nem vagyok egy sertéscomb! Ne beszéljen így velem, a rohadt életbe! – tört ki belőle egy kétségbeesett ordítás.
A fiú elvörösödött, és szótlanul emelte át Sára felsőtestét a műtőasztalra, aztán a két lábát is átdobta. Egyiket a másik után, mintha egy-egy darab lógó húscafatot emelgetne.
– Ne haragudjon! – könyörgött közben a beteghordónak. A fiú rá sem nézett, mintha meg sem akarta volna hallani a bocsánatkérést.
Sára szeméből kicsordult az első könnycsepp.
– Nem vagyok egy darab hús. Érző lény vagyok! Még sosem szültem. Félek, hogy mindent elrontok. Talán meghal a kisbabám. Sajnálom – zokogta.
– Nyugodjon meg! Maga ma szülni fog egy egészséges kisbabát. Ma bárkit elküldhet a fenébe! Itt ma egy anya is születik – lépett a fejéhez az aneszteziológus doktornő, megsimogatta Sára fejét és biztatásképp rá is mosolygott.
Sára egy szárnyaszegett kismadárnak érezte magát. Sebesen csapódott be a földre. Ismeretlen területre: egy hideg, rettegés és félelem lakta helyre. Érzéketlenséget, szégyent látott maga körül az addigi melegség, szerelem és örömteli várakozás helyett.
A császár előtt eltakarták a hasát egy felfüggesztett lepedővel, így nem láthatta, mi történik vele. Felkapcsolták a mennyezeti lámpát is, fénye erősen vakította a szemét. A nőgyógyásza steril ruhában, mosolyogva lépett be a műtőbe.
– Hamarosan megszületik a baba! Most kiderül, hogy fiú vagy lány. Már nem tudja eltitkolni a kis huncut. Látni fogjuk! – kacsintott az orvos.
Sára mosolyogni próbált. Szerette volna megköszönni a biztatást, de az érzéketlen zsibbadás a száját is elérte. Minden testrésze megfagyott. Mozdulatlanságba merevedett, mint amikor megnyomják a pillanatmegállító gombot a film lejátszása közben.
Húsdarabként feküdt a műtőasztalon. Mindjárt felszeletelik. Üresség lett úrrá a testén, mintha nem is lenne benne senki és semmi.
Mi történik? Meghaltam? Mi van a babával? Életben kell maradnom! Neki nem eshet baja! Tőlem függ az élete. Rengetegen szültek már. Mindenki kibírta. Nem vallhatok szégyent! – cikáztak a gondolatok a fejében.
Nézte a kerek faliórát a műtő falán. Háromnegyed kilenc múlt. Úgy érezte, már órák óta fekszik itt. Próbált az emlékei között valami kapaszkodót keresni, felidézni egy gyönyörű, színes képet. Hirtelen émelyegni kezdett a fertőtlenítő szagától. Nemcsak hogy megfájdult a feje, de már szédült is. Muszáj volt eltávolodnia innen.
Eszébe jutott, amikor a terhességi tesztjén egy év próbálkozás után végre megjelent a két csík. Abban a pillanatban a föld felett repkedett a boldogságtól. Anya leszek! – suttogta maga elé a varázsszót. Nemcsak egy nő, feleség. Anya. Egymás után legalább százszor ismételte el, olyan régóta vágyott rá, hogy kimondhassa.
A rángató és feszítő érzés ismét visszahúzta a jelenbe. Ránézett az órára. Kilenc óra.
Ez meg mi? Azt mondták, semmit sem fogok érezni. De én érzem. Ez rosszabb minden fájdalomnál, amit valaha éreztem. Úristen! Mit csinálnak velem? Mintha ki akarnának fordítani belülről. Vagy tépkedik rólam a húst, apró darabokban?
A mellkasa szorított, zihálva kapkodta a levegőt. Testét átjárta a remegés, egyszerre öntötte el a melegség és a hideg.
– Jól van? – kérdezte a kedves altatóorvos.
– Nem tudom. Úgy érzem, mintha darabjaimra tépnének.
– Próbáljon mélyeket lélegezni! Ne aggódjon! Fia lesz, vagy lánya?
– Nem tudom. Még ezt sem. Sosem mutatta meg az ultrahangon. Mindenki ezt kérdezte. És én szégyelltem, de nem tudtam válaszolni rá…
– Ne aggódjon emiatt! Az én fiam sem akarta, hogy tudjam. A lényeg, hogy egészséges legyen – s a doktornő meleg, puha kezével végigsimított Sára jéggé fagyott, fehér arcán.
Sára sírni kezdett. Egyre erősebb húzást, szakítást és feszítést érzett ott, ahol eddig a babája mozgását vagy csuklását. Ahol eddig csak az ő simogató tenyere járt. És a férje hűvös keze. Nem tudta, hogy ez normális-e ilyenkor. Nem mert szólni. Bénultan tűrt mindent, nem ismert magára.
Mit tesznek velem? És a kisbabámmal? Senki sem beszélt ilyesmiről, amikor a szüléséről mesélt. Biztos elrontottam valamit. Az én hibám lesz, ha valami baja esik a kisbabámnak! –ostorozta magát gondolatban.
Hiányzott neki a férje. És az édesanyja is. Bíztak benne, hogy Sára ebben is remekelni fog, mint az élet minden más területén. Kibírja. Végig tudja csinálni, hiszen ez a dolga. Anyává kell válnia. Nem maradhatott szégyenben előttük sem…
– Kislány! Mindjárt odaviszik önnek! – kiáltott fel a nőgyógyásza.
– Micsoda? Kislány? Mindene megvan? Miért nem sír? – kérdezte Sára, és minden eddigi fájdalom elszállt belőle, mintha sosem létezett volna. Alig várta, hogy kislányát a kezében tarthassa.
– Sír. Nem hallja? Nyugodjon meg! Pisil – mondta nevetve az orvos.
Sára ránézett a faliórára.
– A születés ideje: 9.33. Mi lesz a neve?
– Lili – válaszolta Sára.
– Itt a kislánya. Gyönyörű hajasbaba – tette Sára mellkasára a nővér.
A sűrű, sötétbarna hajú kislány vékony volt, és pici. Úgy sírt, mint egy kiscica.
– Szia! Én vagyok az Anyukád – köszöntötte őt Sára, örömkönnyekkel a szemében.
A kislány édesanyja nyakába fúrta fejét és ránézett arra, akinek eddig csak a hangját hallotta.
– Isten hozott a világon, Kiskirálylány! – suttogta neki Sára. Pár percig együtt lehettek.
A megfagyott világ lassan olvadni kezdett. Mintha egy nehéz kő gördült volna le a mellkasáról, Sára teste rázkódott a sírástól.
Bénultsága is múlófélben volt, szívverése szabályos lett, a szédülés és a hányinger is enyhült.
Az a jó a fájdalomban, hogy elmúlik – gondolta, majd kezét keresztbe fonta a mellkasán, és elmondott egy imát.
(Fotó: freestocks, kép forrása: Unsplash)