Enyhén hűvös az áprilisi délután, az a fajta, amikor már sál nélkül hordják az emberek a könnyű kiskabátot. A nap még nem bukott a horizont alá, de már színét vesztette az égbolt, és az egész tájra lassan ráhúzódik a kékesfekete fátyol. Egy fiatal texasi lánynak ilyenkor érdemes már hazafelé vennie az irányt. Charlotte sem úgy tervezte, hogy ilyentájt még az országút mellett fog bandukolni, egy szál retiküljét lóbálva, de öreg Mustangja a puszta közepén adta meg magát, slusszpoénként a telefonja is lemerült. Úgy öt mérföld van hátra Grandfallsig, ennyi séta amúgy sem árt.
Nézte a lassan alkonyba boruló tájat, a szélben görgedező ördögszekereket, és arra gondolt, milyen ritka, hogy ez az útszakasz ennyire csendes legyen. Hányszor ütötte szitkozódva a műszerfalat, ha egy platós kocsi vánszorgott előtte, ezek az öreg farmerek a világért nem húzódnának félre, ha valakinek sietős dolga van. Ha rájuk dudál, némelyik még röhögve le is lassít, az ablakon nyújtja ki a karját, úgy int, kerülj ki, bébi, amint viszont egymás mellé érnek, éles füttyszóval konstatálják, milyen csinoska ül a volán mögött.
Charlotte három fiútestvérrel nőtt fel, így pontosan tudta, miként működnek a férfiak és ő hozzájuk képest mit ér. Miután az anyja meghalt, egyedül képviselte a családban a női nemet. Apjuk sosem nősült újra, bánatát a munkába és gyerekei nevelésébe fojtotta. A négy gyerek nem részesült túl sok kényeztetésben, nagykorukra önálló, talpraesett fiatalokká váltak. Ebben a férfias közegben Charlotte-ot sem kellett félteni, ő is hamar megtanulta a fivéreitől a bunyózás fortélyait vagy a cirkalmas káromkodásokat, emellé majdnem kétmétereset tudott köpni.
Mindennek dacára Charlotte igen nőies jelenség volt. Lapockáig érő, hullámos gesztenyeszín haja és figyelmes zöld szeme csak úgy vonzotta a férfiak tekintetét, hátulról legalább olyan tetszetős volt, mint elölről. Most is randiról igyekezett hazafelé, apró virágmintás ruhájára egy farmerdzsekit vett, s az útmenti porban menetelve törni kezdte lábát a nem gyaloglásra tervezett, tűsarkú cipő.
Már bő félórája bandukolt teljesen egyedül, amikor egy furgon röfögését hallotta a háta mögött. A hang egyre közelebbről érkezett. Charlotte továbbra is mereven nézett előre, már várta az ilyenkor szokásos dudaszót és az azt követő benzinfelhőt, ahogy elhalad az éppen erre járó földműves kocsija, tele terménnyel, a mozgástól egy-egy gyümölcs vagy zöldség lehull a platóról, mintegy ingyenes kóstolót nyújtva az arra járóknak.
Az autó viszont lassított és megállt Charlotte mellett.
– Mi a helyzet, kislány? – nézett rá egy szőrös, pocakos férfi. Kertésznadrágja elején fura folt éktelenkedett, kockás inge nyakából szalmatörekek kandikáltak ki.
– Minden rendben, köszönöm – felelte kimérten Charlotte. Megtanulta már, hogy a legjobb, ha udvarias, de határozott marad. Gyorsabban szedte lépteit, pedig sarkán a vízhólyag már elkezdett sajogni. A sofőr finoman gázt adott, de csak annyira, hogy felvegye Charlotte ritmusát.
– Merre tartasz? – kiabált ki a kocsiból ismét a férfi. – Elvihetlek, ha gondolod.
Egész kellemes hangja van, gondolta Charlotte. Ha Grandfalls felé megy, nem is kellene olyan hosszú időt együtt tölteniük. Ha nagyon kellemetlenné válna a helyzet, majd beveti a bátyjaitól tanult jobbhorgot, a körmeit sem fél használni. A bunyós Jim is mekkorát nézett, vagyis csak szeretett volna nézni, amikor a sürgősségin kötött ki, mert a szüreti bálon kéretlenül rámarkolt Charlotte fenekére, aki viszonzásul csaknem szó szerint kikaparta a szemét. Nem lesz itt baj.
– Grandfallsba – nézett a férfira.
– Akkor pattanj be, kislány – paskolta meg a mellette lévő ülést a férfi –, majd arrafelé megyek.
Charlotte kinyitotta az ajtót, és felmászott az anyósülésre. Orrát izzadsággal vegyes dohányszag csapta meg. Nézte a férfi kérges kezét a sebváltón, körmeit fekete kosz szegélyezte, igazi jómunkásemberkéz. Aztán tekintete feljebb kalandozott, a férfi arcára. Rövid, kunkori szakállába már pár ősz szőrszál is vegyült, huncut szemén látszott, igencsak örül a nem várt társaságnak.
– Hajj, jó is már ilyenkor estefelé, az ember leteszi a munkát, irány hazafelé…
Charlotte nem válaszolt.
– Te is munkából…?
– Olyasmi – felelte Charlotte. Lejjebb húzta combján a ruhát, amitől a férfi szeme a formás lábakra kalandozott.
– Szeretem ezt az évszakot – mosolygott a férfi. – Újraéled a természet, jön a jó idő, előkerül a sok cicus…
Charlotte-nak most ért el a tudatáig, mit hisz a férfi. Hogy az országúton „dolgozik”. Mi másért is bóklászott volna csinos ruhában és tűsarkúban ilyenkor?
– Szeretem a cicusokat – sandított mosolyogva Charlotte-ra. – Nem lehet betelni velük. Olyan szép némelyik, hogy meg kell bolondulni, az ember alig bír magával…
Grandfalls, 3 mérföld. A táblát látva Charlotte azt érezte, még soha nem tűnt ilyen messzinek a városka, mint most. Az út szélén öreg viskó állt, döbbenten vette észre, hogy a férfi lelassít és bekanyarodik az udvarára. Nemsokára teljesen besötétedik, a telefonja lemerülve, és itt van ezzel a vadidegen férfivel, akinek még a nevét sem tudja, és aki minden bizonnyal azt hiszi róla, hogy prostituált.
– Nézze, én azt hiszem, félreértett valamit… – érezte, hogy összeugrik a gyomra. – Egy ismerősömmel találkoztam, csak lerobbant a kocsim és… Én csak szeretnék hazamenni – maga is meglepődött, milyen kislányosan vékony lett a hangja. – Kérem, ne bántson!
– Ne féljél, kislány! – hahotázott nagyot a férfi. – Mindjárt megyünk tovább, de mutatni szeretnék valamit.
– Nem érdekel, mit szeretne mutatni, én most kiszállok! – ugrott ki Charlotte dühösen a kocsiból. Alig tett pár lépést az út felé, amikor a nagydarab férfi megragadta a karját.
– Naaa, ne csináld már, tetszeni fog, ígérem.
– Engedjen el! – Charlotte tűsarkújával hatalmasat dobbantott a férfi lábára, aki jajgatva kezdett fél lábon ugrálni. Kisvártatva belőle tört fel a vékony hüppögés. Charlotte ledermedve nézett a kisfiúvá változott mackós, középkorú férfira.
– Nem akarlak bántani… – szemében könyörgés látszott. – De annyira szépek, úgy szerettem volna megmutatni őket.
Ez a fickó vagy nem normális, vagy perverz – gondolta Charlotte.
– Mégis, mi a francot akar megmutatni? – kérdezte, hangja remegett az idegességtől. – Ne jöjjön közelebb, onnan mondja, ahol most áll!
– Nemrég születtek – mondta halkan a férfi. – Ide fialt az anyjuk a garázs melletti farakás alá. Hat gyönyörű kiscica – ragyogott a szeme. – Annyira szerettem volna megmutatni valakinek, te olyan kedves, jóravaló lánynak látszol… A fiúk az üzemben nem értenék, szóba sem állnak velem, mióta rajtakaptak az egyik segédmunkás fiúval… – sütötte le szemét szégyenlősen a férfi.
A nap már szinte teljesen eltűnt, Charlotte libabőrös lett a hirtelen lehűlt levegőtől.
– Szórakozik velem?
– Egyáltalán nem – emelte fel a kezét a férfi. – Egy ujjal sem érek hozzád, ígérem!
– Szóval kismacskákat akar mutatni.
– Igen.
– Előre szólok, megbánja, ha bármi másban gondolkodik!
– Esküszöm, hogy nem.
Charlotte vett pár mély levegőt. Maga is meglepődött, de megszánta ezt a szerencsétlent. Hogy képes valaki ennyire odáig lenni a macskákért?! Ő világéletében kutyás volt.
– Na jól van, mutassa! – enyhült meg.
– Gyere csak! – intett vidáman a férfi. – Itt van az egész család! Hát nem csodálatos? – lágyult el a hangja, ahogy leguggolt a nyöszörgő szőrpamacsok mellé. Az anyamacska gyanakodva méregette Charlotte-ot, de aztán hagyta, hogy a férfi koszkérges keze lágyan végigsimítsa a bundáját, és mélyről feltörő, elégedett dorombolással ölelte át kicsinyeit.
(Fotó: Pete Alexopoulos, kép forrása: Unsplash)