A tölgyesben tábortűz fénye világította meg a fiúk arcát. A szokatlanul hosszú túra és a sebtében legyűrt vacsora után fáradtan üldögéltek az alacsony tábori székeken. Egy idő után a csapat tagjai egymás után visszaballagtak az erdei lak hálótermébe. Végül csak Marcell és Gyusza maradt a tűznél, csendben hallgatták Feribá fejtegetéseit a csillagképek elnevezéséről.
Marcell majdnem elaludt ültében, de nem volt túl sok kedve ahhoz, hogy a többiek után menjen. Bár már jó másfél hete voltak úton, még mindig alig bírta elviselni éjjelente a srácok szuszogását, a kétnaponta változó szállások idegenségét és a többnyire koszos mellékhelyiségek jellemzően szúrós szagát. Annak viszont nagyon örült, hogy a legjobb barátja, Gyusza, itt van vele. Ha már szülei – akarata ellenére – ebbe a nyári táborba kényszerítették, legalább nincs egyedül. Vándortábor, 13-14 éveseknek. Ez volt az iskolai hirdetőtáblára kitűzött cetlin, amit az anyja a legutolsó szülői értekezletre várva fedezett fel. Nevetséges, inkább vándorcirkusznak kellene nevezni, mindegy, gondolta Marcell. Mit keresnek ők itt, se ő, se Gyusza nem volt az a kimondott sportrajongó, és talán ez volt az egyetlen, amiben hasonlítottak egymásra.
Marcell a barátját figyelte, ahogy ide-oda hintázott a széken, miközben az eget kémlelte. Őt aztán semmi sem hozta ki a sodrából. A pólója megint foltos volt, csapzott haja égnek állt. Miközben a tanár magyarázatát figyelte, még a szája is kinyílt egy kicsit. Jellemző. Egy iskolai sportnapon kötöttek barátságot az elsősegélynyújtó sátorban. Amíg a párhuzamos osztályok diákjai egymással kergették a focilabdát a hőségben, addig Gyusza egy tettetett hőgutával, Marcell pedig vérző térddel (megcsúszott egy eldobott szalvétán) lógta el a nap további eseményeit. Utána minden szünetben együtt voltak, olyannyira, hogy rájuk ragasztották a Stan és Pan csúfneveket. Marcellt nagyon bosszantotta, hiszen lehet, hogy vékony volt, az arca pedig szokatlanul hosszúkás, de azért korántsem nézett olyan bambán a nagyvilágba, mint Stan. Azonkívül Gyusza sem volt annyira dagadt, mint az a másik amerikai színész. Mindegy, mondjanak, amit akarnak, gondolta Marcell, és hűségesen kitartott Gyusza mellett. Még akkor is, amikor egyik nap tanítás után a nyolcadikosok veszélyesen vigyorogva megvárták őket az egyik buszmegállóban. Mielőtt azonban bármit is csinálhattak volna, Marcell berángatta a barátját az éppen érkező buszba. Pedig nem is abba az irányba kellett menniük. Gyusza rettenetesen hálás volt neki, és azóta állandóan csak azt hajtogatta, hogy ő szupermen, aki azon a napon megmentette az életét.
Hirtelen feltámadt a szél, felizzította a parazsat. A tanár felállt, és a mögötte lévő kosárból nagy fahasábokat vett ki. Gondos alapossággal, egyenként tette a tűzre mindegyiket. Gyusza, aki gyerekkorában elveszítette az édesapját, őszinte rajongással szerette Feribát. Az idősödő férfi ötödik óta földrajzot és biológiát tanított az osztálynak. Marcell nem volt jó egyik tantárgyból sem, nem érdekelte a képregényein és kedvenc zenéjén kívül semmi. A tanárral se tudott igazán miről beszélgetni, és nem is értette, hogy Gyusza miért bírja ennyire. Azonkívül a fiúk körében sem volt valami jó híre, de erről Marcell csak mindenféle kusza történetet hallott.
A kitisztult augusztusi égen most már tisztán látszott a Nagy Göncöl, tőle délre a Kígyó és a Kígyótartó. A tanár éppen azt magyarázta, hogy ezeket a csillagképeket mennyire nehéz megkülönböztetni egymástól, amikor egy éles csík villant fel az égbolton.
– Hullócsillag – mondta Feribá. – Igazából egy meteor. Csukjátok be a szemeteket és kívánjatok valamit!
Marcell egy percre becsukta a szemét, és arra gondolt, ha nem nyitja ki azonnal, elnyomja az álom itt a tűz mellett. Aztán meg arra, hogy nem is lenne rossz itt maradni éjszakára, legalább akkor nem érzi majd a sokat használt takarók bűzét, amitől eleinte állandóan hányingere volt. Megdörzsölte az arcát, nagyot ásított és kinyitotta a szemét.
Mire Marcell tudatáig eljutott, hogy mit lát, Feribá keze Gyusza térdéről bejutott egészen a rövidnadrág felhajtása alá. Marcell ijedten ugrott fel. Gyusza kétségbeesett tekintete se bírta megállítani, berohant az erdei lakba. A sötétben elbotorkált a tábori ágyig, ahová a vacsora előtt letette a hátizsákját, és ruhástól bebújt a büdös takaró alá.
Másnap hajnalban ébredt. A mellette fekvő Gyuszáról eszébe jutott az éjszaka. Azonnal érezte, ahogy émelyegni kezd a gyomra és felgyűlik szájában a nyál. Kirohant a házból, megállt a bokrok mellett. Gyusza meghallhatta, ahogy kiszaladt, mert utána jött, és sziszegve esett neki.
– Magamra hagytál, szupermen.
Marcell megpróbált mélyeket lélegezni, de alig kapott levegőt.
– Nem vagyok… a bébiszittered… Gyusza – zihálta.
– Ott kellett volna maradnod velem!
– Minek?! Úgy láttam, jól érzed magad.
– Ez nem igaz, tudod jól! Egyszerűen lebénultam.
– Hányszor mondtam neked, mit mesélnek róla a fiúk, de te nem hallgattál rám!
– Honnan tudhattam volna, hogy nem hazudoznak, mint mindig?
– Az ilyesmit megérzi az ember, te barom!
Gyusza nem válaszolt, lehajtotta a fejét és halkan megismételte:
– Magamra hagytál, szupermen.
Délutánra Marcell belázasodott, és este már az apja mellett ült az autóban, aki mérgesen szidta, hogy még egy könnyű kis tábort se bír ki anélkül, hogy lebetegedne.
A nyár fájdalmas lassúsággal telt el. Gyusza nem volt hajlandó szóba állni vele többet. Marcell pedig valahányszor arra az éjszakára gondolt, újra és újra arról igyekezett meggyőzni magát, hogy Feribá keze nem jutott tovább Gyusza rövidnadrágjának felhajtásánál.
(Fotó: Connor Jalbert, kép forrása: Unsplash)