Apám megrázza az újságot, rezzen a lapok széle, majd szétterítve az ölébe fekteti. Hátradől a fotelben, és két lapátkezét összekulcsolja csupasz gömbhasa előtt. Az ingét nem tudja begombolni, köldöke sincs már, a hirtelen hízástól hozzásimult feszes pergamenbőréhez. Anyámra néz, fújtat egy nagyot, szájából hagymaszagú, szalonnafüstös lélegzet pöfög, aztán megszólal végre.
– Mari, te! Hát van isten!
Anyám ledermed, kezében összekoccannak a villák, épp azokat mosta, mielőtt karjában megakadt a mozdulat; vagy az is lehet, hogy már korábban elveszett, az agytörzs és a gerincvelő közötti pályák valamelyikén. Lassan fordul el a mosogatótól, apámra mered, kérges ujjának középső perceire habpamacsok tapadnak.
– No!
Apám kivár, hátha mond még mást is, hiszen a kérdés igencsak fontos – mondhatni eget rengető – egy odavetett No-nál mégiscsak többet érdemel. De anyám csak néz, a mélyen ülő, sárbarna, csüggedt szemével, magában talán folytatja is még, csupán hangtalanul járják bent örvénylő táncukat a szavak, ahogy házasságuk negyvennégy évének minden egyes napján, hogy a franc essen beléd, Pali, neked is vénségedre kellett meghülyülnöd!
– Itt van, tessék! – apám a fotelban terpeszkedve mutogat büszkén a papírra, aztán az újságot puffadt arca elé emeli, meggörbült orrának hegye hozzá is ér, szemüvegének lencséjén tükröződnek a szavak. Figyelem őt, s azt, hogy közel hetvenévnyi hitetlenség után miként támad fel benne a remény. Nem tudom eldönteni, anyámat próbálja bosszantani épp, vagy tényleg a megvilágosodás szikrájára lelt. A szeme megállapodik a papíron, fókuszál, pupillája kitágul, most egész nagy és kerek, mint a ragadozóké, ha a bokorban prédát sejtenek.
– On…to…ló…giai istenérv – ajkán szálkásra háncsosodnak a szavak.
– Oszt az meg mi? – kérdezi anyám, tettetett nemtörődömséggel.
– Hát, hogyha el lehet képzelni Istent, akkor van.
– Ezt írja az újság? – anyám kezét a konyharuhába törli, áthajol a fotel támlája felett, galambszín haja apám csupasz karjához ér. Böngészni kezdi a sorokat, közben kapargatja az ajkát, mindig ezt csinálja, ha koncentrál, néha a Cupido-ív alján véresre is hasad. A konyhapultnak dőlve nézem őket; apámat, aki friss megvilágosodással hintette el a ház kátrányszagú falai között a hit magvait, és anyámat, aki azon munkálkodik, nehogy a magok véletlenül csírát hajtsanak.
– Képzelhetnél inkább tengerparti nyaralót, vagy tűzifát a sufniba! – horkant fel anyám, kissé kínosan. – Én hiába képzelgek, látod, hogy nincs.
– Persze, hogy nincs. Mert te, Mari, nem tudsz mindent és nem is vagy mindenható – szaladnak ki apám száján a szavak, a fennkölt öntudatosság mázába burkolva.
Anyám arca kemény és a merev, mint az ablakkeretre függönyként felszögelt, poros csipketerítő. Nem mond semmit, de tudom, a csíklevesre, meg a rántott húsra gondol. Azt bezzeg meg tudja enni, nem is eszi, falja, a vasárnapi ebédnél sosincs rá panasz. Apám úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy anyám pillantásai épp fagyvirágokat bontanak. Anyám életének legnagyobb kudarca – és ezt apám is tudja jól –, hogy nem tanulhatott tovább; pedig elsőre felvették a szakmunkásba, csak miután a híre a városi kollégiumba is eljutott, eltanácsolták, anélkül, hogy egyszer is átlépte volna az iskola rozsdalerakódásos kapuját.
Anyám azt mondja, elmegy a könyvtárba, talán halványan dereng neki még, hogy egyszer arról meséltem, oda járnak az okos emberek. Elképzelem, ahogy otthonkában és kötött szvetterben áll az előcsarnok félköríves árkádja alatt. Nem mozdul, míg oda nem lép hozzá a könyvtárosnő, de két lábfejét párhuzamosan egymás mellé illeszti, ahogyan az anyjától tanulta, és aztán tanította ő is nekem. A hölgy – lány inkább, legalábbis annak képzelem, húszéves, ha lehet – megérinti a karját, pont a könyöke fölött, és kedvesen beljebb tessékeli. Kitölti anyám helyett a beiratkozási lapot, jaj, dehogy, nem özvegy még, nem azért jár feketében, pironkodik anyám szerényen, csak ebből tudott kötni, nem volt otthon másmilyen fonal. Az olvasójegyet a mutató- és hüvelykujja közé csippenti, de nem érti, mik ezek a számok, hiába forgatja, így feszengve és szégyenlősen meri csak mondani, hogy neki olyan könyv kellene, amiben ott van Isten. Vagy az lenne a legjobb, ha pont, hogy nem lenne benne, súgja már bizalmasan, mert megváltott helyük van a temetőben a hitetlenek között, és a polgári szertartás is előre rendezve lett.
Meg aztán, eltartott egy darabig, míg megfeledkezett a dédnagyanyja meséiről, amiket éjszakánként a nyirkos, penészszagú tollpaplan alatt suttogott. Arról, hogyan pörkölődnek meg a pokolban az emberek. Rétegenként mállik le róluk a bőr, miközben a gyertyaujjú démon csiklandozza őket, minden ujjbegyének hegyén apró lángocska fakad. Közben kacag, harsányan és öblösen. Leesik a füled, te mégis hallasz, a hang még akkor is zsong a koponyád belsejében, harsányan és öblösen, amikor megolvadva az orrlyukadon és a szemgödrödön át elfolyik az agyad. Aztán a tisztítótűzben addig ég a hús, míg szenes gumókban a csontról le nem szakad. Marad a váz, az nem hamvad el, azt egy sziklához kötözik. Körbeállnak a démonok, a bikaképű Molok és a bagolyfejű, angyaltestű Andras, meg persze Belzebub és a többiek – anyám fejből tudja mindegyiket –, és kővel vernek szét minden csontocskát. De nehogy azt hidd, hogy ezzel vége, pernyeként nyugalmat lelsz a pokol kénköves fenekén; kezdődik minden elölről, az idők végezetéig, míg a sors kereke körbe-körbe forog.
Persze, hogy félt, neki ott volt az a nem kívánt gyerek, Szamos tanár úrtól, elemi után. Nagyanyám hajtotta el, kötőtűvel, anyám bekötött szemmel üvöltött a konyhaasztalon. Vidéken akkor még csak így lehetett, meg hát, koros is volt a gyerek. Ennyit mondott csak, ezt is csak azért, mert megkérdeztem, miért ment apámhoz. Más nem vette volna el.
A könyvtárosnő egy egész stóc könyvet pakol az asztalra. Anyám nézegeti őket, az egyikbe belelapoz, az izzó melegsárga fényében szétrebbennek a porszemek. A másik vastagabb, anyám végigpörgeti az ujjai között, oda és vissza is, a szavak részegen tántorognak a szeme előtt. Egy albumot választ végül, ez lesz itt, mutatja, ebben legalább kép is van, a többiben túl sok a betű.
Helyben olvasható, mondja a könyvtáros, közben kedvesen mosolyog; anyámban a tévelygő báránykát látja, és titkon reméli, hogy ő lesz a pásztor, aki meg fogja menteni. Anyám, aki önszántából egy könyvet sem olvasott el soha, sehol, nem kérdezi meg, ez voltaképp mit is jelent, esetlenül tuszkolja a kézitáskába az albumot. A hely ott van, ahol az ember leül olvasni, ez még neki is világos, mondjuk a hokedlin, apám fotelja mellett.
– Ezt nem lehet hazavinni – pironkodik a lány, talán kuncog is kicsit. – Megmutatom, hol tetszik tudni lefénymásolni.
Anyám közel négy órán át másolja az albumot, kétségbeesetten nyomkodja a gombokat, néhány lapra árnyfestett tenyér is kerül, s csak miután végez, tudja meg, hogy fizetni kell érte. Ellenkezni nem mer, de a méregtől céklaszín az arca – tessék kigombolni a szvetterét, néni, idebent kendő sem kellene! A bőr kézitáska felfejtett bélésében van egy ötezres, apám elől dugta el, sietősen bányássza elő, ujjainak kérges repedéseit felsértik az anyag feslett szálai. Hazafelé, a Mikszáth téren elbotlik egy kilazult macskakőben, elejti az araszvastag kupacot, néhány lap a pocsolyába ragad. Egy biciklis át is hajt rajtuk, sáros keréknyom tekereg a papírok hátoldalán. Anyám nem veszi fel őket, inkább csak reménykedik, hogy nem azokon vannak az Isten nemlétét bizonyító legfontosabb tételek. Itthon sem mondja meg, csak később, amikor keresik az 19880-as metszethez tartozó szöveget.
– Kellett neked elhagyni, Mari, most aztán sose tudjuk meg, mi ez – morgolódik apám a kép fölé görnyedve. Miután kigyönyörködte magát a hurkás combú, pajkos arcú kis puttókban, meg a porcelánfejű gyerekben, aki ott ül az anyja ölében és átszellemült arccal markolja annak csecsét, mintha tudná, hogy hálát kell adnia, mert áldott tejet fakaszt mellének gömbölyded halma, anyám pont erre a képre bökött, hogy próbára tegye apám gyermekcipőben járó, ám sziklára alapozott, konokságból épített hitét.
A konyhaasztal fölé hajolva nézik a metszetet, apám kopasz feje anyám zsíros hajához ér. Akár a képeskönyv mellett kucorgó gyerekek, akik közös tudatlanságba merülve bogarásszák az élet nagy titkait.
– Ezen ugyan hol látsz te Istent? – csipkelődik anyám, arcán átfut egy halvány mosoly. A kép hátterében vár, bodorfelhős napkorong, elöl lándzsás lovasok, meg néhány megfáradt ökör, akiket jobbról is, balról is hajtanak az emberek.
Apám kinyitja a száját, de rájön, nem tud mit felelni, így rögvest be is csukja. Még a tenyerét is az ajkára tapasztja, úgy csinál, mint aki épp elmélyülten gondolkodik, úriasan köhint is hozzá, és a homlokát dörzsöli. Kattog a falon az óra, ettől még zavarba is jön, nem szereti, ha sürgetik, főképp most, hogy neki mondania kellene valamit.
– Az ökörben. Ahogy az néz – böki ki végül.
– De az a bagolyfejű, csuhás alak mi lehet mellette? – kérdezi anyám, őszinte kíváncsisággal.
– Baszok a bagolyra, Mari! Az ökröt nézzed, mondom!
Inkább azon kéne gondolkodnotok, hogy mi az, amiben meglátja még az ökör a remény tünékeny sugarát, és miben tud bízni, miközben az emberek nyálhabot fröcsögve ostorozzák őt – mondanám nekik, de addigra anyám megsértődik, a baszok a bagolyra után felegyenesedik a széken, vállát fültőig húzza. Úgy veti oda, büszkeségének utolsó darabjaiba kapaszkodva, hogy ha maga az Úristen mászik majd utána a gödörbe, se lesz hajlandó onnan kijönni, miután rádobják a sáros göröngyöket, és cseppet sem izgatja őt holmi dobpergés, meg égi harsona.
Anyámat három évvel később temettük, egy szokatlanul enyhe, októberi napon. Mind azt hittük, apám megy el előbb, aki akkor már járni sem tudott, pelenkája volt és naphosszat feküdt a kopott műbőr sezlonyon. Anyám nem hagyta el magát, halálában is konok volt és makacs, hang nélkül terült el az előszobában, a csomózott rongyszőnyeg felfogta testének puffanását. Apám nem sírt a temetésen, tolószékből nézte, ahogy anyámat elföldelik. Pár nappal később hatalmasodott el rajta a bágyatag melankólia, akkor adta ide a fodros szélű, megsárgult lapokat.
– Vidd ezt innen vissza! Anyád is minek hozta el, nem látta, hogy helyben olvasható?
A bagolyember és az ökör képét azért kivette a lapok közül. Nézte, simogatta a papírt, tudtam, már nem Istent, anyámat keresi benne; őt idézik az ormótlan ökörszemek.
A házat nem adtam el, az ökör képe ma is ott van a komódon, a bekeretezett esküvői kópia előtt. Apám nem sokáig váratta anyámat, három hónappal később befeküdt mellé a temető északi oldalába, a hitetlenek közé, tavasszal pipacsok nyílnak a hantjukon.
(Fotó: Evgenity Gorbenko, kép forrása: Unsplash)