Dr. Lipowsky Bernát elégedetten sóhajt, és kényelmesen hátradől íróasztala mögött. Szándékosan lassú mozdulattal egy boldogító entert üt a billentyűzeten, és elmenti A transzgresszió és agresszió akcentusai a progresszív magyar prózában című esszéjét.
– Seneca! Már megint haszontalan voltál! – szól a lába mellett heverő, tejeskávé színű kövér mopszhoz, és felveszi a földről a papírtörlő gurigát, amit Seneca rongyosra rágott.
Dr. Lipowsky szépen becsukja az íróasztalon heverő szaklapokat, amiket forrásként használt, és a polc élével elvágólag, takaros kis oszlopba rendezve, egy állványra helyezi őket. A fiókba teszi a színes jelölő filceket, egymással párhuzamosan, a világos árnyalatokkal kezdve, és a sötétekkel fejezve be a sort. Végigsimít őszülő halántékán.
Erre innom kell, keverek valami erőset, gondolja, és elindul a konyhába, hogy készítsen egy jeges limonádét. Kivételesen friss gyömbért is reszel bele, hogy üssön.
– Micsoda nagyszerű írás lett ez! – szól Senecához, aki egy jutalomfalat reményében gazdája után kullog a konyhába. Az ünnepi pillanat hatására dr. Lipowskyt elönti az engedékenység mámorító hulláma. Bár nincs még vacsoraidő, a konyhaszekrényből kivesz egy kutyasnacket, és jelentőségteljes mozdulattal Seneca elé teszi. Aztán egy kis varrógépolajjal megkeni a szekrény zsanérját, mert nyikorog.
A tágas étkező-konyha az utcára néz. Az ablak alatt virulnak a hortenziák, távolabb, a kerítés mentén dús tuják sorakoznak. Dr. Lipowsky szereti a csendes kertvárosi negyed tágas eleganciáját, a jólét nyugalmát. Ablakot nyit, hogy beengedje a nyári est igéző illatát.
– Dobd a tetejére, aztán húzzunk má’! – szól az utcán egy fojtott férfihang.
– Várjámá’, várjámá’, segíthenélmá’, bazmeg, egyedül szakadjak meg? – felel rá egy másik.
Dr. Lipowsky, kezében a gyömbéres jeges limonádéval, sóbálvánnyá dermed. Bántja lelkét minden durva beszéd. Olvasószemüvegét a távollátóra cseréli. Összevonja szemöldökét. Nyaka öregesen roppan, miközben jobbra-balra nyújtózkodik, hogy jobban lásson. A kerítésen túl, szemmagasságban, a tuják lombja felett, egy oda nem illő, bizonytalan folt jelent meg. A szemközti telken felújítás zajlik, és a munkások napok óta egy hatalmas konténerbe hordják a törmeléket, amit pont az ő kerítése elé tettek. Így tudnak csak a gépekkel mozogni és parkolni, mondták néhány napja. Belenyugodott. Elvégre ő együttműködő, békés, közösségi ember. De már este nyolc óra van, ezek nem lehetnek a munkások, tűnődik. Kimegy az utcára, Seneca lihegve követi.
Dr. Lipowskynak elakad a lélegzete. A konténert csordultig pakolták építkezési törmelékkel. A téglák, vízköves csempedarabok és rozsdás fémcsövek tetejére – valószínűleg a környéken lakók – mindenféle oda nem illő háztartási kacatot hordtak. Kiégett hosszabbító, kartondobozok, kis háztartási gépek, egy rózsaszín vibrátor. És óh, szörnyűség! A kupac tetején egy sötét pecsétektől foltos ágymatrac hever!
Hogy egyesek nem tudnak rendet tartani, sem az otthonukban, sem a fejükben! Ez nem a lomtalanítás ideje, dohog magában, de a konténert nem ő rendelte, így szó nélkül visszamegy a házba.
Másnap reggel tompa puffogásra, dobálásra, fémes csikorgásra ébred. Résnyire elhúzza a konyhaablak előtt a függönyt, és óvatosan kikukucskál. A tujákon túl eltűnt az utcáról a konténer. Megnyugodva felhörpinti kávéját, majd a pórázért nyúl, hogy sétáljon egyet Senecával.
Amint kilép az utcára, a szívéhez kap. A konténer eltűnt ugyan, de a tetejéről minden háztartási hulladékot ledobáltak a kukások, és csak az építkezési törmeléket szállították el. A gyönyörű tujái tövében széthányva hevernek a kávéfőzők, üres üvegek, egy vasalódeszka, valamint egy fényképalbum, közvetlenül a rózsaszín vibrátor mellett. Dr. Lipowsky elrettenve rohan vissza a házba. Azonnal kikeresi a hulladékgazdálkodási vállalat ügyfélszolgálatának számát.
– Sajnálom, uram, a konténert az építkezési hulladék elszállítására rendelték – feleli egy gépiesen udvarias hang, miután elmagyarázza problémáját.
– De most az én házam előtt… – makogja.
– Sajnálom, uram, eseti alapon szállítottunk, és csak az építkezési törmelékre szerződtünk.
– De azt se tudom, kicsoda…
– A lakossági hulladék elszállítását ilyenkor nem vállaljuk.
– De hát, mihez kezdjek, hogy találjam meg a… – hebegi, és leül, mert lábából kiszalad minden erő.
– Sajnálom, uram, ebben az esetben nem tudok segíteni. Köszönjük hívását.
Okosórájára néz. Fél kilenc van. A hőmérséklet 21 fok, 28 százalékos a páratartalom, enyhe keleti szél fúj. Pulzusa 94. Az euró árfolyama 404. Még OV a miniszterelnök. Bevesz egy savcsökkentőt. Tanácstalanul figyeli Senecát. Mikor a kutya kettőt vakkant, és egy büdöset szellent, dr. Lipowsky úgy érzi, természetfeletti erő szállja meg: küldetése van. Kézbe kell vennie a dolgok menetét, és rendet kell tennie.
Óvatosan a szemétrakás széléhez áll, és két ujjal emelgetve a darabokat, lassan haladva a kupac közepe felé, elkezdi szétválogatni a hulladékot. Egy részét a saját kukájába dobja, a többit a szelektív gyűjtőbe viszi. Egy kartondoboz marad a végére, meg a foltos ágymatrac.
Megakad a szeme egy néven a kartondobozon, a futárcég logója mellett: Vangel Valentin.
Hmm. Vangel Valentin. Ismerős. Ki lehet ez? És miért az én házam előtt hempereg a doboza? Mikor meglátja a név alatt a címet, felgyorsul a pulzusa. A saját utcája! Itt lakik, három-négy házzal odébb!
Most már nincs megállás. Visszarohan a dolgozószobájába. Senecát az íróasztal alá parancsolja. Felnyitja laptopját, és veszettül kutatja a böngészőt. Tessék. Vangel Valentin, a fővárosi Operett szóló énekese. Legutóbbi sikerét Az Operaház Fantomjában aratta.
Na, megállj, gazember, gondolja dr. Lipowsky, most megtanulod az illemet, Vangel Valentin!
A nagy szekrény elé áll, és kikeresi a sötétkék Tommy Hillfiger inget. Fiatalos, de elegáns, és mégiscsak minőséget jelent. Vizes fésűvel végigszánt őszülő haján, kicsit megreszeli a körmét, és elindul.
Még csak délelőtt tíz van. Azonnal megtalálja a házat. Többször csenget a villa széles bejárati ajtajánál, és már éppen vissza akar fordulni, mikor bentről végre valami neszezést hall.
– Így jóóóóó, összecsendül két pezsgős pohááááár * – énekli az ajtó mögött egy öblös férfihang.
Dr. Lipowsky kihúzza magát, két tenyerét a combjára szorítja, és olyan arcot vág, ami egy felelősségteljes entellektüeltől elvárható. Mély levegőt vesz, de elakad a szava, mikor a nyíló ajtóban meglátja a házigazdát.
– …és az ifjúsá-hág hozzá-hánk ta-ha-láááál * – fejezi be a strófát széles karmozdulattal a behemót férfi.
Vállig érő haja csapzott csigákban lóg, szemhéja dagadt, szeme véreres, a nadrágszíj felett kikandikál domborodó pocakja. Lábán se cipő, se zokni, gágog a lúdtalpa. Kezében félig telt pezsgőspohár, hóna alá csapva pedig az üveg.
– Bocs, haver, lassú vagyok, mint az alsó malomkő a János Vitézben – búgja a férfi mély, kásás hangon. Dr. Lipowsky azonnal fordít magában, hogy ez a jó reggelt, és a mit parancsol, esetleg a miben segíthetek megfelelője. Nehézkesen megdönti merev derekát, fejét kicsit oldalra billenti.
– Jó reggelt! – szól támadhatatlan udvariassággal. – Vangel Valentinhoz van szerencsém, nemde? Dr. Lipowsky Bernát vagyok. Itt lakom négy házzal odébb. – Előrenyújtja jobb kezét, majd esetlenül vissza is húzza, mert mozdulata nem talál viszonzásra. – Azért zavarnám egy pillanatra, mert…
– Bernát! Öregem! Hát miért nem jössz be, szomszéd?! – bömböli Vangel Valentin az ajtóban, mintha száz éve ismernék egymást. Kihez beszél ez, gondolja Bernát, és a háta mögé néz.
– Nem szeretnék zavarni, éppen csak… – dadogja zavartan.
– Ugyan már, a legjobbkor, haver, éppen a nagy semmittevéssel foglalkozom, csak nem érek rá észrevenni, hogy mikor végzek vele! – Valentin harsogva nevet saját viccén. Bernát elkapja tekintetét, mikor egy kis pezsgő loccsan a taposólapra. Valentin előrelép, erőteljesen hátbaveregeti, és betereli a márványozott előszobán át a tágas nappaliba. Bernát megilletődve néz körül. Megcsodálja a Rebecca és a Jekyll és Hyde plakátját a falon, valamint az Operett társulatáról és az előadásokról készült, bekeretezett fotókat.
– Mint mondtam, nem szeretnék zavarni, csak azért jöttem, mert felújítás zajlik velünk szemben, és… – Valentin nagy pukkanással újabb pezsgőt nyit. Két pohárba tölt. Az egyiket Bernátnak nyújtja.
– Egészségedre – mondja a veleszületett udvariasság természetes hangján, és Bernát felé emeli saját poharát.
– Én csak… – Bernát hangja megbicsaklik. A hűvös pohár jólesően simul a kezébe, megszédül a pezsgő édes illatától.
Ekkor a nappaliba ruby árnyalatú loboncos spániel szalad be, és azonnal a Valentinhoz közeli öblös fotelba pattan. Szájában hurcolja műanyag játékát, és rágcsálni kezdi. Bernát elszörnyedve nézi, és szívét elönti a megkönnyebbülés, hogy Seneca megelégszik az asztal alatti zugokkal.
– Barbra Streisand! – kiált Valentin tettetett szigorúsággal a spánielre. – Viselkedj, drága hölgyem, vendégünk van! – De ennél több figyelmet nem szán a rendbontóra. Szivardobozt vesz elő, felnyitja a fedelét, élvezettel beleszimatol.
– Parancsolsz? – kérdi laza eleganciával. Bernát elhárítja, a nappali közepén toporog, és megigézve figyeli, ahogy Valentin belehuppan egy hatalmas bőrfotelba, a támlának veti fejét, és húsos ajkát csücsörítve lassan fújja a füstkarikákat. Majdnem felszisszen, mikor a márvány járólapra esik a hamu.
– Igen… Az építkezés… Láttam… – Valentin szavai bizonytalanul úsznak felé a szivarfüst gyenge hálóján.
– És ez a doboz, kérlek, a neveddel – motyog Bernát feszélyezetten. – Az építési törmelékre dobálták. Valaki. Talán nem is te, kérlek. Nem szállították el. Nekem kellett…
– Na, kóstold már meg azt a pezsgőt. Dom Pérignon, a Fantom kétszázadik előadása után kaptam a társulattól – búgja Valentin.
Végül is. Ámbár. És mindazonáltal.
Bernát behunyja szemét, óvatosan ajkához emeli a poharat, és aprót kortyol.
– Az egészséges élet a leglassabb módja a halálnak – motyogja filozofikusan a pohárba.
– Az! Meg a legunalmasabb! – veti oda Valentin.
A pezsgő selymes zamata lassan kúszik Bernát ajkáról a homloka mögé. Keze elnehezül. Válla ellazul. Megszűnik derékfájása.
Valentin finom zenét kapcsol. A ruby Barbra Streisand békésen szuszog a fotelban. Kint a napsütést bárányfelhők, majd súlyos nyári esőfelhők váltják fel.
– Na, menjünk át hozzád, haver, nézzük, mit tehetünk azzal a dobozzal meg a matraccal, mielőtt leszakad az ég – szól Valentin a harmadik üveg pezsgő után. Feláll, és a spániel kíséretében kilép a házból.
Bernát némán és engedelmesen követi őket. Lábai egymásba akadnak a hazafelé vezető úton.
– Mikor lett délután? – kérdi csodálkozva. Bizonytalanul megkapaszkodik az út mentén egy kerítésben, és értetlenül nézi maga körül a világot. Nyelve nehezen forog, mint a dadogó királynak, mikor szájában kavicsokkal gyakorolta az ékesszólást. Elered az eső. Mintha dézsából öntenék.
– Gyerünk, haver, lépjünk ki, ezen a rövid szakaszon is bőrig ázunk! – sürgeti Valentin. Látja, hogy nem hagyhatja magára a tántorgó Bernátot, hol vonszolja, hol maga előtt tolja őt.
Valóban bőrig áznak, mire elérik Bernát házát.
– Na, ezt megszívtuk, mint kocsmáros a lopót a Csárdáskirálynőben! – brummogja Valentin már a fedett teraszon. Bernátból ellenállhatatlanul kitör a kamaszos kuncogás.
A hűvös levegő lassan kijózanítja a két férfit. Bernát száraz pólókat és törölközőket hoz. Az eső után szendvicseket készítenek és kávét. Ásványvízzel együtt tálcára teszik őket, és kiülnek a felfrissült kertbe.
Vihogva nézik, ahogy a felhőszakadás nyomán hömpölygő zavaros áradat felkapja a foltos matracot, és úsztatni kezdi az utca közepén, a lejtőn lefelé. A matrac tetején hangosan vartyog néhány béka.
– A legnagyszerűbb rendező, a legkiszámíthatatlanabb színpad, maga a véletlen – szavalja teátrálisan az egyik, és széles mozdulatokkal hadonászik.
– Véletlenek nincsenek, kérlek. Aki hisz a véletlenekben, az olyan, mintha a kő alatt élne – replikázik a másik feltartott mutatóujjal.
Összenéznek, és kitör belőlük a harsogó nevetés. Aztán csendben gubbasztanak, mint két dinnye a vizes fűben. Seneca és Barbra Streisand köréjük telepedik. Néma egyetértésben bámulják a felhőszakadást követő békés estét.
* Verdi: Traviata. Pezsgő duett
(Fotó: Pexels)