Illatorgia. Esőé. Vizes földé. Tető alatt száradó ruháké. Levendula és bazsalikom a kezemen, rozmaring és kakukkfű a teámban.
Biciklizni akartam már reggel, de csak nem indulok, úgy tervezem, elolvasok előtte pár oldalt. Aztán a lányom jön, beszél, kérdezi, mikor nézzük meg a Napsütötte Toszkánát újra (rendszeres nyárvégi programunk). Aztán mesél a tegnap esti házibuliról, kiül az ablakba, úgy mondja, és amikor izeg-mozog és még ki is hajol megnézni a nem tudom mit, sokkal kevésbé szólok rá, mint amennyire féltem, mert akkor csak forgatja a szemét és nevet, én pedig tudom, hogy úgysem lesz baja, de azért a párkány keskenyebb, mint az nekem – így emeletnyi magasságban – megnyugtató volna, látom már, az effajta aggódás elkísér életem végéig…
Aztán ebéd, és hát teli hassal ne menjek; inkább kiveszem a dunsztból a cukkinit, a pizzaszószt és a lilahagymalekvárt; utóbbi csalódósan kevés lett, de legalább lett.
Aztán kávézunk, én cukor nélkül, némi magam főzte tej, kesudió és kókusz. Szusszanás.
Majd a padláson kotrok, rendezgetek, emlékezem. Megannyi költözéssel továbbhurcolt doboz, ládák, adventi naptár, képek, társasjátékok. De egyre ügyesebb és lazább vagyok, jókora kupacot halmozok fel, és már posztolom is, vegye-vigye az internet népe a csipkepántos ruhát, a kinőtt görkorcsolyát, gyönyörű, de sosem használt pohárkészletet, fonott kosarat, még egy ruha és egy másik, nem kell ennyi, túl sok, túl sok, túl sok, hadd menjen ez is, az is, ez megy már egy ideje minden téren. Engedem, hadd menjen!
De jó lenne egy kis meggyes piskóta, hunyorog rám a fiam, és már keveri is a tésztát, múlt héten mutattam, hogyan kell. Elég lesz ennyire? – kérdezi, és orrom alá tolja a felvert tojásfehérjét. Még egy percig, felelem, és már csöpögtetem is le a tavalyi meggybefőttet.
Messenger pittyen, aztán telefon:, holnap olyasvalaki jön ebédre, akit óh, de szeretek! Mit ennél? A palacsintát szereted? Nagyon! Milyet? Túrós, lekváros, kakaós… rendben, mindegyik lesz.
Közben a piskótaillatban előveszem a maradék levendulát, és végre elmorzsolom, szorosan zárt tetők alatt őrzöm az aromát, jusson későbbre is, amikor a tálkába kiszórtból már elillan. Illatát az ujjamról a bőrömbe dörzsölöm, keveredik a bazsalikommal.
Eszembe jut, hogy réges-régen, amikor még mindenki élt, egy vasárnap reggel megszólalt otthon a vonalas telefon. Apám beszólt a szobámba, gyere, valaki franciául beszél, téged keres! Akkor ébredtem, kiszáradt a szám, alig hittem el. Egy percig sem gondoltam komolyan, amikor ígérte, hogy fel fog hívni. Pedig de, aztán jött levél is, ő maga is. Mindig nevetett, amikor felidézte, hogy amikor a Louvre előtt utánam kiáltott: „Mademoiselle!”, milyen öntudatosan mentem tovább, eszembe sem jutott, hogy nekem szól – Kisasszony! Épphogy húsz voltam! Úgy kellett futnia utánam. És hát a levendula… Sokáig őriztem a tőle kapott olajok üvegét is, és egy pillanatra a hangját is hallom, ahogy görgeti az „r” betűt a nevemben. Azóta is szeretem ezt a lila illatot és a magázódást.
A bazsalikomot is most szárítom. Mikor, ha nem esőben? Lecsipegetek egy komplett cserépnyit vacsora mellé.
Citromból is főztem lekvárt, ajj, de pepecselős! Közben a sejtjeimig szívom be az illatát, annyira szeretem. Egy üvegnyi lett csak, de csodás, édes és fanyar egyszerre, hát ment a sok egyéb mellé a polcra.
Délelőtt a Nap szárított nekem még kaprot is, és sárgabarackot. Az aszalványt csíkokra vágva feltekerem, szépen mutat az üvegben, de mindig megdöbbenek, szárítva-aszalva milyen kevés lesz minden.
Most meg már esik, bele a teába is – csak forró víz, bele rozmaring, kakukkfű – hagyom, csöpög a vállamra is, nem bánom. Majd holnap elmegyek biciklizni…
(Fotó: Igor Miske, kép forrása: Unsplash)