Sári Julcsit és Marcit figyelte, ahogy ott álltak a pultnál. A bisztrókocsma tele volt, és izgatottan-idegesen zsongott, mint egy megbolygatott méhkas. Marcin fehér baseball sapka volt – ezzel próbálta elleplezni korai kopaszodását, és néha hirtelen mozdulattal a fejéhez kapott, hogy ellenőrizze, ott van-e még. Pedig Sári szeretetett végigsimítani Marci majdnem tar koponyáján. Szerette a puha babahajakat, és azt, ahogy megsörtésednek a fiú tarkójánál. Julcsi éppen elmélyülten magyarázott valamiről Marcinak. Sári nem látta az arcát, csak azt, hogy hevesen gesztikulál. Volt valami darabosság a mozdulataiban, mint a kezdő sofőrében, akinek a vezetés még nem egybefüggő folyamat, hanem etűdök lazán kapcsolódó láncolata.
Bár Julcsi mozdulatai nem voltak túl finomak, Sári mégis nőiesnek látta őt. Julcsi az ókori görög nőábrázolásokról adott elő délelőtt a konferencián. Amikor prezentációjában a méloszi Aphrodité elemzéséhez ért, Sári óhatatlanul is összehasonlította a szobor falra vetített képét az előadóval. Nem igazán vonzódott a nőkhöz szexuálisan, de Julcsi ruganyos testének topográfiája kíváncsiságot ébresztett benne. Szívesen felfedezte volna ujjaival a keskeny derekat, a nőies csípőt, a telt, mégis hosszú combokat, a hetyke, de nem közönségesen hangsúlyozott melleket. Az előadás végére erős vágyat érzett, hogy megcsókolja Julcsit.
Marci és Julcsi összeröhögtek a pultnál. Sárinak ettől – maga sem tudta, hogy miért – görcsbe rándult a gyomra. Marci jó kedvében volt, sziporkázott egész este. Sári egyszerre szerette és utálta, hogy Marci iszik. Ha ivott, mások előtt is megérintette, nem csak a szoba világtól hermetikusan elzárt cipősdobozában – elsimított egy hajtincset a homlokából, vagy átkarolta, és homlokát finoman a homlokához koccantotta. Ilyenkor úgy tűnt: összetartoznak. Ha viszont nem ivott, akkor sokszor rideg és kimért volt vele. Soha nem fogta meg a kezét az utcán, de Sári ezt nem merte szóvá tenni neki.
Háromnegyed éve jöttek össze, amikor közösen dolgoztak egy kutatáson. Szakmailag nagyon egy húron pendültek, ami azt az illúziót keltette bennük, hogy emberileg is passzolhatnának. Marci a projektzárón, miután magukra maradtak Sári lakásán egy üveg Veuve Clicquot-val, hirtelen ötlettől vezérelve odahajolt hozzá és megcsókolta.
Más városban éltek, így kapcsolatukra a szakaszosság volt jellemző. Voltak intenzívebb időszakok, de ezek mindig valamilyen szakmai eseményhez kapcsolódtak. Julcsit pár hónappal ezelőtt ismerték meg egy kortárs művészeti konferencián. Korábban Angliában tanult, így valósággal berobbant a szcénába: egzotikum volt, egy különleges fűszerezésű bonbon, amit mindenki meg akart kóstolni. Ha hárman beszélgettek, Sári igyekezett kiharcolni Julcsi kizárólagos figyelmét. Ez idegesítette Marcit.
– Ne hordd így a hajad, nem áll jól! – mondta neki aznap, mielőtt lementek volna reggelizni. Miközben kibontotta a laza kontyot, Sárinak bevillant, hogy Julcsi szokta így feltűzni a haját.
A pultos éppen lerakta Marci és Julcsi elé a frissen csapolt söröket. Julcsi a farzsebéhez nyúlt, hogy elővegye a telefonját a fizetéshez, de Marci megfogta a karját, és hüvelykujjával megsimogatta a könyök kiálló csontját, úgy, ahogy valaki egy ismerős testrészt becéz. Hagyd, majd én! – üzente a mozdulat. Sárit mintha egy kalapáccsal sújtották volna le. „Rosszul láttam. Félreértettem. Túl nagy jelentőséget tulajdonítok neki. Csak beképzeltem az egészet” – fejében össze-vissza cikáztak a gondolatok. Marci arcán ijedtség suhant át, a rajtakapottak félreérthetetlen rémülete. Úgy kapta el a kezét Julcsi könyökéről, mintha égetné, Julcsi pedig hátranézett, egyenesen Sárira. Egy századmásodpercre találkozott a tekintetük, aztán Sári gyorsan félrenézett. Érezte, hogy könnyel telik meg a szeme, minden elhomályosul körülötte, hányingere van. Közben azok ketten meg már jöttek visszafelé a sörökkel, két kontúrtalan, homályos paca, amennyire Sári látta őket.
– Hockney azt mondja, hogy a szem mindig a mozgást keresi – mondta éppen Julcsi, amikor visszaértek az asztalhoz, és nem mert Sárira nézni.
– Jó, de egy festmény meg egy adott időpillanat leképezése… Nehéz a mozgást egy kimerevített képben megjeleníteni. – Marci közben lehuppant Sári mellé.
– Törekedni azért lehet rá. Vegyük például a kubistákat: az ábrázolt tárgyat vagy személyt több nézőpontból festették le egy képen. – Julcsi ezt a megjegyzést már a mellette ülő, halk szavú srácnak címezte.
Marci átkarolta Sárit és arcon puszilta. A fiú borostája szúrta az arcát, leheletének enyhe sörszaga volt. Sári becsukta a szemét, hogy megfékezzen egy kigördülni készülő könnycseppet. Julcsi meztelen testét látta maga előtt, ahogy egy kéz simogatja. De nem az ő keze volt, hanem Marcié. Gyorsan kinyitotta a szemét. Marci arca még mindig közel volt az övéhez, érezte a melegét, de azt is, hogy Marci nem rá figyel, hanem Julcsira. Julcsi a művészetelméleti vitát jegelve már valami medve elől menekülős, részeg romániai sztorival szórakoztatta az asztaltársaságot. Sári, miközben hallgatta Julcsit, eldöntötte, hogy szakít Marcival.
Sári hónapok múlva a Margit hídon sétált át. Negyed órával korábban tudta meg, hogy elnyerte a stockholmi egyetem művészeti ösztöndíját. Az egyik pillérnél megállt. Éppen akkor bukkant ki egy sétahajó a híd alól. Sári követte a tekintetével. „A szem mindig a mozgást keresi” – mintha egy másik életből villant volna be ez a mondat. Pár nappal azelőtt látta Julcsit és Marcit a Kálvin téren. Egymás mellett sétáltak, de nem fogták egymás kezét. Sári először alig ismerte meg Julcsit. Arcáról eltűnt a korábbi ragyogás, bőre zsírosan fénylett. És mintha a teste is elvesztette volna kontúrjait: a nőies vonalak által határolt, ruganyos tömörség már-már vaskosnak hatott. Úgy látszik, Marci mellett elfakulnak a nők. Inkább részvétet érzett, mintsem elégtételt. Nem köszönt oda nekik. Nem volt mondanivalója számukra. A hajó már a Lánchíd magasságában járt. Sári kortyolt egyet a kávéjából, majd energikus léptekkel továbbindult Buda felé.
(Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels)