Bevallom, eleinte kifejezetten utáltalak. A történet így kezdődött, csodálkozol, ugye? A neved, arcod, az egész léted számomra ismeretlenek voltak, csak a citromsárga esernyődre emlékszem, meg a csoportjaidra, amik rendszerint elfoglalták a járdát, amikor a piacra igyekeztem gyümölcsért meg karamelláért. Mindegy volt számomra, te vagy valamelyik nyápic kollégád kerül-e magasba emelt ernyővel és a mögötte kígyózó – de inkább birkáknak tetsző – turistákkal az utamba, nem bírtam elviselni, hogy kikerülhetetlenül – elkerülhetetlenül! – vánszorgó idegenek lepik el a szülővárosomat.
Mindig ugyanakkor kezdtétek a vezetést, hogy a harangjáték – mintha csak erre az alkalomra lett volna megrendelve – a bevezető mondataitok után szólaljon meg. A bádogszolgák háromszor üdvözölték a királyt a harangok alatt, ki-be jártak, forogtak, hajlongtak, hódoltak és könyörögtek; a középkori mechanizmus a templom homlokzatán egyszerre volt bárgyú és lenyűgöző.
Egyszer részt vettem a vezetésen, azzal a céllal, hogy utána már kiokultan, titeket – a viselkedéseteket, illetve az általatok okozott károkat, mint a kultúra felhígulása, tévinformáció terjesztése és veszélyesnek vélt idegenek önkényes csoportosulása – jobban megismerjelek. Petíciót terveztem írni ellenetek, amelyet a kellő számú aláírás begyűjtése után egyenesen a városházára akartam benyújtani. Akkor még mindegy volt számomra, hogy veled vagy egy kollégáddal szelem át a várost, egyformák voltatok mindannyian, paraziták az eddig még egészséges környezetben, külsősként, betolakodóként akartátok a hely értékeit leltárba venni és elterjeszteni a felszínes közhelyeket. Értheted, hogy helyi lakosként a kultúra lehetséges elkorcsosulását nem nézhettem végig szó nélkül, lépnem kellett.
Azon a perzselő nyári napon széles karimájú kalapban és napszemüvegben vártad, amíg a csoport tagjai megérkeztek és köréd gyűltek. Azért kerültem hozzád, mert a helyi nyelven – az egyetlen nyelven, aminek itt helye lenne! – tartott vezetés létszáma aznapra már megtelt. Az első sorba álltam, mégis tisztes távolban tőled, nehogy a rútnak hitt gondolkodásmódod vagy a csökönyös világképed bármilyen módon is megfertőzhessen. A nyári dresszed, ami úgy simult a karcsú testedre, mintha rád öntötték volna, viszont csaknem azonnal feltűnt. Ez a megtévesztés – gondoltam –, a csáb, a szirének egyike vagy, aki a felszíni báj mögött, ha belesétálok a csapdába, elkerülhetetlen hanyatlást hoz magával.
És a csoportod? Többnyire kövér, bamba turisták, olyan országokból, ahol eddigi ismereteim szerint inkább intelligens, magas és karcsú emberek élnek. Különösen szembeötlő volt egy küllemében hozzád hasonló nő is; ha jól sejtem, spanyolul beszéltetek egymással, ami az anyanyelvetek lehetett. Egész vezetés alatt rágózott! Az én időmben az ilyet azonnal kicsapták a szemináriumról! Volt ott egy furcsa ábrázatú, ismeretlen származású öregember is, aki fonott kosárral kullogta végig az ismeretterjesztő sétát, mintha abban bízott volna, hogy egy adott ponton érintjük majd a piacot is. Na meg az a család! Egy vágyakozó kislány, aki gondolatban teljesen máshol járt. Egy kisfiú, a testvére, csaknem nyakig autómárkába öltözve; a szüleik pedig újra és újra rendreutasították őket, holott a süvöltő bambaságukon kívül semmi rosszat nem csináltak. És még rengeteg jellegtelen, bárgyú, kurta, slampos és igénytelen megjelenésű külföldi.
Mint kiderült, nem beszélted te sem a helyi nyelvet, angolul és spanyolul kommunikáltál mindenkivel. Mondanom sem kell, ez a szememben eleinte csak szította az elfojtandó indulatot, hisz hogyan végezhetnéd a munkádat alaposan, ha többnyire csak angol nyelvű forrásokra támaszkodsz, itt, ebben a büszke városban, ahol évszázadok, sőt talán évezredek óta egy falakba, utakba, utcákba, csatornákba, terekbe, zugokba, dúcokba és beszögellésekbe égetett, önálló, gyönyörű anyanyelv honol?
– Look, an airplane is crossing that snail-shaped cloud – mutattál az égre. Valóban egy meglepően szabályos felhőt húzott át éppen egy utasszállító repülő kondenzcsíkja, szokatlan látvány volt egy efféle csiga az égen. Ez kizökkentett, nem számítottam rá, hogy nem az ócska Dear ladies and gentlemennel kezded a mondandódat, majd darálod végig azt, amit felvettél a kis agyadban levő magnószalagra. Csak ezután jött a köszöntés.
A városnézés során döbbenten tapasztaltam, hogy nem csak az unalmas kliséket ismételgeted. Beszéltél a nyeregtetők helyi sajátosságairól is, a homokkő homlokzatokról, a szentekről, a földalatti járatokról és bunkerekről, a szökőkúton csüngő hatalmas karikagyűrűkről, a legjobb kolbászos étteremről, illetve számos olyan történetet meséltél el, amiket – jóllehet, én voltam a helybéli – ott és akkor hallottam először. Az útvonalon ötvözted a múlt és a jelen viszonyát, az épített és a természeti környezet kölcsönhatásait, és a fontos történelmi eseményekkel kapcsolatos fun factekről sem feledkeztél meg.
Megpróbáltam ellenállni. Nem hagyhattam, hogy egy séta az oldaladon lyukat üssön az eddig szilárd felfogásomon. Támadásba lendültem, zavarba ejtő kérdéseket tettem fel neked olyan dolgokról, amikről lefogadtam, hogy nem tudsz semmit. Mindegyik kérdésemre helyesen válaszoltál – egy gazdagon illusztrált lexikon voltál, ami nem csak oktat, de szórakoztat, lenyűgöz és gyönyörködtet is.
A folyóparti szél játszadozott a sötétbarna hajszálaiddal, amint a tetővel fedett hídon vezettél át minket. Annyira elvesztem a látványodban, hogy csak később tudatosult bennem: ott, akkor éppen a hóhér házáról meséltél. A következő állomásnál lassan leeresztetted az esernyődet, megfordultál, és futólag rám mosolyogtál. Innentől kezdve minden utálatom eloszlott, harcias ellenszenvem térdre borult előtted, megadtam magam és egy – bevallom, szívből jövő – mosollyal behódoltam neked.
Nem tudtam többé haragudni rád, már nem csak egy arctalan, könnyen utálható idegenvezető voltál számomra mögötted vánszorgó, bamba idegenekkel. Már nem voltál annak a nyálkás masszának a része, ami elborította az utcákat, és ismeretlen – veszélyes – népeket vonzott szeretett lakhelyemre. A vezetés végéig a nyomodban maradtam. Érezni akartam az illatod, és talán meg is érintettelek volna, egy simítás a nyakadon, egy erotikus szorítás a hajadon vagy a derekadon, de túl nagy volt a csoport, nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni, így szótlanul követtelek. Az alsóneműd viszont átütött a vékony nyári ruhádon, nem tudtam róla levenni a szemem.
Attól a naptól fogva igyekeztem szombatonként otthon maradni, hogy lopva megpillanthassalak; ha kérdezték a klubban, csak annyit mondtam, hogy nő van a dologban. A főtéri lakásom és a nagyapámtól örökölt vadásztávcső lehetővé tették, hogy ne bukjak le; a csipkefüggönyön keresztül kémleltelek, amint az esernyődet a magasba emelted, mint azon a híres festményen – Várj csak, hogy is hívják a festőt? Tudod, a nő, francia zászlóval a kezében –, s a bevezető után elindultál a csoporttal a folyópart felé.
Egyszer egy férfi túlságosan közel állt hozzád, egyértelműen flörtölni próbált veled. Remegni kezdett a távcső a kezemben az idegességtől, s szabad kezemmel dühödten a koloniálra csaptam. Elképzeltem, hogy az ujjtöveim bütykei annak a mazsolaképűnek az arcába hatolnak, s azt péppé zúzzák. Le tudtam volna döfni akár a borítéknyitóval is, ami épp a kezem ügyébe esett, de láttam, hogy te nyájasan leinted, és a többi csoporttagra koncentrálsz. Nagyon örültem ennek, helyesen csináltad.
A vágyakozás mohó jelenség, tettre készteti az embert. Hétről-hétre egyre jobban szorított, csaknem szétfeszített a közöttünk levő idő- és térbeli távolság: úgy éreztem, többre van szükségem. Igen, jól sejted, beléd szerettem. Az egyik vezetés után, tisztes távolságot tartva, a nyomodba eredtem; hazáig követtelek. Az ujjaiddal simogattad a sövény nyírásérett hajtásait a külvárosi utcácskákban, amíg be nem fordultál egy bérház előkertjébe.
Hetekkel később, amikor a házad előtt a puszpáng takarásában bújtam meg, te pedig a boltba siettél hatalmas szatyrokkal, nyitva maradt a kapu és én belopóztam. Ótvar egy lépcsőház volt, mondhatom, de nem tehettél róla, hiszen egy önkormányzati tulajdonú lakóházról volt szó. Onnantól kezdve gyakran időztem a szemközti parkban, hogy lássam, mikor mész el otthonról.
Egy nap újra beszöktem a házba, amikor a bejárat az előtér takarítása miatt ismét nyitva maradt. Az emeleten láttam, hogy a zárban felejtetted a kulcsod. Haboztam. Legyek én a hős megtaláló? De mit mondanék? Szia, nálam van a kulcsod, csak úgy megtaláltam? Zavarba jöttem, még várnom kellett, hogy jobban megismerjelek, ilyen hamar nem vallhattam színt. Lemásoltattam a biztonság kedvéért az összes kulcsot, de mire visszaértem, a bejárati kapu már zárva volt. Az ablakaid a párás hőség ellenére nem voltak kitárva, mint akkor, amikor otthon időztél, ezért úgy képzeltem, még nem érkeztél haza. Az előkertben a járólapra helyeztem a kulcscsomót, abban a reményben, hogy az eső miatt ezen a hétvégi napon nem sok lakó fog ki-be járkálni, de a parkban rejtőzve azért figyeltem, nehogy valaki mégis felvegye, mielőtt hazaérsz. Sietve, csaknem szaladva értél haza, és amint ráléptél a kulcsra a kertkapu mögött, megkönnyebbülten felkiáltottál, a homlokodra csapva: ¡Coño! Úgy sejtem, ez volt az első spanyol káromkodás, amit megtanultam. Majd elmeséled pontosan, mit jelent.
Sajnálom amúgy, hogy nem beszéled a nyelvünket, nem tudod, miről maradsz le. Majd felajánlom, hogy megtanítalak, biztos örülnél egy helybéli társaságának… Egyszer mintha észrevettél volna, amikor a kutyafuttató mögött rejtőzve figyeltem azokat a gyönyörű lábaidat, hogyan szelik a métereket a műkő burkolaton, de egy zavart pillantáson kívül nem méltattál többre; szerintem nem ismertél meg, különben – úgy képzeltem – örültél volna a viszontlátásnak.
Én annak örülök, hogy nincsen pasid. Hogy honnan tudom? Ahhoz túl sokat vagy otthon egyedül, és látogatód is csak néha napján akad. Teniszezni jársz heti kétszer, ez számodra a fő szabadidős tevékenység, de az edződdel játszol, mert nincsenek igazán közeli barátaid sem – gondolom a szülőhelyeden hagytad mindet, és itt még nem találtad meg önmagad. De vajon a bal karod belső oldalán a forradás egy biciklis balesetből származik, és ez az oka annak, hogy azt a márkás kerékpárt a pincédben eszi meg a fene?
A kulcs lemásoltatása óta újabb hetek teltek el. Az irántad érzett vágy már-már elviselhetetlen. Azt hiszem a mai nap alkalmas arra, hogy eljöjjek hozzád és megvárjam, amíg hazaérsz. Így ni, tudom, hogy kettőre fordítod a kulcsot, már otthonosan mozgok nálad, de eddig mindig ügyeltem, hogy ne vedd észre, ha nálad járok. De most rendet rakok, nehogy megijedj, hogy egy koszos, igénytelen alak vagyok. Meglocsoltam a rozmaringodat is, biztos örülni fogsz neki, ha megint életre kel.
Összességében jó kis lakásod van, egyszerre néz az utcára, meg a hátsó kertre is. Mondjuk eléggé kicsi, de ha kidobálnánk ezt-azt, egészen élhetővé válna. A parkettát is le kéne csiszolni, tiszta karc, pereg róla a lakk; el tudom hozni a cégből a csiszológépet, majd kerítek rá sort, hogy megcsináljam. Szépen áttolunk mindent a konyhába és újralakkozzuk, majd ha megszáradt, minden visszakerül a helyére. Ez lesz a mi kis eldugott külvárosi fészkünk, ha épp nem akarsz nálam lenni a pompás óvárosban. Már közelednek a lépteid a lépcsőházban, a szívem hevesebben ver. Hallom a lábtörlőn a cipőd surrogását is, a kulcs fémes recsegését a zárban. Nyílik az ajtó, és megjelennek azok a felejthetetlen, okos szemeid az előszobában.
– Szervusz, már vártalak. Na, ne nézz ilyen döbbenten, én vagyok az, hisz már találkoztunk! Tudok mindent rólad, és úgy gondolom, minket egymásnak teremtettek, ugye te is így érzel? Nem? Várj csak, bemutatkozom szépen. Ne félj, én majd szeretni foglak, hogy ne légy olyan egyedül! Megtanulok teniszezni is, ha szeretnéd. Majd én mosok rád, látom, nem szeretsz teregetni, minden a szék karfáján lóg. Jaj, miért hátrálsz? Várj, mesélek kicsit magamról! Ugye emlékszel még rám? Tudod, négy hónapja a főtéren, majd a mosolyod a hídon, onnantól fogva tudom, hogy te és én előbb-utóbb egyek leszünk, egynek kell lennünk.
Engedj közelebb, úgy nem ilyen feszélyezett a helyzet, hadd simogassam meg az arcodat! Au, a kezem! Ne csapkodj! Jól van, te akartad, akkor csináljuk úgy, hogy te is értsd, a szádra teszem a kezem, és ha abbahagyod a sikoltozást, leveszem. Maradj nyugton, ha mondom! Nem? Akkor az ágyra löklek, nehogy kárt tegyél magadban, miközben ilyen hevesen kalimpálsz. Ne próbálj meg megharapni, mert párnát tömök a szádba! Megnyugodtál? Levesszük a ruhádat szépen. Biztos az zavar, az utcai cuccok, tudom, hogy meg akarsz tőlük szabadulni, hisz már itthon vagy.
Na jó, elég volt, ha nem fejezed be, kapsz egyet! Engedd, hadd gondoskodjak rólad, nem érted, hogy nem akarok fájdalmat okozni? Látod, jobb neked alsóneműben, nincs már olyan meleg. Várj, én is leveszem a felsőmet, addig maradj veszteg! Ugye, hogy így jobb? Milyen formás kis tested van, hmm, azonnal lázba jövök! Ne matass, hadd lássam a kezed, mit kutakodsz az ágynemű alatt? Add ide a csuklód, kérem, ahogy az előbb fogtam! Mi az ott a kezedben, matrózkést tartasz a párna alatt?! Normális vagy? Még megvágod magad! Add ide most azonnal, vagy kicsavarom a kezedből és az fájni fog, ez nem vicc! Ne hadonássz, jesszusom, az arcom! Mi ütött beléd? Megvágtál! Nem érted, hogy csak jót akarok neked?! Add ide azt a szart, ne döfködj, nesze, nesze, kapsz még egyet, nesze! Tiszta seb mindkét kezem, vérzik a mellkasom is! Hagyd abba, nem érted, hogy ez fáj, meg akarsz ölni? Au, oda ne! Ennek nem így kellene lennie, mi lesz a közös jövőnkkel? Ne szurkálj, hát nem értesz semmit, te büdös kurva?! Várj, nem úgy értettem, ne, a nyakamba ne! Nem teheted ezt velem… Baszki! Gyengülök, tarts meg! Ne eressz most el, leesek a földre! Bocsáss meg, szerelmem, Fernanda.
(Fotó: Christian Tagalog, kép forrása: Unsplash)