A hüvelykujját egy gyors mozdulattal végighúzza a zippo fogaskerekén. A tűzkő mozgásba lendül, a benzingőz beáramlik a szikrához és felcsap a láng. Ahogy beleszívok a cigarettába, először a jellegzetes benzinszag csap meg, csak utána a dohány és a papír füstje. Az első slukk mindig a legjobb. Együtt cigizünk a kórházkertben. Benntartom a füstöt pár másodpercig az egészséges, 36 éves tüdőmben, majd lassan kifújom. Mélyet sóhajtok hozzá, hátha száműzöm a félelmet is. A mutató és a középső ujja között tartja a rudat. Nem a barna filternél, lejjebb, már majdnem ott, ahol parázslik a papír. Ahogy beleszív, szinte égeti az ujját. A füst egyenesen száll felfelé, és a hatalmas gesztenyefák lombjaiban enyészik el.
A keze nagy. Vagy lehet, hogy én vagyok kicsi. Az ujjai vége gömbölyű, körmei tökéletesen kerek, csillogó érmék. Egyszer egy orvos azt mondta neki, hogy dobverő ujjai vannak, ami arra utal, hogy hajlamos a szívbetegségre. Na, ja. Majd vigyázok, mondta kajánul.
Egyik tenyere a térdemen. Könnyed madártoll vitorlázik a langyos szellőben. Ha botlok, elkap, akkor erős háló a halászbárkán. Régen csiklandósan játékos volt, és én hangosan nevettem. A másik keze a zippoval babrál. Csendesen ülünk a kopott, piros padon, csak hallgatjuk, ahogy egy ápoló végigtolja a kerten a sebészeti szennyest, a kerekek ütemesen kattognak, mint hangos másodpercek az óra számlapján. Ha valamelyikünk beleszív a cigarettába, az halkan sercegve felizzik, és a dohányfüst beáramlik a tüdő minden apró zugába ás nyúlványába, megfordul, és a légcsövön egy hangos sóhajtással távozik
Már mindegy. Már késő.
– Ha kiengednek végre innen, elmegyek egy rehabilitációs központba. Nem benneteket foglak terhelni. Aztán úgy jövök haza, hogy jobb leszek, mint újkoromban. Meglátod!
– Jó. Keresek neked egy klassz helyet. Csini nővérkék, nagy kert, a közelben borozó. Füred jó lesz? Majd lemegyünk meglátogatni a hétvégén és sétálunk a Tagorén. – Nem tudom felemelni a fejem. Csak a kezét nézem. A dobverőujjakat, ahogy a zippoval játszanak. Forgatja, köszörüli a kereket, néha fel-felcsap a láng, akkor bekattintja a fedőt és a tűz kialszik. Két pörgetés, köszörülés, láng, csattanás. Mint a másodpercek.
– Jó lesz. Már csak egy kemó van. Azt túlélem, és már mehetek is. Karácsonyra már kutya bajom sem lesz – hangja felszáll a gesztenyefa levelei közé, és a cigaretta füstjével keveredve, kissé rekedten foszlik szét az égben.
– Megjöttem! – szaladok anyu elé az előszobába, de amikor elvenném a bevásárószatyrot a kezéből, fenékre huppanok, olyan nehéz.
– Majd én, csillagom! – már fogja is a nagy kezével. A gömbölyű körmök elfehérednek, ahogy a nehéz fülek kiszorítják a vért az ujjak végéből. – Hát ezt hogy hoztad el idáig? Nehezebb, mint te – mondja apu, miközben hangosan nevet. – Te meg pattanj fel, csillagom, csináljunk reggelit, amíg anyu kipakol!
A nap besüt az ablakon és éles vonalakat rajzol a falra. A függönyt lebegteti a kora nyári szellő, gondtalansággal telik meg a konyha, ahogy apa kést fen, deszkát vesz elő, és vastag szeleteket vág a kolozsvári szalonnából, éles késsel bevagdossa őket és a serpenyőbe teszi. Ahogy – mint a kéz ujjai – szétnyílnak és sercegve engedik a zsírt a serpenyőbe, apu felvágja kenyeret. Először keresztet rajzol a kenyér fenekére a kés hegyével, majd alapos serclit kanyarít belőle. Az enyém lesz, azt szeretem legjobban. A ropogós szalonnacsíkok táncot járnak a serpenyőben, illatukkal megtöltik a konyhát. A tányérok csörömpölnek, ahogy kiveszem őket a szekrényből, melléjük kést és villát teszek a fiókból. Anyu nagy pohár tejet tölt. Ahogy elmegyek apu mellett, puha kezével végigsimít tejfölszőke hajamon, le a nyakamig. Nem emelem fel a fejem, csak belepuszilok a tenyerébe. A rádióból Komár Laci szól: Várhatsz rám, kedvesem, postakocsin érkezem, elmesélem mi történt velem…
Van egy fészkem. Apu válla a párna, pocakja a matrac, combjára a lábam fektetem. A hátamat betakarja, meg ne fázzak. Kezében a könyv pihekönnyűnek látszik, ahogy a hüvelykujjával tartja a lapokat. Pedig nagyon vastag és már a közepén járunk. Vica és Gergő már felnőttek, és éppen az alagúton át próbálnak bejutni az egri várba, míg Jumurdzsák settenkedik mögöttük. Ahogy lapoz, orromat megcsapja a könyv szaga. Papír, nyomdafesték, forró szurok, az ágyúból felszálló lőpor, a bográcsgulyás, és a vár körüli porral keveredő, letaposott fű szaga. Az apu mellén göndörödő szőrszálak csiklandozzák az orromat. Odateszem a tenyeremet, és apu hatalmas kezével megfogja az enyémet, míg a másikkal a vastag könyvet tartja. Rekedtes, mély hangján olvassa fel a történetet.
Megyünk a tömegben. Mindenki egyfelé. Apu nyakában ülök, vastag ujjai a lábam szárát fogják. Innen sokkal jobban látok. Látom a nagy feliratokat, előttünk vonul a Csepeli Vasmű, rengeteg az ember. Egy kisfiú sírva nézi az eget, szemével követi, ahogy piros-fehér feliratos lufija egyre gyorsabban száll a felhők felé. Szánalom nélkül, büszkén nézem az enyémet, amit apu jól a csuklómra kötött. Így biztosan nem tud elrepülni, legfeljebb veled együtt, mondta nevetve, még mielőtt elindultunk. Nem sokkal előttünk hatalmas kiabálás, tapsolás, ováció. Mi is hamarosan elérünk a tribünhöz, ahol kalapos emberek integetnek szürke és fekete ruhában. Apu valamit mond, de nem hallom, csak azt látom, hogy mindenki nagyon izgatott. Én is az vagyok és hangosan kiabálok, ahogy a többiek. Apu nem tesz le, csak amikor már kiérünk a tömegből. A majálison még több lufi van, virslit eszünk mustárral és kenyérrel, apu sört iszik, ő a pult felső polcán könyököl, én alul, ahova a nénik a táskájukat szokták tenni. Ott elérem a jaffa szörpöt.
Ugyanott sodródunk a tömegben néhány évvel később, már nem apu nyakában, de ugyanazon a téren. Apu fogja a kezem és húz maga után.
– Ez most maga a történelem! Kizárt, hogy otthon maradjunk. A része vagyunk egy olyan változásnak, amitől minden másképp lesz! Meg kell hallgatnunk a beszédeket! El kell énekelnünk a himnuszt! Elérkezett a szabadság! Éljen a demokrácia!
Sokat nem értek ebből az egészből, de az izgatottsága rám is átragad, és ordítva énekelem, hogy balsors akit régen tép, ahogy sok ezer ember körülöttem.
Nyár közepe van, még kora reggel, de már érezni, hogy ma is kánikula lesz. Minden ablak nyitva, friss szél játszik a függönyökkel. Fellebbenti őket, majd elengedi, hogy a következő fuvallat újra a plafon felé lengesse őket. A nap sugarai faleveleket vetítenek a falra. Apu az ágyon fekszik, csak egy vékony lepedő a takarója. Mellette, a fal felőli oldalon bekuckózva a kétévesem, a cumi ütemesen mozog a szájában. Apu keze öleli a gyermeket, a másikban könyv, halkan mesél. A kicsi még a reggeli kakakójáról is megfeledkezve hallgatja a halk, bársonyos hangot, keze elmélyülten játszik a már őszbe fordult mellszőrökkel. Néha rájuk teszi a buksiját. Olyankor apu tenyere védelmezően és gyengéden pihen meg pici hátán. Állok az ajtóban és nézem, ahogyan ők ketten olyan mély összetartozásban, harmóniában forrnak össze, hogy szinte hallani, ahogy a szívük egyszerre dobban.
A fejemet lehajtom, csak hallgatom apu hangját. Próbálom felfogni a sors igazságtalanságát, simogatom a dobverőujjakat, a kerek, csillogó érem formájú körmöket, a pergamenszerű bőrt. És mesélek. A gyerekekről, a munkáról a színházban, a világról, a demokráciáról, a szabadságról. Halkan mormolok, nem tudom, érti-e.
– Nézd, milyen csodálatos a világ! És nekem most kell itthagynom… – motyogja. A fejembe élesen és örökre bevésődik mindkettőnk fájdalma.
Állunk összekapaszkodva az urna mellett. Mi, árvák. A Silencio utolsó hangjai az imént repültek el az ég felé, és a CD-ről finoman megszólal Louis Armstrong mély, rekedt hangján a Wonderful World.
(Fotó: Sagar Patil, kép forrása: Unsplash)