– Tíz év… Életem legizgalmasabb tíz éve volt! Talán kissé furcsán is hangzik ez, ha elmesélem, hogy svájci otthonomat adtam fel azért, hogy Milánó utcáin éljek, s bevallom, nem is így terveztem azon a bizonyos 2004-es augusztusi napon. Aztán valahogy így alakult…
Az orvos, aki most először vizitelt az idősek otthonában, a negyvenes évei vége felé járt. Sok mindenkivel találkozott már az évek során, időnként akadtak a betegei között fura figurák is, de mindig csodálattal tekintett azokra az éltes korúakra, akikből csak úgy áradt az élet szeretete. Bantle-t, az otthonba nemrégiben bekerült kalandort – mert a többiek csak így hívták – mosolyogva hallgatta.
Focimeccsre utaztunk a barátokkal Milánóba azon a nyáron. Hogy kik játszottak? Hát, doktor úr, meg nem mondom már. Igazából sosem voltam focirajongó, csak a barátaim beszéltek rá az útra. Meg különben is, kit érdekel a foci, amikor ott volt az a hosszú barna hajú, teltkarcsú nő a büfénél! Csak álltam ott, doktor úr, megbabonázva. Képzelje, azt a divatos egyenruhát viselte, amit a Természetvédelmi Világszövetség lelkes önkéntesei szoktak kampányaik alkalmával. Galléros, rövid ujjú ing és szűk, rövid szoknya volt rajta. Istenem, ma is látom magam előtt! Ahogy rám nézett a hatalmas, gesztenyebarna szemével, ott a milánói futballstadion büféje előtt, fiatalkoromba repített vissza. Mert én is a Természetvédelmi Világszövetségnek dolgoztam ám!
Az orvos felhelyezte a vérnyomásmérőt.
– Bár akkor még … Mikor is? Hát, nézze, már nem is tudom… Talán 25 éves lehettem… Vagy 26? Nos, akkor 1969-70 környékén történhetett… Szóval, akkor még nem kaptunk mi, a világszövetség képviselői ilyen szép egyenruhát, de a mai napig emlékszem arra a kislányra. A kedvence a dodó volt… Tudja, a dodó madár. Azt kérdezte tőlem, miért halt ki a dodó, Bantle bácsi? A nőnek, akivel a milánói stadionban találkoztam, pont ugyanolyan hatalmas, barna szeme volt, mint annak a kislánynak! Doktor úr, a csillogó szempárok! Magát is megbűvölik?
Az öreg, miközben az orvos meghallgatta a szívét, a tüdejét, csak mesélt… A két félidő között a stadion folyosóján kavargott a tömeg. Voltak, aki a büfébe, mások a mosdóba tartottak. Egyesek mérgelődtek az első félidő eredményén, mások meg boldogan elevenítették fel újra és újra azt a gólt, ami meghozta a vezetést a kedvenc csapatuknak. Bantle – még mindig a csodás szempár bűvöletében – kóválygott, és valójában fogalma sem volt arról, hol is jár, hova tart éppen.
A barátait sem találta meg. A mérkőzés végére még emlékezett, mert valamelyik lépcsőről még látta a második félidő egy részét, de aztán csak sodródott a tömeggel a stadionból kifelé. Az emberek vidámak voltak, a meccs jó hangulata hosszasan elkísérte őket Milánó utcáin. Bantle velük tartott, egészen a város főteréig. Ott megállította Olaszország második legnagyobb templomának látványa.
A Piazza del Duomo előtt állt, és felnézett a hatalmas gótikus épületre.
Kétezer szobor? Vajon tényleg kétezer szobor díszíti az épületet? Miért nem számolod meg? Á, micsoda hülyeség már ez! Hogy lehetne megszámolni? Miért ne lehetne? Időd van bőven, senki nem vár haza, maradj itt! Gyere el minden nap, vagy akár maradj itt a téren! Hát… Végül is meleg van. Jól érzem itt magam. Ha nagyon elfáradok, majd ledőlök egy padra.
Az emberek, akik elsétáltak mellette, megéreztek valamit abból a varázsból, amit akkor, ott a téren, Bantle átélt. Mintha egy pillanatra mindenki lassított volna körülötte. Egy kislány, nagy kék szemű, percekig csodálkozva bámulta őt, anyukája alig tudta indulásra bírni.
– Ott maradtam, doktor úr! 20 euróval és 15 frankkal a zsebemben, szállás és tervek nélkül. Hatvan évesen, egyedül. De a Sors végig kegyes volt hozzám, egy-egy angyalt mindig a segítségemre küldött. Első este például egy közeli étterem pincére adott egy hálózsákot. Bár nem volt hideg az éjszaka, mégis kényelmesebb volt arra feküdni, mint a kemény padra. Hogy mit ettem? A bárokban, éttermekben jól jött esténként egy kis segítség a székek és asztalok rendezésében, a takarításban. Cserébe mindig kaptam valami finomat. És több helyen is voltak olyan szekrények, ahova a lakók betették a felesleges ételt. Egyszer az egyik hölgy, aki éppen egy adag isteni gulyást hozott, tudja, azt a híres magyar ételt… Mert egy magyar hölgy volt… Ha egyszer tudja, kóstolja meg a gulyást! Hát az valami isteni, de tényleg! Még most is érzem a számban az ízét. Szóval a hölgy felajánlotta, hogy kimossa a ruháimat, és adott néhány váltás ruhát is. Egy másik alkalommal meg egy férfi, akinek segítettem az autóján a defektes gumit kicserélni, felajánlotta, hogy télen alhatok náluk a kerti kis házban, ha cserébe reggelente ellapátolom a havat – már, persze, ha éppen van –, meg kiteszem a szemetet, felsöpröm az udvart. El sem tudja képzelni, hány emberrel találkoztam tíz év alatt, és mennyi új dolgot ismertem meg!
Az orvos a vizsgálat eredményeinek utolsó adatait gépelte, miközben hallgatta az öreget. Minden rendben vele – állapította meg. Friss az elméje, vág az agya, korához képest kicsattan az egészségtől. Úgy tűnik, félretette a stresszt ezalatt a tíz év alatt. Ez lenne a titka? Talán nekem is el kéne mennem egy hónap szabadságra, nekivágni egy hátizsákkal egy zarándokútnak, és hagyni, hogy a Sors keze vezessen…
– És miért halt ki a dodó, Bantle bácsi?
Az öreg szeme felcsillant az orvos kérdésére. A saját történetét felváltotta a dodóé, a lelkesedése azonban mit sem csökkent. Elmesélte, hogy ma sokan azt hiszik, hogy a dodó hazájában, Mauritiuson a holland felfedezők vadászták le ezeket a madarakat a XVII. században, amikor Indiába tartva kikötöttek a szigeten. De ez nem teljesen igaz, hiszen számtalan korabeli leírásból tudható, hogy a dodó húsa kifejezetten rossz volt. Hányigerkeltő. Ha finom lett volna, talán még ma is élne ez a repülésről lemondó, vicces, nagy fenekű madár. Nem, a dodó nem azért halt ki, mert levadászta az ember. Hanem azért, mert az ember betelepítette a makákó majmokat, a vaddisznókat és a szarvasokat. A hajókkal továbbá, potyautasként, a patkányok is megérkeztek Mauritiusra. A dodónak hirtelen nagyon sok versenytársa akadt, s az újonnan érkezők elették előle a táplálékát, sőt, a majmok és disznók feltörték a tojásait. Az ember érkezésétől kezdve alig telt el száz év, és a dodó nem létezett többé.
A dodótörténelmi beszámolót az orvos mellett a nővérke is érdeklődéssel hallgatta. Odalépett az öreghez, kezét a vállára tette, majd így szólt:
– Bantle bácsi, hagyjon mesélnivalót a következő vizitre is! Jöjjön, elkísérem az ebédlőbe, már nagyon várják a többiek!
Ezek a szemek! Gyönyörű, zöld szemek! A fiatalok még nem tudják, hogy milyen egyszerű az élet. Csak követni kell a csillagokat. Akár barnák, akár kékek, akár zöldek…