Megkövülten áll a drótkerítésnél, nézi, ahogy Zituka a medencében lubickol a szomszédban. Az apjával játszik, viháncolva dobálja egyre messzebb a labdát, és kacag, hogy az apjának sok-sok métert kell gyalogolnia érte. De az apuka nem bosszankodik miatta, sőt, ő is nevet, s csak annyit mond, mikor letörölgeti az aljnövényzettől bekoszolódott gumit, hogy ne huncutkodj, te csibész.
Csibész. Náluk a kis korcs kutya a Csibész. Őt úgy szokták szólítani, fiam, pedig lány. Ugyan nem egy Zituka, de legalább Mari. Jobb lábáról a balra helyezi a testsúlyát, a forró aszfalt gőzében állva, sóvárogva nézi a medencéből ki-kiloccsanó hűs vizet.
– Hozod már?
Mama a verandáról kiabál. Mari ijedten pillant a kezében lógó kosárkára, benne a hat pihés tojásra. Észbe kap, elfordul a szomszédok boldog délelőttjétől, és sietve a ház felé indul.
– Ennyit kell várni rád, te mihaszna!
– Bocsánat – motyogja. Izzadt kezében csúszni kezd a kosár, gyorsan az asztalra emeli.
– Ne oda, teee! – kiált rá Mama, lendül a krumplihéjtól megbarnult keze. Mari számít rá, és hátrálva kitér előle. Kifelé futtában Papába ütközik, aki olajos nadrágban épp befelé jön.
– Hova rohansz, fiam? Öreganyád megint munkára fogott?
Megtorpan, rázza a fejét, sós cseppek szaladnak homlokáról a szemébe.
– Mi az, hogy megint munkára fogom? – dohog Mama. – Ha már ránk maradt ez a kölyök, legalább ne lopja a napot, mint a semmirekellő szülei. Még a végén ennek a gyerekeit is mi tarthatjuk.
Papa legyint, hátrafordul, úgy kacsint rá:
– Gyere kezet mosni! Dilutá’ adogathatod a szerszámokat, nem akar beindulni a Berta.
Máskor szeret Papával szerelni, de ma nagy a hőség, azt remélte, pancsolhat kicsit a kerti csapnál Csibésszel, és nézheti, ahogy a darazsak inni jönnek a pocsolyához.
– Ejh! – morog Mama, s bosszúsan rángatja a fűrészes kést a kétnapos kenyér csikorduló héján. – Az a rohadt traktor mindig elromlik! Igényelni kellene a támogatást a hivatalból egy újra!
– Köllene – meríti Papa a tojásleves pirospaprikás tavába az öblös alumíniumkanalat. – Nem értek én ahhó, írástudó ember vóna jó hozzá.
– Hát, vidd át a Jánosnak, az ismeri ezeket a jogi dógokat! – rándít erős vállán Mama, és Mari elé is tesz egy tál levest a viaszosvászon abroszra. – Egyél!
– Majd viszem, mostan a Berta az első – ráncolja napégette homlokát az öreg.
– Neked mindig a Berta az első! – emeli hangját Mama, és saját csorba tányérját lecsapja az asztalra.
Marinak túl ismerős a helyzet. Ha Mama nem hagyja most annyiban, akkor majd Papa is hangosabb lesz, s végül összeverekszenek az ebéd fölött.
– Átvihetem én! – szúrja közbe, meg is rémül saját bátorságától.
– Te? – rágja Mama a sós lében ázott kenyérbelet. – Hát, jól van, fiam, majd kiokosítalak, mit kellesz mondani. Aztán jól viseld magad náluk!
Zitukáék ajtaja hófehér, aranycirádák rajzolnak rá kis négyzeteket. Baljában fogja a cetlit, amire Mama ákombákom betűket írt, jobbjával kopog. Strandruhás nő nyit ajtót, Marit beteríti a sűrű illat, ami árad belőle.
– Szervusz! – a nő rúzsos szája kedvesen mosolyog, hosszú, szőlőfürt alakú ékszer csilingel a fülében.
Mari zihálva mondja, hogy miért jött, annyira izgul.
– János mindjárt kinyomtatja, amit kell. Te meg addig úszkálj egyet Zitukával! Borzasztó meleg van ma – emeli fel Zituka anyja hullámos haját a tarkójáról. – Adok egy fürdőruhát – teszi hozzá a kislány zavart arcát látva.
A medence vize bársonyos, a szivárványszín kölcsönbikini alatt is simogatja testét. Zituka plasztiktörpéket pakol a medence szélére, aztán célba veszi őket a vízipisztollyal, és diadalittasan kacag, ha sikerül eltalálnia valamelyiket. Ő nem bánja, hogy ki kell értük másznia, és visszahozni, hogy új játszótársa elölről kezdhesse a lövöldözést. Zituka hamarosan elunja ezt a mókát, kézenállást gyakorol a medence aljára támasztva tenyerét. Mari újra felállítja a törpéket, nézi a kék, mókás arcukat. Szeretne itt maradni. Vagy még jobb volna ezt az érzést átvinni Mamához és Papához.
Nagy halom paksamétával a kezében, és szájában a limonádé édes savanyúságával lép ki a kapun. Rövidnadrágja zsebét égeti Törpilla.