Uncategorized

Havas Juli: A szerelem kémiája

Egy centi bőre, ha hozzám érne, az is elég lenne, sóvárogtam szerényen, pedig legkevesebb másfél négyzetméter bőr tombolt rajtam az érintéséért. – Nem vettem észre, hogy annyira sokat ittál. – Nem szoktam inni, nem tudhattad. – Most tényleg megőrülök, ha nem ér hozzám. – Megőrülök, annyira vágyom hozzád érni – mondja. Megcsörrentek rajta a tárgyak, ahogy leteszi a tálcát a földre.

Regényrészlet

Óvatosan ül fel, fejében fülsiketítően ütköznek össze emlékeinek darabjai, kezdi felidézni a tegnap estét. A konferencia után, a bárpultnál várta a koktélját. A hosszúra nyúlt nap után egy söralátétet nézegetett kicsit bambán.

– Csinos a ruhád – fiatal női hang szólt hozzá. – Hű, nem kellett volna? – folytatta ijedten a pincérlány. Kivette a kezéből a söralátétet, és egy csipke papíralátétre cserélte, hogy arra helyezze az italát. – Csak mert olyan szeretnék lenni, mint te. És mindig szerettem volna ilyen cipőt – áthajolt a pulton, hogy jobban szemügyre vehesse.

– Köszönöm. – Anna lefagyott. Nehezére esik idegenekkel szóba elegyedni. Pedig egyáltalán nem ritka, hogy ismeretlenek megszólítják. Ahogy ez a csenevész pincérlány is az hosszú egyenbarna hajával. Zavartan megemelte rá a poharát, és észrevette a másik arcán az ijedtséget. A lány rájött, hogy tolakodó volt. Hasznos tulajdonság az empátia, futott át az agyán, ha ennyire átveszi a vendégek érzéseit. Jó vendéglátós lesz belőle.

– Csak a filmekben láttam ilyen piros talpú fekete tűsarkút. Olvastam az interneten, hogy a drága cipők fél számban is kaphatók. Tudod, nekem a harmincnyolcas kicsit nagy, és a harminchetes kicsit kicsi – hadarta. Érezte a hangján a félelmet, hogy esetleg nem lesz ideje végigmondani. Új vendégek jöttek a bárpulthoz. – Egyszer életemben szeretnék egy harminchét és feles cipőt. Ez is kapható fél számban? És elárulnád, hol vetted? – Hogy hol vette? Egyáltalán nem emlékszik, hol vette. Ahhoz képest, hogy szeret elegánsan öltözni, sosem szokott hosszan vásárolgatni. Ahogy belép egy üzletbe, azonnal befogja a kínálatot, és rögtön észreveszi a tetszetős holmikat. Néha fel sem próbálja, ránézésre is tudja, hogy jó lesz. Váratlanul elmúlt az ellenérzése, és rámosolygott a pincérlányra.

– Sajnos, már nem emlékszem. De ha eszembe jut holnapig, akkor visszajövök és megmondom. – Kortyolt egy nagyot, és újra megemelte a poharát. – Mi nők, pontosabban: mi harminchét és feles lábú nők tartsunk össze.

– Tartsunk össze – ragyogott a pincérlány. 

Finom lett a koktél, mondta volna még neki, mert az ízek arányai hajszálpontosak voltak, és sem az édes, sem a savanyú nem ütött át a tequila aromáján, de a lány elfordult az új vendégek felé. Lassan, apró kortyokban ivott. Fél füllel hallgatta a híreket, ami a hangszórókból talán túl hangosan töltötte be a teret. Minden idők melegrekordja dőlt meg ezen a kora novemberi hétvégén, mondták.

– Az úr küldi – nézett fel újra a pincérlány hangjára –, bort akart küldeni, de láttam, hogy ízlett a koktél, ezért még egy margaritát készítettem neked. Tőled a harmadik pasi. Az a jóképű. Bár kicsit öreg hozzánk. – Anna elnevette magát. A pincérlány jóval fiatalabb nála, talán húsz körül lehet.

Kicsit ráhajolt a pultra, hogy meg tudja nézni a férfit, de az éppen hátradőlt, hogy úgy üdvözölje, és amikor Anna dőlt hátra, akkor a férfi hajolt előre. Mindenki elröhögte magát. Lassan, de határozottan állt fel és indult el felé.

– Szabó Iván – ült mellé. Félhomály volt, mégis meglepő részletességgel látta a férfit: a valóságosnál sötétebb arcát és haját, a fekete pöttyöket a melegbarna íriszében, a poharát átfogó valószínűtlenül hosszú ujjait és a kézfején finoman domborodó ereket. Nézte az ádámcsutkáját, ahogy kortyolás közben kimozdult, és látta a nyakán kiserkenő borostáját.

– Köszönöm az italt. És találkoztunk már. Nálunk a műtőben – mondta, és amikor a férfi arcán látta, hogy nincs képben, hozzátette, hogy a Szent Bertalan kórházban. 

Anna kétszer is altatott olyan műtétben, amihez Szabó Iván idegsebészt hívták segítségül a kollegái. Akkor nem volt neki szimpatikus. Túl harsány volt, túl sok. Túljátszotta, hogy valamit jobban tud, mint a meghívói. Sokat beszélt.

– Sajnálom, hogy akkor elmulasztottam a bemutatkozást – húzta közelebb a bárszéket Iván –, most látom, mekkora hibát követtem el. 

Hát igen, némely kollégák nem az udvariasságról híresek. De nem mondta ki.

– Kertész Anna, aneszteziológus – nyújtotta inkább a kezét.

– Örülök, hogy végre megismerhettem, Kertész Anna. Ugyanezt még egyszer? – mutatott rá a poharára.

– Köszönöm, nem kérek – Anna nem tervezett hosszabban maradni a bárban –, túl édesre sikerült – szabadkozott, amikor látta a férfi arcán a csalódást. A pincérlány, aki feszült figyelemmel követte, ami történik, ijedten lépett hozzájuk.

– Elcukroztam? Jaj, nem mindig sikerül, annyira sajnálom! Hozzak egy újat? – Anna csak a fejével intette, hogy nem kér.

– Whiskyt? – kérdezte Iván kedvesen. Nem volt hangos, és tolakodó sem. Közelebb hajoló barna szemeiben melegséget látott. És egy csipetnyi mohóságot, de nem zavarta.

– Legyen – egyezett bele. Úgy tűnik, kórházon kívül nem is olyan kellemetlen ez a fickó.

Némán ittak. Tulajdonképpen mi is a bajom az idegsebészekkel, gondolkodott magában Anna, majd erővel elterelte a gondolatait a műtő világáról és belekortyolt az italába. A fanyar íz összehúzta az ajkát, jobb lett volna a margaritánál maradni, futott át az agyán. Talán a második korty jobb lesz.

Könyökölve nézte a tetszeni vágyó férfit, aki a második kör ital után a szeme láttára fiatalodott hozzá. Kezdetben feszült félmosolya egyre szélesebbé vált. Történetei jópofák lettek, a harmadik whisky után pedig ellenállhatatlanul szórakoztatóak. Szélesen gesztikuláló kezein táncoló hosszú ujjaira újra rácsodálkozott, jegygyűrűt hord, látta meg hirtelen azt, amit úgyis tudott, de a tenyere simogató volt és puha. 

Egyéjszakás kaland. Egy kollegával. És hogy kell-e ez neki, merengett a valahányadik itala felett. Tulajdonképpen évek óta egyéjszakás kalandjai voltak, még akkor is, ha időnként több hónapig tartottak. Sose értette, miért kell annyit rugózni a szexen. Egyik jön, a másik megy. Egyik se nagy csoda és a másik se. Valami anatómiai oka van annak, hogy így gondol rá, nevezzük fogyatékosságnak.

Forgatta a poharában a jégkockákat, és kicsit kábán nézte Ivánt. Látta, hogy mozog a szája, hosszan magyarázott. Kis jászsági faluból jött, és hogy Anna tudja-e, mi az a döngölt padló? De mostanra sokra vitte. Jesszus, dicsekszik ez? Kezdett elszédülni. Most költöztek új házba. Drága szőnyegeket gyűjt és festményeket. Van egy Paál Lászlójuk is. Rosszul vagyok, mondta neki, ki kell mennem. Anyám színésznő hebegte, miközben botladozott kifele, Ivánba kapaszkodva, talán fel akart vágni ő is, alighanem teljesen megbolondult. A friss levegő mellbevágta, hideg van. Nagyanyám zsé, motyogta, hogy enyhítsen a dicsekvésen, de a másik nem hallotta. Levette a zakóját és ráterítette.

*

A kialvatlanság és a fáradtság elnehezítette, a combjaiban és a fenekében feszülő izomláztól a járást esetlennek érzi, amikor kimerészkedik a fürdőszobába. Nem bírja kivárni, hogy a csapból hideg folyjék, ezért langyos vízzel veszi be a fejfájás-csillapítót és a savkötőt, amit remegő kezekkel kikotort a gyógyszeres dobozkából, öklendezik, alig bírja magában tartani a tablettákat. Másodszorra a csapból iszik, behajol a már hidegen folyó vízsugár alá, és hosszan kortyolja, de szomját az sem oltja igazán. Megtörli száját a sminktörölközővel. Mit nem adna egy jó pohár ásványvízért, egyenesedik fel. Aztán hosszan mossa a fogait, majd beáll a zuhany alá, és sokáig folyatja magára a forró vizet. Az ágyéka kellemesen érzékeny, a szállodai szappan viszont bántóan csípi. Bekeni arckrémmel, de az sem enyhít rajta. A neszesszerből egy kivételével hiányzik az óvszer. Kíváncsian lép rá a kuka pedáljára, tényleg ott vannak a kibontott zacskók és a használt gumik, de ránézésre nem tudja összeszámolni őket. Arra pedig nem emlékszik pontosan, hogy miért használtak el olyan sokat, mert nem ment a dolog, vagy mert tényleg ennyi fogyott. De legalább azzal csinálták, sóhajtja. Még mindig nem áll össze a kép.

De most csak arra gondol, hogy mit nem adna egy kávéért. Visszamegy a szobába, lefekszik az ágyra, és próbálja nyitva tartani a szemét, hogy emlékezzen. Legalább két órát alszik még, amikor megcsörrent a telefonja.

– Szobaszerviz, kávé, reggeli – rikkantja egy friss férfihang.

– Tessék? Nem rendeltem semmit – motyogja, szája megint össze volt ragadva. Mosott ó fogat? 

Hallja a kopogást az ajtón és már nyílik is. Ó az. Tálcán hozza a kávét és a reggelit. Megitatja, megeteti, mint egy gyereket.

– Hihetetlen voltál az éjjel – ragyogja Iván.

– Sajnos nem emlékszem.

– Soha nem történt velem ilyen. Egymás után háromszor mentünk el. Pontosabban, te négyszer.

– Én nem – ő nem is szokott olyan könnyen elmenni, miről beszél ez. You didn’t come, hallotta magában Michael szemrehányó hangját, mintha legalábbis fogyatékos lett volna, hogy nem sikerült mindig és minden körülmények között elélveznie. Most, hogy állítólag megtörtént a spontán csoda, hát pont nem is volt magánál? Vagy éppen azért történt, mert végre nem volt magánál, és elvesztette a fene nagy kontrollt? 

Az éjszaka emlékei hirtelen mégis megérintik, elgyengül, teste elnehezedik, érzi, ahogy a feneke belesüllyed a matracba.

*

Ott voltam végre a pillanatban.

– Mi nem?

– Tényleg nem emlékszem – remegni kezdett a kezem, annyira vágytam, hogy hozzám érjen. Iván kivette a tálcát az ölemből.

– Majd visszajön az emlék, meglátod. Ne haragudj rám.

– Nem haragszom. – Egy centi bőre, ha hozzám érne, az is elég lenne, sóvárogtam szerényen, pedig legkevesebb másfél négyzetméter bőr tombolt rajtam az érintéséért.

– Nem vettem észre, hogy annyira sokat ittál.

– Nem szoktam inni, nem tudhattad. – Most tényleg megőrülök, ha nem ér hozzám. 

– Megőrülök, annyira vágyok hozzád érni. – Megcsörrennek rajta a tárgyak, ahogy leteszi

a tálcát a földre.

Délig aludtam utána, és valamivel jobban éreztem magam. Hajszárítás közben olvastam el az üzeneteit. „Csodálatos voltál, csodálatos vagy. Sose volt ilyen jó. A legszebb nő vagy, akit valaha láttam. Nonstop áll a farkam, nem tudok kijönni az elnöki pulpitus mögül. A rabszolgád vagyok. Üzenj, ha felébredtél.” „Felébredtem”, üzentem, amikor már felöltöztem és a cipő is a lábamon volt. Két perc múlva kopogtak. Iván berobbant a szobába, és izgatottan járkált fel-alá.

– Nem fázol? – kérdezte hirtelen, és becsukta az erkélyajtót. – Nem tudom, mi történt velem, megbolondultam – túrt bele a hajába.

– Szeretem nézni a hosszú ujjaidat – néztem hosszan a hajában eltűnő kezét. – Valami különleges történt velem is – tettem hozzá. 

A titokban végbemenő csoda, amire mindig vártam. Holdvilágos éjszakán, ahogy illik. Mellé léptem, hogy átölelhessen. Micsoda szerencse, hogy magas, gondoltam boldogsággal, és azt éreztem, ahogy a vágy színes virágai újra szétfutnak bennem. Igen, pont ilyen giccsesen éreztem, semmi kétség, meghibbantam, próbáltam megfegyelmezni magam. Nem volt könnyű, mert Iván erős volt és izmos és szép. És az enyém. Egy komplett lányregény-újság, amit a nővérek olvasnak, és amibe ügyeletben néha belelapozok, és amúgy borzalmasak. Ahogy most a gondolataim is. 

– Ez csak kémia – mondtam ki végül, eldobtam és kinevettem előző gondolataimat. – De nagyon jó. 

És ez volt a pontos megfogalmazása annak, amit éreztem. Hogy nagyon-nagyon jó.

– Összesen négyszer mentünk el – szája szélén büszke félmosollyal lovagolt újra a számokon –, ez hihetetlen.

– Muszáj megint leltározni? Különben is, csak az utolsóra emlékszem. De én nem is értem… hogy csináltad? – úristen, hogy kérdezhetek ilyet, leég a fejemről a bőr, és már éreztem is, ahogy lángolt.

– Hogyan csináltam? – kérdezte, és nevetett. Megölelt, és hosszú ujjaival benyúlt a combjaim közé. – Ha jól emlékszem, valahogy így – és közben csókolt. A lábaim alig tartottak meg. – Öt – súgta a fülembe, amikor végre visszanyertem az egyensúlyomat. 

Megijesztett, hogy alig néhány óra alatt kétszer vesztettem el a kontrollt, egyszer az ital miatt, majd ez miatt. Eltoltam magamtól.

– Mennünk kell.

– Mehetünk – mondta nevetve. Arcán összefutottak az öröm ráncai, aztán kisimultak az elégedettségtől. Nem bírtam betelni a látványával.

– Részemről kész vagyok –, vettem magamra a zakómat. 

És nem tudom, miért lett rossz előérzetem.

*

Amikor visszafordult, ott térdelt előtte. A tér kitágult. Hogy saját zavarát, vagy hogy a másik alárendelt helyzetét enyhítse, Anna leült az ágyra.

– Örökké az enyém vagy, sose engedlek el – jelentette ki a férfi, és megfogta a kezét. – De meg kell ígérned valamit. A kedvemért. 

Persze, hogy lefagyott. Spoil the moment, talán azért jutott eszébe angolul a fogalom, miszerint tönkreteszi a pillanatot, hogy távolabb kerüljön attól, ami következett.

– Hogy első alkalommal soha többé nem fekszel le senkivel. Mert az olyan nőt nem tisztelik a férfiak.

– Baszd meg – sajnos csak ennyit tudott rá felelni. 

Késő délután, amikor lecserélte a cipőjét arra, amivel vezetni szokott, és a piros talpú feketét beletette a dobozába, a selyempapír közé, és azt mondta a recepciósnak, hogy a harminchét és feles lábú bárpultos lánynak küldi, jött rá arra, hogy hiába szabadult meg az emlékek tárgyi részétől, vannak olyanok is, amiket nem lehet csak úgy kitörölni.

Részlet Havas Juli „Nincs Hold, ha nem nézed” regényéből (Kalligram, 2022)

(Fotó: cottonbro, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

%d bloggers like this: