Szalontai Erika: Asszonysorsok töredéke

Regényrészlet

1935-ben születtem. Vérből és sárból, ahogy anyám emlegette. Mert a kertben indultak meg a fájások, miközben nyolc hónapos terhesen kapálta a földet.

– Csak egy éles nyilallás volt, felnyögtem, mert meglepett nagyon. De nem hallotta meg senki, kinn voltak mind a földeken. Csorgott végig a lábam szárán a magzatvíz, terpeszbe álltam, hadd jöjjön. Később lefeküdtem az almafa alá. Kemény lett a hasam és az egész világ is. Még a színeket is elvesztettem egy időre, fekete-fehér ágak meredeztek fölöttem. Hideg volt a föld, március közepén jártunk. Gyorsan kijöttél, lelkem, picinyke voltál. Meglódult hamarosan utána a lepény is, nem tudtam, mivel vághassam el a köldökzsinórt. Lüktetett kéken és véresen. Feküdtünk a fa alatt, összekapcsolódva azzal a zsinórral, fogva tartottalak, amíg ránk nem találtak. Mert kiabáltál és visítottál nagyon. Összeszaladtak a hangodra a szomszédok.

Anyámat Terkának hívták, vagyis Teréznek. Később néha Teréziának szólítottam. Nagyot nevettünk, mert az olyan úri név volt. Egy királynőé, mint az a Mária Terézia.

Pedig egy kis faluba születtem, középső gyerekként. Volt egy bátyám, Elek, ő apám nevét örökölte, három évvel volt idősebb nálam. Később lett egy öcsém, László, négy év van közöttünk. Én voltam az egy szem lány, kényeztettek egy kicsit.

Amikor azon a márciusi napon megkérdezték anyámat, milyen nevet adjanak nekem, fellapozta a naptárat.

– Matild lesz, annak van ma a nevenapja. Legalább egyszerre lehet ünnepelni a nevét meg a születését. Spórolunk, kedves! – mosolygott apámra. De nem hívott így senki. Apámnak Tilda voltam vagy Tilduska, anyám pedig Matyónak becézett.

Nem voltunk mi mindig szegények, nagyapám még tehenet és disznót is tartott. De nekünk már csak a tyúkok és a nyulak maradtak örökségül. Mert a nagyszüleim halála után elkezdődtek a bajok.

– Harminckettőben el kelletett adnunk mindent – mesélte anyám –, mert a pénz az romlott. Pedig micsoda teje volt annak a tehénnek! Amikor megfejtük, vastagon állt meg a föle a tetején. Emlékszem, ahogy egy nagy bajuszú ember tereli ki szegényt a kapun, vesszővel csapkodta a farát, mert nem akart elindulni. Még hátrafordult, hogy megnézzen minket utoljára, aztán bődült egyet. Amolyan keservesen.

Igazi falusi gyerekkorom volt. Játszottam a tyúkokkal a kertben, megmutattam a kiscsibéknek, hogy kell kapirgálni a földben, gilisztát és bogarakat keresgélni. Úgy tanultam meg járni is, hogy elindultam egy nyúl után, aki ott szaladgált mellettem. Talán kicsit irigykedtem rá, azért eredtem a nyomába.

Emlékszem a csöndre abban a kis faluban. Esténként hamar aludni tértek az emberek, már napszállatkor elnémult minden. Behúzódtak a házak falai mögé, gyertyát vagy petróleumlámpát gyújtottak. Csak a harangszó kondult meg néha, mélyen búgott végig az utcán. Úgy éreztem, megrezgeti a házfalakat. Nyakunkon volt már a háború, sokat emlegették a szüleim, mert figyeltek a világ nehéz zajaira.

*

Kicsi lett a családunk a háború után. Van, aki a bombázáskor halt meg, mások megszülettek, de nem éltek pár percnél tovább. Anyám három koraszülött gyereket is eltemetett. Később tudtam meg, hogy egyszerűen elásta őket a kert végében. Vérvörös pipacsok nőttek arrafelé, kislányként mindig a csodájukra jártam.

– Azt legalább tudja, hogy fiúk voltak vagy lányok? – kérdeztem rá, amikor kamaszkoromban mégis kiderült.

– Nem én – vonta meg a vállát. – Egy anya ritkán nézi meg a halott gyereke arcát.

Anyám többször is elhagyta apámat, miután megszülettem. El kellett néha menekülnie a démonjaitól, mert ott kavarogtak az árnyak körülöttük abban a pici, sötét, levegőtlen szobában.

Egyszerűen elege lett belőle: az alkoholszagból, ami a ruhájából áradt, a tapintatlanul és szemérmetlenül markolászó kezéből, ami majdnem minden este végigtapogatta testét.

– A gyerekek. Meghallják. Nem alszanak még – suttogta.

– Kit érdekel – morgott apám –, ők is csinálni fogják majd. Hadd tanuljanak!

Így hát anyám évente egyszer fogta a kevéske motyóját, belekötött mindent egy lepedőbe, és elment valami számomra ismeretlen rokonhoz vidékre. Egy kinyitott vaságyon aludt a fűtetlen sufniban, az volt hónapokig a menedéke. Aztán mindig visszatért.

– Az anyád keserves jó istenit! – káromkodott apám, amikor meglátta az ajtóban. – Nem találtál jobbat nálam, ugye? – És kilenc hónappal később anyám megint megszült egy gyereket.

Legendák keringtek arról, hogy vajon mindegyik a férjétől van-e. Nekem például világosbarna, vékony szálú hajam van, a két megmaradt testvéremnek pedig dús és fekete.

Amikor a kocsmában röhögve célozgattak erre a különbözőségre, apám hangosan felhorkantott.

– Letojom! A kutya úristenit! Itt vannak. Enyémek. Van még kérdés? – Aztán fenyegetően az asztalra csapott. Nem is firtatták tovább ezt a dolgot.

*

Golgyi néninek hívták a faluban. Mi, gyerekek, Gógyinak neveztük, mert tudtuk, hogy esze és hatalma van a titkos dolgok felett. De azért kinevettük a háta mögött. Csúnya volt, ráncos arcú, púpos. Féltünk tőle, mert megbarnult, töredezett csonkok látszottak ki a szájából. A szeme fekete volt, mint valami páncélos bogár, soha nem állt meg, mindig ide-oda rebbent. Egymás után szívta a cigarettákat, vette elő a köténye nagy zsebéből, mintha ott teremnének. A szája füstölt tőle, mint valami sárkányé, amelyik embergyereket készül enni. Anyám tartott tőle, mégis őt hívta, amikor baj történt. 

– Valamit adnod kell, Terka, ezért az életért cserébe – méricskélte anyámat összehúzott szemmel. Mintha az erejét próbálgatná. – Tűz és jég lesz – folytatta aztán elgondolkodva –, fájni is fog. Vállalod? – Anyám meg bólintott hozzá. 

Másnap anyám összeesett a kályha mellett. Megszédült, ráborult arra a tüzes vasra. A homlokára vörös csíkot égetett, éppen a szeme fölött egy kicsivel. Meg is maradt a haláláig az a jel, pedig disznózsírral kenegettem be. Napokig csak tévelygett a világban, és nekiment minden asztalsaroknak. Ez aztán így is maradt. A jobb szeme homályos lett, az egyensúlyára vigyáznia kellett, amikor lépett. 

Hónapok teltek el így. Őszbe fordult az idő, megjöttek a hidegek. Elek bátyám hordta haza az erdőből a fát, hogy be tudjunk fűteni. László meg teljesen az állatoknak élt, úgy óvta, vigyázta őket, mintha a gyerekei lennének. 

Amikor november közepén leesett az első hó, anyám egy mély tálban hozott be egy nagy halomnyit a szobába. Levette apám ingét, és ráhalmozta a havat a mellkasára. Szétterítette rajta a jobb kezével, benne is hagyta az ujjait, amíg a hólé olvadozott. Apám teste megrándult a hidegtől, sóhajtott egyet, és rányitotta anyámra a szemét.  – Terka – csak ennyit mondott, de örültünk, mert ez volt az első szava, mintha akkor tanulna újra beszélni.

Onnantól kicsit gyógyulni kezdett, napról napra jobban lett. Előbb felült, aztán másnap néhány lépést is megtett a szobában, kapaszkodva székbe, asztalba. Anyám etette őt apróra vágott sós krumplival, sűrű főzelékekkel. 

Ilyen szerelmet előtte se, utána se láttam a világban, mert rááldozta apámra a szeme világát, és a bal kezének a kisujját is. Megfagyott és begörbült a hideg hótól, amibe apám mellkasán belemerítette. Ahogy mondta Golgyi, tűz és jég volt és fájdalom, amit adott az apámért cserébe. 

(Fotó: Alison Burrell, kép forrása: Pexels)