trauma/írás

Kozma Lilla Rita: Kiöblített élet

Egy fának dőlve szakadt ki belőlem a zokogás, és arra gondoltam, hogyan lehetek ekkora nyomorék, és miért hagyom magam behálózni. Nem lehet ezt már bírni, komolyan mondom.

Hát figyelj, ha ez önzés, akkor én önző vagyok. De az a rossz hírem van, hogy akkor sem tudok mindig, mindenkinek megfelelni. Múltkor is, képzeld, állok a szupermarketben, a non-food sorban, nyúlok a rózsailatú öblítőért, amikor annyira durván dobogni kezdett a szívem, hogy azt hittem, ott halok meg a pihe-puha ágyneműkre emlékeztető szagban.

Anyám is ezt használta gyerekkoromban. Megszállottja lett a rózsaillatnak, mindenből olyat vett. Még samponból is. Én már hányni tudtam volna az állandó édes illatfelhőtől. Meg az anyámtól is.

Amikor elköltöztem otthonról, a lelkemre kötötte, hogy használjak ugyanilyet, akkor eszembe fog jutni a meghitt családi fészek, aztán majd mást se akarok, csak visszamenni oda. Mondjuk ez nekem teljesen elképzelhetetlennek tűnt, örültem, hogy egyszer elszabadultam onnan, de csak bólogattam, bízva abban, hogy hamarabb fejezi be a jelentéktelen picsogását.

És képzeld, a pánikroham közepette már majdnem beletettem a kosaramba az öblítőt, amikor úgy voltam vele, hogy bekaphatja a picsa. Én nem is szeretem ezt az illatot, sosem szerettem, bár ezt egyszer sem mondtam neki, csak dicsérgettem, hogy hű meg ha, milyen csúcs. És mit ad isten? Évekig használtam, miután elköltöztem. Aztán ott, a bolt közepén, úgy voltam vele, hogy eddig és nem tovább. Totál kétségbeestem, a szívem a torkomban dobogott, akkora már azt éreztem, hogy nekem ennyi volt, kalap kabát.

Nem igazán szeretek kísérletezni amúgy semmivel, mindig a jól bevált dolgokat veszem. Ezt is anyám verte belém. Valamiért ő úgy tekintett az új dolgokra, mintha azok ördögtől valók lennének. Szerintem ezért volt az is, hogy évekig csak sajtburgert ettem a mekiben, nem mertem új hambikat kipróbálni.

Anyám úgy volt az életem része, hogy már rég nem is volt benne. A legkisebb dolgokkal kapcsolatban is az ő hangja szólalt meg a fejemben, minden apró-cseprő dolgot úgy akartam csinálni, hogy az neki jó legyen. De aztán ahogy szorítottam a rózsás öblítőt, azt éreztem, hogy anyám ezzel a flakonnal végleg kiléphetne az életemből. Ha fognám és földhöz vágnám, akkor talán végre megszűnhetne a hosszú évek óta tartó nyomasztó érzés a mellkasomban. Itt és most, pillanatok alatt vége lehetne. Könnybe lábadt a szemem a bolt közepén, hát gondolhatod. Hagytam is a fenébe az egész vásárlást, csak mielőbb ki akartam jutni a boltból. Át a zebrán, egészen az utca végéig futottam. Egy fának dőlve szakadt ki belőlem a zokogás, és arra gondoltam, hogyan lehetek ekkora nyomorék, és miért hagyom magam behálózni. Nem lehet ezt már bírni, komolyan mondom.

Aztán képzeld el, mit mondott legutóbb a terapeutám. Vagy ne mondjam? Ja, oké. Szóval azt mondta nekem, hogy engem tönkretesz az anyám. Mondom, ezt mondta, nem értettem félre. Nem szóltam semmit, csak lehajtottam a fejemet. Talán kicsit haragudtam is rá, amire amúgy nem igazán volt alapom, mert én kértem, hogy mondjon már végre egyszer véleményt arról, mit gondol. Szóval azt tette, amit kértem, mégis legszívesebben sarkon fordultam volna.

Nem is gondoltad, hogy ennyi bajt tud okozni egy öblítő, mi? Mondjuk, én sem. Tudod, azt hiszem, hogy ezért nem tudtam évekig kimondani a legmélyebb titkaimat. Mert ez az illat, ez az undorító rózsás, nem hagyta. És azt gondoltam, hogy ha még ennek az emlékét is kiirtom magamból, minden jó lesz. De érted, nem tudom, hogy mi lelt a boltban. Nem ismertem magamra. Azóta már az is átfutott az agyamon, hogy addig nem is ismertem magamat. Csak hagytam, hogy felgyűljön bennem egy csomó minden. Mikor már nem csak a szavaival bántott, hanem egyre többször lendült a keze, aztán már nem csak a keze, hanem a fakanál is. És én sosem tartottam annyira fontosnak magamat, hogy felemeljem a hangom és azt mondjam, hogy eddig és nem tovább. Mert hát akármilyen is, mégiscsak az anyám, nem? Annyira akartam mindig óvni, hogy közben teljesen elvesztem. És esküszöm, hogy nem tudom, hogy miért pont a boltban, annyi ember előtt engedtem szabadjára az érzéseimet. Nem tudom megmagyarázni, meg már nem is akarom. Megértettem, hogy az anyám nem fog tudni szeretni, soha.

(Fotó: Annie Spratt, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: