Kormoránra a pandémia első hulláma alatt bukkantam. Sosem kerestem még magánnyomozót. Azt hittem, már rájuk találni is misztikusan bonyolult. A megannyi találat közül rögtön kiszúrtam a rarepulokaproblemara.hu oldalt. Rövid levelet írtam. Másnap válaszolt, harmadnap szerződtünk. Nem tudom, hogy csinálta, de nemsokára elárasztott aláírandókkal, kérvényekkel, aztán adatokkal és fénymásolatokkal. A két Varga lányról és a szüleikről. Talán a pandémia alatt, ügyfelek híján unatkoztak a köztisztviselők, vagy Kormorán és az ügyvéd barátja talált valami kiskaput. Amire nem lehetett nemet mondani, és ki kellett adniuk az információkat, dokumentumokat. Mint kiderült, a magánnyomozó egyetlen ügyfeleként kiváltságot élveztem.
– Tudja, most, hogy mindenki otthon van, a férjek nem csalják meg a feleségeiket, és a feleségek is hűek a férjeikhez. A home office-szal a munkahelyi zaklatások is egyik napról a másikra szűntek meg. A boltok, bankok bezártak. Senki se lop. Ha maga nem keres meg ezzel a felettébb érdekes üggyel, meghaltam volna az unalomtól. Így gondolkodnivalóm is van, és bármikor szabadon járkálhatok. Fittyet hányva a kijárási tilalomra, a mindenki, akinek nincs sürgős dolga, maradjon otthon felszólításra. Egyszer érdemes lenne kilopóznia este. Budapest most olyan, amilyennek sose láttam még, pedig hatvan éve élek itt. Ha gondolja, egyszer elviszem egy körre – veti fel az egyik online meeten.
Nem lopózom sehova. Nem megyek egy körre egy idegennel sem. Még ha oly csábító is a csendes, néptelen város. Nem akarok barátkozni Kormoránnal. Tartom a távolságot. Szükségem van a segítségére, de nem akarom, hogy még több köze legyen az életemhez.
Személyesen csak nyáron találkozom vele. Egy Duna-parti kávézó teraszán beszélgetünk. Itt talán nem fertőzzük meg egymást, és itt kevésbé félek kettesben maradni vele.
Jóízűen eltüntet egy Rákóczi-túróst, egy marcipántortát és – csak az íze kedvéért – egy citromos minyont.
– Nem ebédeltem, és itt olyanok a sütemények, mintha a nagyanyám sütötte volna őket. A marcipánhoz különösen értenek. Biztos nem kér egyet? Ma reggel csinálták. Hmmm? – próbálkozik az ajánlással. – Nem kapok jutalékot – neveti el végül.
Én pedig beadom a derekam, és kérek egy szeletet. Nem bánom meg. A marcipán lágy, selymesen olvad össze a narancsos krémmel, a pikánsan fanyar lekvárral és a puha csokoládés piskótával. Néhány falatnyi időre belefeledkezem az ízorgiába. Kormorán borostás arcán széles mosoly ül, szemei alatt a karikák csíkokká húzódnak. Emlékeztetnem kell magamat rá, hogy miért is vagyunk itt.
– Örülök, hogy nem fosztotta meg magát ettől az élménytől – alakítja át az asztalt dolgozósarokká.
– Valóban nagy kár lett volna kihagyni – mosolygom a kávéscsésze fölött.
– Akkor lássuk, hol is tartunk! – vág bele az eddigi nyomozás összegzésébe.
Egy sárga borítékot nyom jelentőségteljesen a kezembe; nyomtatott fotókat Ferencziékről.
– Tudom, hogy kicsit régimódi, de más, mint a monitoron – mentegetőzik, miközben a cappuccino habját próbálja diszkréten lenyalni a szája széléről.
Nézem a képeket, a legtöbbön Sándor és Kata szerepel. A többin idegenek, egy szépen felújított parasztház verandáján. Esztert és Miklóst felismerem. A többiek egyelőre csak arcok, a nevek több másik mappában várják, hogy összekapcsolódjanak. A rózsaszín szoknyás kislányt eddig nem láttam. Vagy nem vettem észre. Apró kezecskéivel emeli magasba a tüllszoknya szélét, arcán angyali mosoly. Kata épp felé nyúl. A boldog nagycsalád képe fáj, mégis képtelen vagyok levenni a szemem a fotóról.
– Nem biztos, hogy helyes, amit csináltunk. A kutatás – csapom le dühösen a képet lefordítva a többi közé.
Kormorán érvel mellettem, helyettem. Elsüt egy poént egy újabb szelet tortáról, szemét végigfuttatja a pulton, amelyen, mint amszterdami lányok, kelletik magukat a sütemények.
– Majd a végén – tartja ébren a reményt, és kissé kopott, de elegáns fekete bőr táskájából előveszi a tabletjét.
Eddig fel se tűnt, hogy hátizsákkal jött. Hét-nyolc évvel lehet nálam idősebb. Rá mégis öregedő emberként gondoltam eddig, míg magamra határozottan fiatalként. Most percről percre írom felül ezt az elképzelést.
– Itt van minden, amit tudunk – rántja vissza elkószáló gondolataimat a jelenbe. – Másfél éve gyűjtöm az anyagokat, figyelem őket tisztes távolból, a jó ízlés határain belül, ahogy kérte. Ennél többet így nem tudok kideríteni. Az lenne a kérdés, hogy akkor most hogyan tovább?
– Jó kérdés. Ezen még nem gondolkodtam.
– Itt vannak a címek. Ferenczi Sándor és a felesége Kiskobakon élnek. Kossuth utca 23. Virágh Miklós és felesége, Eszter, Budapesten a tizenkilencedik kerületben. Nem követtem őket a Határ út után, ahogy kérte. Az ő lakcímüket még ki tudom deríteni, és a többi hozzátartozóét is, a munkahelyükkel, a gyerekek iskolájával, óvodájával, de ezekre mind azt mondta, hogy nem kíváncsi.
– Így gondolom most is. Kíváncsi vagyok, de etikátlannak tartottam volna, ha kifürkésszük az összes titkukat. Az is csoda, hogy Ferencziéket megtalálta.
– Erre szerződtem – válaszolja szerényen. Csak a szemében látok némi büszkeséget megcsillanni.
Mielőtt a fotókat és beszkennelt dokumentumokat kiírja egy pendrive-ra, átbeszéljük újra a tényeket. Közben átutalom az utolsó részletet. Kormorán, ahogy az elmúlt hónapok alatt egyszer sem, úgy most sem kérdez rá, hogy miért akarom tudni erről a családról mindezt. Én pedig most sem mondom el.
– Öröm volt magával dolgozni. És akkor most búcsúpohár helyett jöhet a búcsú süti? – kérdezi vidáman, miközben elteszi a tabletjét.
– Hogy csinálja, hogy ilyen vékony ennyi sütemény mellett? – csúszik ki a számon a túlságosan személyes kérdés.
– Városon belül, ha tehetem, biciklivel járok. Nem használok liftet és hetente egyszer lemegyek a házunk alatti konditerembe átmozgatni az izmaimat – válaszolja a legtermészetesebb hangon.
Miközben egy újabb, minden bizonnyal tökéletes tortaszeletet tüntetek el a nehéz kőkerámia tányérról, lélekben már messze járok. Sándor és Kata arca, ellesett mozdulata, mosolya, és az a púderrózsaszín szoknyás csepp lányka lop ki a valóságból.
***
Éjjel kezdett havazni. Mire az első fájások megérkeztek, már vastag dunna alatt pihent a város. A kék-fehér kockás bőrönd napok óta összekészítve állt az előszobában. Férje napok óta utcai ruhában bújt ágyba, hogy ha menni kell, rajta ne múljon. Budapest majdnem két óra, minden perc számíthat.
Csizmájuk alatt ropogott a hó, amíg a kocsihoz ballagtak. A sűrű csendben szinte hallották, ahogy egymásra hullnak a hópelyhek. Az ócska Trabant csak hosszú percek, több sikertelen próbálkozás után indult el. Nem beszéltek. A fűtéstől bepárásodott ablakra törölt karikákon át nézték az utat. Koncentráltak. Ahogy még talán soha. Az 1-es úton senkivel se találkoztak. Se előttük, se mögöttük, de még szembe se jött másik autó. Sándor ujjai fehéredésig markolták a műbőr kormányt. Kata két fájás között azért imádkozott, hogy időben odaérjenek a kórházba. Vastag hálóinge fölött szorosra húzta hosszú télikabátját. Fázott. Lábáról néha lecsúszott a pléd, amit aztán erős férfikezek rángattak vissza a latyakos padlóról.
Budapesten alig volt forgalom, csak Néhány kocsi araszolt az egyetlen valamennyire letakarított sávban. Csak a jelzőlámpák hagyták figyelmen kívül a havazást. Azok rendületlenül váltottak pirosra. Mindig előttük.
– Bírod még? – kérdezte ilyenkor aggódva a leendő apuka. – Már nincs messze.
– Bírom hát – nyugtatta meg a leendő anyuka.
A klinika előtt tudtak leparkolni. Kati sápadt arcán mosollyá szaladt a megkönnyebbülés. Ideértek. Már nem történhet semmi baj. Itt már jó kezekben lesznek: ő és a kislánya.
– És ha mégis fiú lesz? Fiúnéven nem is gondolkodtunk – búcsúzkodott az osztály ajtajában Sándor.
– Lány lesz, Sanyi. Eszter.
– És ha fiú?
– Mondj gyorsan egy fiúnevet, hogy megnyugodj! – nevetett rá Kati a kerekesszékből, amibe az ápolónő kényszerítette.
– Mátyás. Ha fiú lesz, legyen Mátyás.
– Eszter lesz, majd meglátod.
– De ha fiú…
– Akkor Mátyás. A jégtörő.
Katit egy hatágyas kórterem várta. A kiabáló, sikoltozó nők látványa nem volt számára ismeretlen. Látta már kétszer. Csak egyikük viselte hozzá hasonlóan némán a fájdalmakat. Egy sovány, gesztenyebarna hajú, csodaszép nő. Azt gondolta, talán modell. Vagy színésznő. Halkan köszönt, mielőtt leült a szomszédos ágyra. Ijesztő zöld szemek fogadták az üdvözlést. Hang nem hagyta el a nő vékony ajkait, csak a fejével biccentett, alig észrevehetően.
Egy tanuló nővér segített Katinak kipakolni a bőröndből. A kabátot beakasztotta a sarokban álló szekrénybe. Régen szép lehetett. Most úgy pergette magáról a festéket, mint odakint a felhők a hópelyheket.
– A babaholmikat elviszem. Mindegyikbe beleírta az anyuka a saját nevét, ugye? – kérdezte rutinnal.
Az anyuka beleírta. Bárkit hordjon is a szíve alatt, Varga Kata ruhájába fogják öltöztetni.
– A pólyát bent hagyom a bőröndben, az csak a szállításhoz fog kelleni. Ott nem koszolódik – zárta le a kipakolást a lány. – Ha tíz percenként jönnek a fájások, nyomja meg ezt a csengőt, és átvisszük a szülőszobába. Minden rendben lesz, ne izguljon! – mosolyodott el búcsúzóul.
Nincs más dolga, mint feküdni, megnyugodni és az óráját nézve figyelni a fájások között múló időt. Várni.
A Trabant megmakacsolta magát. Sándor metróval ment Zoltánékhoz. Az unokatestvérénél lakott, amíg Katit ki nem engedték a kórházból. A harmadik gyerekükkel. Aki csodaként érkezett az életükbe.
A havazás napközben sem csitult, estére méteres torlaszokat fújt a szél az utcákra, a házak falához. Fehér kucsmát kaptak a szobrok, a lámpák, de még a kerítések lécei is. Budapest megfagyott. A felszíni közlekedés leállt, a mentők előtt hókotrók tisztították az utat. A metró is csak az alagutakban ingázott oda-vissza a kimerült emberekkel.
Ica harminchat órája volt talpon. Nem érkezett meg a váltás, és az osztály nem maradhatott szülésznő nélkül. Egyik kávét itta a másik után. Addig pihent, amíg a nővérszobában lefolyt a kávé. A nyikorgó, piros műbőr széken ülve meredt üveges szemmel az asztalkára. Utálta rajta a fakóra kopott epres viaszosvászon abroszt. Praktikus ez, Icám, mondogatták a kolléganői. Ha kifolyik a kávé, csak letörlöd, és ennyi, kész. Ki bajlódna a fehér terítők mosásával és vasalásával? Sosem tudta megcáfolni az érveket, mégis sokszor méltatlankodott miatta.
Most nem zavarták a rózsaszín eprek. Bekapcsolta a rezsót, rátette az alumínium kávéfőzőt, és várt. Az üvegpoharat csak akkor tette a cső alá, amikor az első cseppek prüszkölni kezdtek az alumínium csőből. Az abroszra. Amit csak le kellett törölni, máris tiszta volt. Két cukrot dobott a pohárba. Ezzel is spórol néhány másodpercet. Mire rácsorog a kávé, elolvad a cukor. A kopott alumíniumkanalaktól még a terítőnél is jobban irtózott. Összelötykölte a pohárban a cukrot a kávéval, és lassan kortyolgatva megitta. Elmosni már nem tudta, mert két csengő is megszólalt. Menni kellett szülni. Ráadásul duplán. Morgolódott magában, miközben letette a poharat a viaszosvászonra.
A hetes számú kórteremben a két Vargánál egyszerre indult be a szülés. Két kerekesszék nyikorgott végig a hajnalban is sírástól hangos folyosón. Két nőt segítettek fel a nejlonnal letakart műbőr szülőszékbe. Négy lábat szíjaztak a székhez. Két torok maradt néma. Az első kislány pontban ötkor érkezett. Két perccel követte a másik. Ő burokban született. Hangos loccsanással zúdult a magzatvíz az alumíniumvödörbe. Hangos prüszköléssel sírt fel a második. Két baba sírta végig a fürdetést és a vizsgálatokat. Két nő várta, hogy végre megpillanthassa a lányát.
– A burkosnak nézze meg a karját, Ica! Lehet, hogy a szike felsértette. Nem biztos, de azért nézze meg! – utasította az orvos a kimerült nővért.
Ica megnézte. Mindkét babát. Az egyikük bal felkarján látott egy pici piros csíkot. Jódos vattát nyomott rá, és ráadta a Varga Emília névvel ellátott fehér, csipkés rugdalózót. A másik kislányt Varga Katalin színes, virágos kezeslábasába bújtatta, majd átadta őket egy-egy percre az anyukáknak.
Kati könnyes szemmel ölelte át a kislányt. Emília épp csak ránézett. Idegesítette Kati rajongása a pufók arcú, vörös és vizenyős babák iránt. Be nem vallott irigységgel nézte, hogy ő már aznap meg tudta szoptatni a lányát. Aztán a nővéreket faggatta, hogy mitől indulna be a teje. Félreértett buzgalma mögött a tápszermentes étkezés motivációja állt. Iszonyattal töltötte el a gondolat, hogy a minden bizonnyal cukros, hizlaló tejpótlót itatnak a lányával. Aki ettől minden bizonnyal el fog hízni. Másnap elégedetten nyugtázta, hogy a lánya eleget szopik, már nem kell tápszert adni neki.
Nemcsak Kati rajongása idegesítette, hanem az, hogy az ő lánya szinte sosem sírt. Eszter boldog mosollyal simult anyja karjába. Míg Maja akkor sem hagyta abba az óbégatást, amikor szopott.
– Felvehetem? – kérdezte egyik nap a szuperanya. Maja akkor már öt perce üvöltött a paplanon, Emília idegesen paskoló keze alatt. – Lehet, hogy hasfájós – kezdett bele a monológba, miközben felemelte a kislányt. – A nagyfiam is az volt. Laci az első két hónapot végigsírta. Aztán egyik napról a másikra átaludta az éjszakát, és csak akkor sírt, ha közlendője volt. Mintha ikrek lennének – mosolyodott el, ölében a két babával.
– Köszönöm – facsarta ki magából Emília a lassan beálló csendben.
Lehet, hogy nem szeret. Ezért nyugszik meg csak magánál, állt elő a teóriával a hazautazás napján. És nem nyugtatta meg Kati sokadszorra elmesélt története a hasfájásról, az ideges anyukáról. Arról, hogy biztos azért nyugszik meg nála, mert ő nem ideges. Mert Eszter nem sír. De ő is ideges volt, mikor Laci folyton. Búcsúzásképp puszit nyomott a kislány arcára és visszaadta Emíliának.
– Légy jó, kicsi Maja! Remélem, egyszer még találkozunk! – súgta könnyes szemmel a fülébe a keserves sírásra fakadó babának.
Két csipkés, hófehér pólyában indult el az életbe két csepp kislány a hóvirágtól tarkálló márciusban. Két autó jött értük. Két világ kezdődött számukra.
(Fotó: Ignacio Campo, kép forrása: Unsplash)