trauma/írás

Szécsi Kati: Az eltemetett én és a ló (3. rész)

„Nem halhatok meg úgy, hogy nem voltam Auschwitzban!” – gondoltam. Írtam az auschwitzi múzeumba, elküldtem anyukám pontos adatait, a karjába tetovált számot, és azt is, hogy mikor hurcolták el.

„Éjszakákon át hallgatom a csöndet legbelül,

Éjszakákon át hallgatom a csöndet legbelül,

Éjszakákon át hallgatom a csöndet legbelül,

Éjszakákon át hallgatom a nyugalmat legbelül,

Amit annyira hiányolok legbelül…

Mozog alattam a Nagy Folyó és visszafordulni kár…

Báránybőrön elnyúló cirmostársaság…”

/Pachamama Band/ 

2018. Ayahuasca

Az Őrség dimbes-dombos lankái közt voltunk egy tanyán. A kör alakú terem közepén egy hatalmas kemencében ropogott a tűz. A sámán a kemencével szemben helyezkedett el, mögötte a falon az inka kultúra motívumaival átszőtt faliszőnyeg volt kifeszítve. Egy kis oltárt épített Amazonas menti relikviákkal, azték istenek képeivel és hangszerekkel: okarina, perui pánsíp, furulya, kasztanyetta, handpan, csörgődob, gitár. Körülötte apró mécsesek égtek koncentrikus körökben, szantálfa illata töltötte be a helyiséget. A sámántól jobbra a TŰZ, balra pedig a VÍZ oldal helyezkedett el. A barátaimmal, Gabival és Andrással a tűz oldalra heveredtünk le a fal mellett elhelyezett hálózsákjainkra. A szertartás késő este kezdődött, a sámán beszélt önmagáról, saját útjáról a megismerés terén, hangja megnyugtatóan simogató volt. A meleg, az illatok, a többiek látványa – az egész színes világ kezdett összeolvadni, és az OTTHON érzésével töltött el. Bizalommal tekintettem az éjszaka elé, éreztem, hogy nem vagyok egyedül.  Az egyik segítő színes zsinórokból fonott botot adott körbe, amire mindnyájan rákötöttünk egy csomót, mely a személyes céljainkat szimbolizálta. Amikor hozzám került, elmotyogtam a Bárukh ata Ádonai Elohéinu, melekh ha’ olám imát(Áldott vagy, Urunk, Istenünk, a Világegyetem Királya) . Közben hallottam a sámán megnyugtató hangját: Bárhova juttok el spirituális utazásotok során, az biztos, hogy hajnalban felkel majd a nap!                              

A rapé befújásával folytatódott a szertartás. Ez egy gyógynövényekből álló por, melyet egy rövid, vékony csőből az orrunkba fújt. Olyan köpőcsővel, mely a gyerekkorunk csavaros ceruzáihoz hasonlít; amiből ha kicsavartuk a ceruza belső részét, apró papírgalacsinokkal köpdöshettük egymást az órákon. Amikor visszaültem a helyemre és a sámán segítői halkan zenélni kezdtek, csilingelő törzsi dallamokat, éreztem, hogy szédelgek, de ez a bizonytalanság nem ijesztő, inkább bódító hatású volt.

A medicin, az Ayahuasca főzet, az amazóniai őserdőben honos fa indájából készült. Az Ayahuasca szót a lélek indájának fordítják, kétkomponensű chacruna levélből és caapi liánjából főzik, tudatmódosító, sárhoz hasonló elegy, illata a zöld teára emlékeztet. Miután megittam egy egész kupicányi főzetet, leheveredtem a hálózsákomra, és néhány perc múlva már éreztem, hogy lebegek. Képtelen voltam uralni a testem, éreztem, hogy valami meleg folyik végig a nadrágomban. Reflexszerűen bekapcsolt az az érzés, hogy kimenjek a mosdóba, de sem felállni, sem megmozdulni nem tudtam, tehetetlen voltam a testemmel szemben. Elfogadtam, hogy kioldódott az akarásom, és a testemet már nem én irányítom: hánytam és folyt a nadrágomba a selymes melegség. Valaki a fülembe súgta: „Ha lefekszel, lélegezz egyenletesen, úgy könnyebb lesz!” Eldőltem, és csodálatos hallucinációim voltak. Zenét hallottam és láttam, hogy mindnyájan színes gömbökben lebegünk. Tudtam, hogy most a Mennyországban vagyok. Éreztem a bátyám, Laci és anyukám jelenlétét. Laci felé fordultam: „Miért ölted meg a testem?” „A tűz oldalon vagy, húgocskám! Lángolás volt bennem, ami téged is megperzselt…”

„Újjá kell szülnöm magam!” – rémlett fel, és ahogy épp újra belepisiltem a nadrágomba, arra gondoltam, most folyik el a magzatvíz…

Újra elragadott az ár. Vonatfüttyöt hallottam, a szerelvény zakatolását rezgésként éreztem a testemben. Tudtam, hogy marhavagonban visznek minket, robogott velünk a vonat Auschwitz felé. Füttyszót és távoli parancsszavakat hallottam. Hirtelen felültem, és Andrást láttam, amint gombolja ki a sliccét, hogy pisiljen. Nagyon féltem, arra gondoltam, hogy meg kell tudnom, van-e rajta csizma, vagy nincs. Ha van rajta, őr, ha nincs, fogoly. Megnyugodva dőltem vissza, mert szétterpesztett lábbal, mezítláb állt a padlón. Hanyatt feküdtem a priccsen, mellettem Gabi, láttam rajta, hogy meg akar halni. „ Életben kell tartanom őt!”– gondoltam. Beszélni kezdtem hozzá, könyörögtem, hogy ne merüljön bele a halálba, szükségem van rá, mert szeretem őt. Nem törődött velem. Nagyon féltem, hogy én is elalszom, és álmomban beleolvadok a halálba. Feküdtem a priccsen, hangtalanul sírtam, sirattam az Anyukámat, vissza akartam kapni őt, de akárcsak Gabi, ő sem törődött velem. Kértem Anyukámat, hogy bocsásson meg nekem, hogy egész életemben féltem tőle és emiatt nem tudtam szeretni őt. Éreztem, hogy élek, TÚLÉLŐ vagyok!

Kora reggel a sámán szólongatott. Körülöttem már mindenki ült, hátukat a falnak támasztották, néhányan gitároztak, doboltak, énekeltek halkan. A víz-áldás következett. A könyökömre támaszkodva mondtam a sámánnak, hogy, nekem most az lenne a víz-áldás, ha ki tudnék menni a mosdóba és lefürödhetnék. – „Én is szívesen lezuhanyoznék, de lusta vagyok hozzá!” – a válasza annyira meglepett, hogy mint akit megcsíptek, felugrottam, felkaptam a hálózsákom, hogy semmi ne folyjon ki belőle, és kirohantam a fürdőbe. Nyakig büdös és csapzott voltam. Begyömöszöltem az összes ruhámat egy kukazsákba, és ahogy az éltető langyos víz a bőrömhöz ért, olyan érzéssel töltött el, mintha tényleg újjászülettem volna. 

2019. januárban ismét elmentem egy szertartásra. Az egyik látomásom során megjelent anyukám, és minden érzelem nélkül azt mondta nekem:„Menj innen!”

Nem volt harag a hangjában, még csak az az erő sem, amit olyan jól ismertem gyerekkoromból: az ellentmondást nem tűrő anya hangja, aki sosem tett különbséget a saját vágyai és az én igényeim között.

Egyértelmű üzenet volt: “Ne itt keresd magad!”                                                                                                

2019.

„Hozd be az anyukádat! Anyukád szexualitását és a saját szexualitásod!” – szólított fel Vera a családállításon.

A Hellinger féle családállítás feltárhatja azokat az okokat, melyek gyakran nem a saját, hanem a korábbi generációk élettörténetéből erednek. A csoport tagjai megjelenítik, felállítják az adott család viszonyait. A családállítás olyan családdinamikai törvényekkel foglalkozik – odatartozás joga (kötődés), az eredet rendje (rangsor) és az adás-elfogadás egyensúlya –, melyek megmutatják, hogy az adott családban hol, miért csorbultak ezek a törvényszerűségek, és hogyan okozhatták az éltető szeretet elakadását. Böszörményi Nagy Iván amerikai magyar pszichiáter és családterapeuta már foglalkozott ezzel a témával, és Hellinger a módszer kidolgozása során nagyon sokat merített a családterápiás kutatásaiból.

Anyukám képviselője – egy fiatal, mézszínű hajú színésznő, körbe-körbeszaladva a teremben tépni kezdte a haját, és mint egy őrült, kétségbeesetten kiabálta: „Ez nem az enyém, ez nem az enyém!” „Persze, mert Auschwitzban kopaszra nyírtak!” – mondta Vera.

Mielőtt magamhoz térhettem volna a sokkból, amit a valóság látványa adott, az anyukám szexualitását képviselő férfi az anyukámat képviselő nő fejét a lába közé fogta, és a tomporát odatartotta a többieknek, akik sorban állva, szimbolikusan letolt nadrággal vártak a sorukra. Ők képviselték Auschwitz-Birkenau SS tisztjeit.

 Az én szexualitásomat a „Schindler listámra” helyezett éles kés képviselte, és végre megértettem a bennem élő, tomboló gyilkos motivációját, aki le akarta szalámizni minden férfi nemi szervét, akikhez valaha is közöm volt.

 „Hozd be magadat is a térbe!” – kérte Vera. „Te állsz ott, Vera!” – mondtam csöndesen, meglátva jövőbeni magamat a helyén.

2021.

Alig vártam, hogy a Covid-járvány enyhüljön, kinyissák a határokat, és elutazhassak Auschwitzba. Soha nem jártam még ott, és úgy éreztem, el kell mennem oda, ahol végre megtudhatom, mi történt anyukámmal. Meg akartam tudni a titkot, az elmondhatatlant, ami évtizedeken át súlyos teherként nehezedett a sorsomra. Arra gondoltam, ott rátalálok a kirakós hiányzó darabjaira.

Már a járvány első hulláma alatt elkaptam a Covidot, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem kerültem kórházba. A háziorvosom nem hitt nekem, hogy a semmihez sem fogható hasi fájdalmam nem vakbélgyulladás tünete. Féltem kórházba menni, ahonnan kétségbeejtő halálozási statisztikák, kimerült orvosok és rosszul kezelt, nem a járványügyi szabályoknak megfelelő intézkedések kerültek be a napi hírekbe. Nem csoda hát, hogy a Covid fertőzés mellett kialakult poszttraumás stressz szindrómám (PTSD), mint egy földindulás, mozgatta meg és hozta felszínre a mélyen eltemetett halálfélelmem.

 „Nem halhatok meg úgy, hogy nem voltam Auschwitzban!” – gondoltam. Írtam az auschwitzi múzeumba, elküldtem anyukám pontos adatait, a karjába tetovált számot, és azt is, hogy mikor hurcolták el. Angoltudásom nem éppen pallérozott – csakúgy, mint sok más hatvanasnak –, így ezt a választ kaptam levelükben:    

„Dear Mrs.Hermin Denkstein

In Reply to your request for information about Katalin Szecsi, I regret to inform you that the search conducted in the partially saved documentation of Kl Auschwitz did not yield any positive results. Unfortunately, we have no information about her.

However, we can confirm that the number A-11277 was assigned to a female prisoner (name unknown) who was deported to KL Auschwitz II-Birkenau between May 15.1944 and July 9.1944. from Hungary.

I wish to explain that during the evacuation and liquidation of KL Auschwitz by order of the camp authorities almost all important documentation including prisoners’ personal files, were destroyed. On the basis of the partially saved documents it is impossible to assent full and accurate information on all the persons who were imprisoned in the camp.

I suggest to continue your search in the Arolsen Archive, International Centre of Nazi Persecution in Bad Arolsen, Germany                                                                                           

Sincerely,

Eva Bazan

– Freud forogna a sírjában örömében – mondtam később a pszichoterapeutámnak.

Összekevertem magam anyukámmal! Magamat jelöltem meg Keresett személyként az érdeklődő helyett!

Auschwitzban dokumentált bizonyítékokat kerestem arra, hogy anyukám a prostituált barakkban élte túl a poklokat. Aztán amikor ott álltam, ahol 1,6 millió embert gyilkoltak meg, és elolvastam a földbe mélyesztett táblákra vésett emlékszövegeket, eszembe jutottak Bert Hellinger szavai: „Itt éreztem Isten jelenlétét: Ez is én vagyok!„                                               

Ott álltam, és amikor a  magyarok női barakkjának maradványaira mutatott az idegenvezetőnk, már nem volt fontos, hogy hol volt Auschwitzban a prostituált barakk, hiszen bárkit, bárhol megerőszakolhattak. Ahogy megláttam az árnyékszékek tömegét, ahol a barakk kis ablakait anyukámnak kellett megtisztítania, semmi más nem volt fontos, csak az, amire akkor gondoltam:

”Ez a te sorsod, nem az enyém!  Rettenetes dolgokat élhettél át itt, de ezek nem az én emlékeim. Ez a te sorsod volt, nem az enyém!”

A történet korábbi részei itt olvashatók:

(Fotó: Severinus Dewantara, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: