Ahogy Zsófi bekapcsolta a telefonját, már meg is jelent a szokásos üzenet a szüleitől. Mint minden évben, ezúttal is ők voltak a leggyorsabbak. Vagy inkább az egyetlenek. Úgy tervezte, sokáig alszik. Ennek ellenére már fél hétkor kipattant a szeme. Próbált nem gondolni rá, hogy milyen nap is van. Ez is csak ugyanolyan, mint a többi. Nyár van, napsütés. Semmi különös.
Egyáltalán nem volt benne félelem. Nem akarta elodázni, sem eltitkolni, sőt kifejezetten örült neki, hogy végre elérkezett ez a nap is. Annál is inkább, mert sosem gondolta volna, hogy mindez neki is sikerülhet. Már az általános iskolában is áhítattal nézte a nyolcadikosok ballagását, és minden évben arra gondolt, hogy neki ebben úgysem lesz része, mert nem fog addig élni. Nem tudta, mikor és hogyan férkőzött a halál a gondolatai közé. Úgy tűnt, mindig is jelen volt a tudatában. De aztán mégis ott állt egy rakás virággal a karján, énekelte a többiekkel együtt, hogy Ballag már a véndiák, és… és nem érzett semmit. Se örömöt, se bánatot. Csak csodálkozott. A középiskola évei alatt mindenki az érettségivel riogatta. De Zsófi nem félt. Mitől félt volna, hisz meg sem fordult a fejében, hogy ő valaha le fog érettségizni. Pedig jó tanuló volt, még szavalóversenyen is indult. Egy júniusi napon aztán erős gyomorgörccsel küszködve válogatott a tételek között.
Azt viszont már végképp nem tudta elképzelni, hogy ő olyan igazi felnőtt legyen, aki dolgozni jár, saját háztartást vezet, befizeti a csekkeket, és akár még férje is van. Gyerek? Kizárt! 30 év? Képtelenség!
Az évek teltek, és az a bizonyos tégla csak nem akart Zsófi fejére esni. Nem tervezett ő véget vetni az életének, és a száguldó kocsi elé sem lépett ki soha. Egyszerűen csak türelmesen várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Egészen addig, amíg meg nem ismerte Andrást. A férfi fényt hozott az életébe. András nem hordozta a tenyerén, nem kényeztette, de volt a viselkedésében valami megnyugtató. Valami felnőttes. Az első perctől kezdve mindkettőjük számára egyértelmű volt, hogy ők ketten összetartoznak. Mikor Zsófi először járt András lakásán, minden azonnal kézre esett. A hűtő és a mikrosütő ugyanolyan márka és modell volt, mint ami az ő konyhájában is állt. Magától értetődően húzta ki a fiókot és nyitotta a fűszeres szekrény ajtaját, ha valamit keresett. Ösztönösen tudta, mit hol talál. Mi ez, ha nem sors? Nem is vártak sokáig az összeköltözéssel. Alig néhány hét után egyik este Andrásnál aludt, és aztán már csak azért járt vissza a lakásába, hogy időről időre elhozzon valamit. Apránként egyre több teret foglaltak el Zsófi holmijai András lakásában. De a férfi ezt nem bánta, neki is így volt természetes. Éjszakánként felébredtek egymás rezdülésére. Ilyenkor megsimogatták egymást, és aludtak tovább.
– Csinálsz nekem egy kávét? Te olyan finom kávét tudsz készíteni. – búgta András minden reggel Zsófinak. Pedig kérnie sem kellett. Zsófi örömmel készítette el és tette elé a krémes tejréteggel borított kapucsínót. Sok tejjel és nem túl forrón. Mert András úgy szerette. Ilyen dolgokat nem is kellett megbeszélniük, Zsófi egyszerűen tudta. Mintha mindig is összetartoztak volna. A barátaik csodálták is ezt a harmóniát köztük, és azt is, hogy egyszerre mondják ki ugyanazt a szót vagy gondolatot.
Azok a bizonyos mézeshetek. Milyen csodálatosak is voltak, merengett Zsófi, és rögtön meg is toldotta a gondolatot. Kár, hogy elmúlt ez az időszak. A hétköznapok beszürkültek, és nem csak a fényük kopott meg, hanem a hangulatuk is megváltozott. A beszélgetések hétköznapi témákra egyszerűsödtek.
„Későn jövök“ és „Ne felejts el tejet venni!“ sms- ek váltották egymást. Észrevétlenül váltak szerelmesekből barátokká. De szépen éltek. Mindenki ezt mondta. Veszekedni sem hallotta őket senki. A karácsonyt is együtt ünnepelték, húslevessel, rántott hússal, ahogy gyerekkorukban megszokták.
Zsófi csendben osont ki a hálószobából, nem akarta Andrást felébreszteni. Rutinosan tekerte szét az ezeréves kotyogóst, és automatikus mozdulatokkal tömte bele a kávét. Nem túl sokat, nem is túl keveset. Ahogy mindig. Hány éve is már? Hat? Vagy hét? Igen, idén lesz hét éve, hogy együtt élnek. Csendben, egyedül fogyasztotta el a reggelijét a nappaliban, közben Péterékre gondolt.
Péteréknek büféjük van a belvárosban. Kedves kis hely, mindig akad valami finomság is a pultban. Péter mesélte legutóbb, hogy mennyi szervezésébe került a meglepetésbuli Kati harmincadik szülinapjára. Kati szóhoz se jutott a döbbenettől, mikor hazaérve ott állt az egész család a barátaival és a hatalmas tortával. Zsófi szerette hallgatni Péterék történeteit, és nézni őket, ahogy a másik keze alá dolgoznak a büfében. Két gyerek és saját vállalkozás mellett még maradt idejük és energiájuk közös programokra, kettesben. A tekintetük mindig ragyogott, ahogy egymásra néztek. Zsófi sokszor gondolt arra, vajon hogy csinálják? Hogy nem unták meg egymást, miközben együtt élnek és dolgoznak minden áldott nap. Mi lehet a titkuk? És nekik Andrással ez miért nem sikerült? De nem találta a válaszokat. Nem találta a történetüknek azt a pontját, ahol kisiklott a kapcsolatuk.
A látszat azért még megmaradt. Az ünnepeket megtartották, és a fotót Zsófi természetesen kiposztolta a facebookra.
A fehér szoknyámat fogom felvenni a kisvirágos pólóval, erre gondolt, mikor meghallotta András motozását a hálószobából. Felöntötte tejjel a kávét, és a mikróba tette melegedni. Pontosan egy percre, ne legyen se túl forró, se túl hideg. Csak ezután kukkantott be a hálóba. András borostásan húzta magára a földről felvett, gyűrött fekete pólót.
– Csinálsz egy kávét? – kérdezte, miközben Zsófit kikerülve a fürdőszobába ment.
Mire a mikró csipogni kezdett, Zsófi már belebújt a kisvirágos pólójába. Ez a póló különösen kedves volt a szívének. Az oviban is kisvirág volt a jele.
András gyorsan végzett a fürdőben, nem töltötte az időt borotválkozással. Szombat van, minek.
Pedig tavaly milyen szépen rendbe szedte magát. Még fodrásznál is volt. Világos inget vett fel, mikor elindultak az étterembe. Az ajándékokat csak az ünnepi ebéd után adták át neki a tortával együtt, amin még csillagszóró is volt. Ott volt az egész család. András apukája még pohárköszöntőt is mondott, Zsófinak csillogott a szeme a meghatottságtól. Hiába, nem minden nap 40 éves az ember.
Zsófi András elé tette a kávéját, és a hálószobába sietett. Felhúzta a redőnyöket. Napfény helyett szürkeség fogadta, pedig az előbb még olyan szépen sütött a nap. Elhessegette a borús gondolatokat, majd gyakorlott mozdulatokkal megigazította az ágyat, és már mosolyogva ment vissza a nappaliba.
András a kávéja felett álmosan hunyorogva nézte a falra akasztott naptárban a bejegyzéseket. Szombat. Hétvége.
Mikor Zsófi belépett, széles mosollyal nyomott a kezébe egy félbehajtott papírt.
– Na? Bontsd ki! – biztatta Zsófit.
Zsófi próbálta leplezni az izgatottságát, de nem nagyon sikerült. András ugyanilyen papírlapon kérte meg a kezét 5 évvel ezelött. Most vajon milyen meglepetés van rajta? Boldog szülinapot. Ennyi állt a papíron, András béna kézírásával. Az asztalon még ott hevert előtte a toll. A papírt az imént ránthatta ki a kisszekrényen álló nyomtatóból. Zsófi mosolyogni próbált.
– Na mi van, nem is örülsz? Üdv a klubban, babám! Te is megvénültél – mondta András egy ásítást elnyomva.
Zsófi megköszönte az „ajándékot“. A halószobába ment. Már nem volt kedve a kisvirágos pólóhoz. A szennyestartó tetejéről elvette a fekete szoknyáját, és gyorsan átöltözött. Nagy csattanás hallatszott kintről, és mintha dézsából öntenék, eleredt az eső.
– Elmegyek – szólt vissza az ajtóból.
– Vigyél ernyőt! Esik. – jött a válasz, miközben András a távirányítóért nyúlt.
(Fotó: Nayara Dinato, kép forrása: Pexels)