“Csak sütteted a segged otthon, mi meg itt dolgozunk.” „Manipulatív személyiség vagy.” ”Egy kicsit kéne dolgozni a karizmodon, mert lötyög.” „Te nem vagy erre a pályára való.” ”Soha nem leszel jó anya!”
Mondatok nekem, rólam, hozzám, a múltból. Kísértenek, jönnek velem, váratlanul előtörnek és rátelepednek a napomra. Kitörölhetetlenek, megváltoztathatatlanok. Tekintetek, amelyek azóta is a bőrömet perzselik. Igen, inkább a tekintetek tapadtak meg rajtam; mint egy láthatatlan tetoválás, tele van rajzolva velük az arcom. Ha azt mondják, szép vagy, ha azt mondják, ragyogsz, zavarba jövök és meggyullad az arcom. Csak én tudhatom, mennyi karcolás, sokktól visszafojtott könny, maró pillantás rakódott rá. Minden tekintet feszélyez, mert lehet, hogy éppen abban a pillanatban fogja meglátni rajtam a hegeket.
Edit és a többiek
A szeme kék, tágra nyitja és rám szegezi. Beleékeli az enyémbe, nem pislog, nem néz félre. Fejét kicsit előrébb tolja a testéhez képest. Hatalmas lesz az arca, egészen beterít. Vannak a teremben mások is, de én csak őt látom. Ordít velem, artikuláltan és összeszedetten, mintha előre megírt monológot mondana fel. Sokat készülhetett erre, talán hónapok óta, lehet, hogy a szöveget is megfogalmazta álmatlan óráiban, hogy majd egyszer elmondhassa nekem. Hogy miről beszélt, nem emlékszem. A gyűlölettől eltorzult arca maradt meg, az apró rándulások a szeme körül, a fehér bőr, a szája, ahogy elvékonyodnak az ajkai, ahogy megfeszül és kidomborodik néhány ér a nyakán, ahogy nem bírja abbahagyni, ha már egyszer elkezdte. Most mindent az arcomba vághat, most tényleg hibáztam, gondolja, most rajtakapott, most megvan az ok. Nem adtam le az osztályterem kulcsát a portán, a lépcsőn kellett ülnie, amíg megérkeztem. Ő úgy érzi, mindig is igaza volt velem kapcsolatban, de most mások számára is demonstrálni tudja, és demonstrálja is. Hosszan, megszakítás nélkül. Fölém tornyosodik, és földbe döngöl a gyűlölete. Nem tudok mozdulni, sem beszélni. Arra várok, hogy befejezze végre, drukkolok neki, hogy adjon ki magából mindent, hátha később nem csinálja majd. Lassan vége, mert körbenézett, odaszúrja, hogy “lassan fel kéne nőni”, aztán végigtrappol a termen és kimegy. A többiek utána. Állok még egy darabig. Remegek. Kis lépésekkel jutok ki a szobából, közben mintha tele lenne az orrom, mintha taknyos lennék, pedig nem sírok. Száraz a torkom és a szemem is, kőszobor vagyok, omlik az arcom. Félek hozzányúlni, félek, hogy letörik az orrom vagy a szám. Mikor a liftbe lépek, akkor látom csak, hogy nem takony, eleredt az orrom vére; elkenem a kezemmel. Ömlik, nem tudom megállítani, véres lesz a kezem, az arcom, lecsepeg a földre.
Andrea
Ül velem szemben, csak ketten vagyunk. Beszél. Tele van vádakkal. Néha lenéz, aztán újra fel. Amikor lefelé pillant, kicsit pihenhetek, van időm összeszedni magam. A barátságunkról beszél, hogy már nincs, miattam. Ő kebelbarátjának tartott, de ennek most vége, nem vagyok rá érdemes, kiköp magából. Rengeteg köpés van már az arcomon, de nem fordulhatok el, állnom kell. Ez fontos pillanat neki, és nekem is. Soha többet nem beszélünk ezután. Végzett velem. Nem tudtam, hogy ennyire gyűlöl, meglepett. Keresem a szemében a kedvesség szikráját, ami korábban olyan jellemző volt rá, amikor rám nézett, de nem találok semmit. Jégkockánként nyelem a gyűlöletét, nem lehet szétharapni, mert annyira szabálytalan, éles és hegyes formájuk van, hogy felsértenék a nyelvem. Egyben próbálom hát lenyelni őket, így meg a torkomat karcolják, olyan fájdalmasan, hogy kibuggyan a szememből egy könnycsepp. Elhomályosítja a látásomat, egy pillanatra elmosódik Andi arca, aztán felszívódik, miközben legyűröm a jégdarabot. Dideregni kezdek, menekülnék már, de ő nem enged. Látom, hogy igazat mond, tényleg így magyarázza a dolgokat, olyan meggyőződéssel, hogy hiábavaló lenne küzdeni ellene. Érzem a jégtömböt a torkomban, ahányszor csak rágondolok.
Katalin
A pillantásaitól görbült be a hátam, most már tudom. Abban az időben nem tudtam egyenesen tartani magam. Sokszor mondták, hogy húzd ki magad, görbe vagy. Egyszer-kétszer mondott is valamit, de inkább csak nézett, a fenekemet, az arcomat vagy a karomat, a hasamat, a combomat. Mindegyik testrészem megkapta a pillantását. Elhúztam, megfogtam, próbáltam eltakarni, vagy ruhákba burkolni a megalázott, agyonvizslatott darabjaimat. Az arcomon is sokszor ólálkodott a tekintete, de a szemembe sosem nézett. Nyilalló pontok a testemen, kivörösödések, kellemetlen viszketés. Tartáshiba. Hamar megtanultam lesütni a szemem, hátha akkor nem látom, hova néz. De a hátamban is éreztem a tekintetét, tűszúrások mindenhol. Én voltam saját magam voodoo babája. Napról-napra meggyötörtebben mentem be dolgozni. Bujkáltam a folyosókon, sietős léptekkel menekültem, ha meghallottam a hangját, elkerültem, amikor csak lehetett. Mintha a falak is az ő tekintetét tükrözték volna, kísérték lépteimet a fényesre suvickolt folyosókon, csak akkor nyugodtam meg, ha kiléptem az épületből.
Sarah és mások
Beléptünk az étterembe, és minden szem ránk szegeződött. Pillanatnyi csend. Majd folytattuk utunkat a fogadótér bárpultja felé. “Mit akartok?”- kérdezte. Meg szeretnénk nézni az étlapot. “Minek?” Ekkor már elhatalmasodott rajtunk a baljós előérzet. A csaj elénk lökött egy papírt, de nem tudtunk figyelni az angol étellistára. A bőröm alá kúszott valami ismeretlen, dermesztő érzés, amivel szemben teljesen tehetetlen voltam. Mintha egy fekete, gonosz anyag ért volna fel a szívemhez. Bizsergett a bőröm, de nem az ismerős, borzongató módon, hanem mintha meg akarnának nyúzni, le akarnák fejteni hosszú csíkonként rólam, élvezettel, kéjesen. Elképzeltem, ahogy kifent késekkel a hátunk mögött arra várnak, hogy tegyünk egy félreérthető mozdulatot, vagy ejtsünk ki egy szót, amire ugrani lehet. Nem szólaltunk meg. Szemem sarkából láttam, ahogy egy nő öt ujját egy gusztusosan elkészített hal testének közepébe vájja, és oda sem nézve kitúr a fehér húsból egy darabot, majd a szájába teszi, és minket figyel. Aztán újra és újra megismétli ezt a műveletet, szája körül kifényesedik a bőr, mint egy csillogó bajusz. Elérkezett az idő, hogy kimenjünk az étteremből, ahová kíváncsiságból, naivan tévedtünk be, nem ismerve a helyi viszonyokat. Kifelé menet pontosan beazonosítottam az érzést: fajgyűlölet. Semmit sem lehet tenni ellene, cserébe viszont elviselhetetlen. Még sosem tudatosult bennem, hogy én egy fehér ember vagyok, de abban az étteremben kénytelen voltam így gondolni magamra.
Mercédesz
Ritkán nézett a szemembe, akkor is csak rövid pillanatokra. Tekintete az intelligencia, a mohó hatalomvágy, a betölthetetlen kéjvágy, a csillogó nyitottság és az önmagába záródott beteg lélek sötétségének furcsa elegye volt. Pillantásának kereszttüzében, elítéltettem. Gyorsan ítélő bíróság által, halálra. Már csak a halálnemen gondolkodott. Megkínozna, vagy inkább gyorsan szabadulna meg tőlem? Úgy döntött, hogy megkínoz. Minden gesztusával azt közölte, hogy nem is létezem, számára jelentéktelen vagyok. A témák, amelyekről a pasimmal beszélgettek, nem rám tartoztak, hiszen a közös emlékek összefonták őket és beleszövődtek a jelenükbe, számomra megfejthetetlen felhangokat és gesztusokat adva a beszélgetésnek. Nem tudtam mibe kapaszkodni. Ha érzékelte, hogy elkezdek az erődítmény falán fölfelé mászni vagy egyből megbillentette a létrát, vagy megvárta, hogy megkapaszkodjak a kőfal peremében, aztán ellökte a kezemet. Én meg zuhantam némán, odafentről a nyekkenésemet sem lehetett hallani. Napokig feküdtem ott, esett rám az eső, tűzött a nap, kutyák nyaldosták az arcomat, paták dobogtak körülöttem, macskák vonyítottak éjjel, miközben hallottam a duruzsolást és a halk nevetgélést a várfalról. Ezt az összehangolt, otthonos érzést kerestem én is. Figyeltem őt, szimatoltam a gyűlöletét, annyira összetett volt, hogy kíváncsi voltam, milyen szagokból tevődik össze. A felém küldött gyűlöletgalacsinokból próbáltam összeállítani egy képet róla. Szűkölve vártam a bűzös-nyúlós golyócskákat, és már röptükben elkaptam őket. A tenyeremben gyúrogattam őket, de ott már nem fértek el, egyre tömörebb, sárosabb, nyálkásabb tömeget hurcoltam magammal. Elnehezültem. Végül az ő mintájára építettem belül egy monumentális szörnyeteget, hajszálai a torkomig értek, állandó émelygést okozva ezzel. Szerettem volna kiköpni az egészet, akár galacsinonként, csakhogy ez a sárasszony évek alatt épült fel bennem, egyben nem tudtam kihányni.
Én gyűlölök?
Vannak helyzetek, amikor sárasszony néz ki belőlem, hiába próbálom legyűrni. Fülem dobog, keserű ízt érzek a számban, nyakam megfeszül, testem, mint a kő, torkomban jégtömb, meggyullad az arcomon a bőr, és nem tudom visszanyelni; kiköpök egy sárgalacsint. Ha sikerül, csak előrehajtom a fejem, lesütöm a szemem, és senki sem veszi észre, hogy mi történt. Máskor megfagy körülöttem a levegő, miután kimondok egy mondatot, és látom a lesütött szemeket, az előrehajtott fejeket. Épülnek a sárasszonyok.
(Fotó: Chris Yang, kép forrása: Unsplash)