Haladjak végig a folyosón, mondja a férfi behízelgő hangon, és a recepciós pult mögött kezdődő folyosóra mutat. Keresse meg a 103-as szobát, menjen be, foglaljon helyet és várjon!
Rossz érzés fog el, nem kellett volna idejönnöm, de a parancsoló hang a telefonban, a családom és a közvélemény emlegetése megtették hatásukat. Nem szóltam róla Tibornak, igaz, erre nyomatékosan meg is kértek, azt mondták, álcázzam baráti találkozónak a dolgot. Nincsenek is barátaim egy ideje, a pénz és a hatalom csak hamisakat hoz, azokkal meg hivatalos eseményeken, pártrendezvényeken, alapítványi bálokon amúgy is találkozom. Vigyázom a valódi értékeket, ahogy egyszer megírta rólam a megyei hírlap is. Nem hiszek az újkeletű barátságokban. Csak a családban hiszek. Anya, apa, két gyerek, meleg ebéd az asztalon. Másnak talán unalmas lehet, nekem nem. És Tibor is értékeli, nagyon tisztellek ezért, mondta többször is. Amit itthon végrehajtasz, az adja nekem a biztos hátteret. Sajnos ő – a munkája és a beosztása miatt – sokszor nem kerül testközelbe a biztos háttérrel, nem eszik velünk a terített asztalnál, az esti fürdetésre sem ér haza, de én ezt elfogadom. Ez az élet ugyanis megkövetel némi áldozatot a társától, aki én vagyok. A gyerekeitől is, igen, de azért nyaralni együtt járunk, és olyankor aztán tényleg egy család leszünk. Csak az eleje nehéz, mert Tibor elszokott a gyerekzsivajtól, és némiképpen idegesíti a sok civakodás és a sok kérdés, hogy mikor érünk már oda. Előfordul, hogy néhány sorral előbbre is ül a gépen, hogy nyugodtan töltse azt a pár órát, amíg megérkezünk. Megteheti, mert a repülőn csak mi ülünk, mondhatni miénk ilyenkor az egész. Hát igen, ez a kiváltság is ezzel az élettel jár, amit mi élünk.
A 103-as szoba ajtaja előtt megállok. Kopogok, pedig a recepciós megmondta, nem kell, ez a tárgyalószoba, a legszebb az egész épületben, és a mai napot úgy szervezték, hogy én érkezzek elsőnek. Ezek szerint mások is jönnek, de csak utánam. Egy újabb kiváltság. De ne aggódjak, nem kell majd sokáig várakoznom. A kávéból nyugodtan igyak, persze csak ha rendben van a szívem.
Ha rendben van a szívem? Miért ne lenne? Minden a legnagyobb rendben van. Az egészségemmel és a lelkiállapotommal is. Ha ezen egy erősebb kávé változtatni képes, akkor meg is érdemlem. Benyitok a szobába. Valóban nagyon szép, bár a Tibor tárgyalója valamivel impozánsabb. Nála gyönyörű festmények lógnak a sötétre festett falakon, külön megvilágítás van mindegyik fölött. Az egésznek van valami avítt bája, ami a mi nemzetünk múltjának erejéből származik, mondta egyszer nekem. Ez itt túl steril, de meg kell hagyni, a letisztultságnak is van hatása. A kávé egyáltalán nem erős, igaz, nem mertem teleönteni a bögrémet. Elhelyezkedem az asztalnál, megpróbálok olyan testhelyzetet felvenni, ami határozottnak mutat, de nem zárkózottnak. Egészen a szék szélére húzódom, szerintem ez elegáns, a lábaimat pedig úgy keresztezem, hogy kissé oldalra billenjenek. Egy délelőtti csevegős TV műsorban azt állították, ez a legnőiesebb pozitúra, ráadásul hosszabbnak mutatja a lábakat. Egy leheletnyit kényelmetlen, de biztos jól mutatok ebben a letisztult miliőben a vajszínű kosztümömben, amint elegánsan keresztezett lábakkal szemlélődöm.
Kinyílik az ajtó, két öltönyös férfi lép be az irodába. Remélem nem várattuk meg nagyon, barátságosan mosolyognak, miközben kezet fognak velem. Természetesen felállok az üdvözlésükre, de sajnos a lábam elmacskásodott az elegáns várakozásom alatt, így megbillenek. Azonnal a könyököm alá nyúlnak, milyen udvariasak, fut át rajtam, ritka tulajdonság ez mostanában. Körülüljük a tárgyalóasztalt, a szívem dobog, mintha egy olyan vizsgára jöttem volna, amire semmit sem készültem.
Bekapcsolják a laptopot és a projektort, közben az egyikük azzal nyugtat, hogy nemsokára meg fogom érteni, miért is vagyok itt. A családom, a közvélemény, a családom, a közvélemény, a családom… mi fog itt történni?!
Kérem, nézze végig a felvételt. A redőnyök egy gombnyomásra finoman leereszkednek, a légkondicionáló halkan terelgeti a hűs levegőt, kell is, érzem, ahogy az alapozóm alatt gyöngyözni kezd a bőröm. Elindul a felvétel. Nem olyan, mint egy film, sajnos. Inkább, mint az élet. A tetejébe a miénk. Tibort látom, egy hotelszobában járkál, benéz a hűtőbe. Ez ismerős, amikor elfoglaljuk a szállást azokon a távoli szigeteken, ahová csak az igazán előkelőek jutnak el, mindig ez az első dolga szemrevételezni az italkészletet, aztán megmondja, ihatunk-e belőle vagy sem. Ha nem ihatunk, az azért van, mert túl sokba kerül, és a kicsekkolásnál szemtelenül hozzáírják a végösszeghez. Lehet, ez más szemében kicsinyes dolog, de én ezt is elfogadom tőle, miért ne lehetne meg az anyagi helyzetünk ellenére az a késztetése, hogy ne herdáljuk el a pénzünket olyasvalamire, amit a svédasztalnál is megkapunk – ráadásul benne van az árban. A hűtő áttekintése után kikukucskál a függöny mögül; úgy tűnik türelmetlenül vár valakire. Aztán eltűnik a képből. Összenézek a velem szemben ülő idegen férfival, aki úgy mosolyog vissza rám, mintha egy kedves, buta gyerek lennék, aki még nem tudja, mi vár rá. Int a kezével a fal felé, amire a projektor tovább vetíti az életünket. Tibor visszatér a szobába. Teljesen meztelen. Időnként megpörgeti a farkát, a csípőjével párzómozdulatokat tesz, aztán feltépi a minibár ajtaját és kinyit egy pezsgőt, ezek szerint itt jó az árfekvése. A felbuggyanó habot lenyalja az üvegről, nyelvével épp játékosan körbejárja az üveg nyakát, amikor kopognak. Bevezeti a vendégeit, két nő jött, kicsit körülnéznek a szobában, aztán eltűnnek. Nyilván ők is meztelenül fognak visszatérni. Amíg vetkőznek, Tibor iszik még egy kicsit a pezsgőből. Kérem, állítsa meg, szólok, de annyira száraz a torkom, hogy nem tudom elég hangosan mondani, így még látom, ahogy a visszatérő hölgyeket Tibor egy csatakiáltás után lelocsolja pezsgővel, aztán elkezdi lenyalogatni róluk az italt. Főleg a mellükre folyt, onnan csordogál le a csalafintán fazonírozott ölük felé. Vonaglanak, nyögdécselnek, és hosszú lábukkal körbefonják Tibort. Tibort, a férjemet. Elég! Most meghallották, meg is állítják a felvételt. A redőnyök felemelkednek.
– Ez a videó múlt hét pénteken készült egy fővárosi hotelben. A képen látható férfi az Ön férje, Kocsis Tibor?
Odanézek a kimerevített képre, amin a férjem éppen az ágaskodó péniszét készül az egyik hölgy szájába tenni, miközben a másik hátulról kéjes arckifejezéssel rámarkol a fenekére. Vajon ő is látja rajta a pörsenéseket? Én kenegettem neki télen, amikor a pöttyök elborították a hátsóját.
– Igen, ő az.
– Van esetleg valamilyen kérdése a felvétellel kapcsolatban?
Van, persze, nagyon is sok, de azokat a férjemnek szeretném feltenni. Cikáznak a gondolatok a fejemben, ezek ketten meg szeretetteljesen nézik a vergődésemet, mialatt én a férjem elfelhősödött tekintetét bámulom.
– Nem értem ezt az egészet. Ez egy csapda, vagy mi? – Tibor többször beszélt már arról, hogy az ő pozíciójában senkiben sem lehet bízni. Lehet, hogy behálózták, vagy ilyesmi, és most ezzel akarják zsarolni.
– A férje rendszeres vendége péntekenként ennek a hotelnek. Néha nők jönnek, néha férf…
– Nem hiszem el! – kiabálom, és letörlöm végre az izzadtságot a homlokomról. Majd a tisztítóban megoldják, hogy a vajszínű kosztümömből kiszedjék az alapozóm nyomait. – Nem hiszem el! Ez egy manipulált felvétel… egy deep fake, vagy mi.
– Nem, asszonyom, ezt a felvételt egy mobiltelefon kamerájával rögzítették. Bármelyik pénteken meg tudják ismételni.
– Szégyelljék magukat! Mindannyian! – leginkább Tiborra gondolok persze, szégyellje magát jó erősen, de ezeknek itt nem adom meg azt az örömöt, hogy összeomlok a szemük láttára. Bizottsági ülések pénteken, hát hogyne… nincs ezeknek családjuk, tudod, szívem, nem mindenki olyan szerencsés, mint én, és nekik a péntek délután éppen olyan, mintha kedd lenne.
– Kik maguk? – kérdezem határozottan.
– Az ön barátai vagyunk. Meg szeretnénk óvni attól, hogy az országos sajtóból értesüljön az eseményekről. Azt szeretnénk, ha a felvétel nyilvánosságra kerülése előtt ön már felkészülne a várható érdeklődésre. Bulvárlapok, magazinműsorok, reggeli rádiós csevejek céltáblájának szerepe helyett azt szeretnénk, ha elébe menne az eseményeknek. Ezzel sokat segít majd az ügy minden szereplőjének abban, hogy a lehető leggyorsabban elüljön az érdeklődés és minden folytatódhasson tovább a megszokott mederben.
A férfi folytatja tovább, de én nem tudok vele menni. Gépiesen öntök még egy kis kávét, és a feje fölött elnézve kibámulok az ablakon. Lehet, hogy ez ugyanaz a szálloda, ahol Tibor péntekenként pár emelettel feljebb idegen testekről nyalogatja le a pezsgőt, mielőtt megmeríti bennük a dákóját.
– Hogy került magukhoz a felvétel?
– Számít ez, asszonyom? Szerencsére nálunk van, vagyis inkább: a mi birtokunkban is van egy másolat. Meg másokéban is, ez biztos. Mi arra használjuk, hogy megőrizzük az önök családjának szentségét, mások meg szét akarják majd rombolni.
Mélyen hallgatok. A családom szentsége – ez most egészen világosan látszik – nem létezik. Csak szavakban. Ilyen alapon bármi létezhet: Isten, haza, család. Úgyhogy elhelyezkedem az elém tolt laptop mögött és megfogalmazom a nyilatkozatot, amelyet ezek a kedves fiatalemberek a megfelelő csatornákon keresztül eljuttatnak majd az emberekhez. Ők meg majd elolvassák a szavaimat, és ha elég sokszor megteszik, talán el is hiszik, hogy amit olvasnak, igaz.
„A mai napon nyilvánosságra került felvételek kapcsán az alábbiakat szeretném leszögezni: családunk egységét senki és semmi nem robbanthatja szét. Férjemmel kötött házasságomban, amelyet Isten színe előtt is megerősítettünk, a továbbiakban is bízom, ahogy abban is, hogy kettőnk szövetsége erősebb egy mesterségesen generált botránynál. Bizonyos vagyok abban is, hogy a férjem a továbbiakban is képes lesz annak a felelősségteljes munkának az elvégzésére, amelyre felhatalmazást kapott az Önök bizalmából. Az üggyel kapcsolatban ez az egyetlen nyilatkozat, amelyet teszek. Isten áldása legyen mindannyiunkon.”
(Fotó:George Milton, kép forrása: Pexels)