Előbb veszed észre, mint én. Amikor a kezed már a combomon kalandozik a takaró alatt, egyszer csak megállsz, elbizonytalanodsz. Megtöröd a csókunkat is, félszegséget, zavart látok az arcodon.
– Öööö… az ott mi?
Lenézek a takaró alá.
– Ó, basszus. Ekcéma. Pár évente kijön, mindig ugyanazon a helyen. – Látom, hogy még tétovázol, hát gondolom, megkönnyítem a dolgodat. – Nyugi, nem fertőz.
– Tudom, hogy az ekcéma nem fertőz! – Cuki az a kis sértődés a hangodban. – Csak izé… Azért jó, hogy tudod, hogy mi. Na.
Mindketten érezzük, hogy ebből már nem jövünk ki jól. Tudom, az előbb az futott át a fejeden, nem gomba-e, pláne valami nemi betegség, te meg azt tudod, hogy én tudom. Az első szex sós-édes illata úgy foszladozik körülöttünk, ahogy a köd szokott reggel.
– Figyelj – sóhajtok –, ha tudtam volna, hogy ki fog jönni ez a szar, nem hívtalak volna át. Igazi vágygyilkos, mi? Ha gondolod, akkor…
– Nem, nem, dehogyis! – tiltakozol riadtan, és azonnal lebuksz a takaró alá. Azért nem mondom, hogy nem esett le egy kis kő a szívemről. Kár lett volna ezért a szexért. Meg hát, ne tagadjuk, érted is.
Utána viszont nagyon jó. Öleljük egymást, mintha ezer éve ezt csinálnánk, hallgatjuk, hogy lassul a szívverésünk, élvezzük az összekeveredett testnedvek tapintását, ízét. Hülyeségekről beszélgetünk, nevetgélünk. Elmesélsz egy vicces sztorit gimis korodból. Nem is tudtam, hogy ilyen sznob bentlakásos suliba jártál, valahogy sose került szóba. Erről kérdezgetlek még egy kicsit, de látom, hogy lassan elnyom az álom. Nyomok egy puszit az arcodra, aztán amikor az oldaladra fordulsz, átölellek hátulról. Nagykanál, kiskanál.
Nyitott szemmel fekszem, nézem a tárgyak sziluettjét. Még jó, hogy nem az én gimim került szóba. Jó nagy bajban lennék, ha nekem kellene jópofa diákcsínyekről mesélni. És hirtelen belegondolok abba, ami sose jutott eddig eszembe, hogy vajon Marcus is meséli másoknak azt a történetet…? Jó, nyilván nem a csajoknak, akikkel lefekszik, de mondjuk a pubban a hülye, részeg haverjainak. Ezt hallgassátok, skacok, hogy szívattam meg az egyik picsát a gimis osztályomból! Úgy megfeszül hirtelen az összes izmom a karomoban, a lábamban, és még a hasamon is, hogy te is megérzed, legalábbis álmodban mordulsz egy aprót.
A kezem óvatosan elcsúszik a lábam közének elégedett, forró lüktetése mellett egészen a belső combomig. Most még nem viszket annyira ez a kurva ekcéma, de pár nap múlva már lehetetlen lesz elviselni. Emlékszem, milyen volt, amikor két-három éve utoljára kijött. Hogy koncentráljon az ember bármire, ha minden figyelmet elvon ez a csípő, égető, rettenetes érzés? Bár tulajdonképpen örülnöm kéne, hogy pont itt jelenik meg mindig, és nem mondjuk az arcomon…
Felidézem a lányt, aki valaha voltam. Mennyit szenvedtem a sok pattanással meg a rozáceával. Annyira ronda volt, hogy anyám elcipelt bőrgyógyászhoz meg endokrinológushoz. Reméltem, hogy fogamzásgátlót fognak felírni, mert ha néha leejthettem volna a többiek előtt, az talán javított volna a megítélésemen. Elterjedhetett volna, hogy hohó, a nyomi Grätzingernek is van pasija, talán mégsem annyira nyomi! De a doki csak valami unalmas tablettát írt fel végül. A csajok az osztályban pedig ugyanúgy beszólogattak, vagy épp levegőnek néztek.
Minden reggel fél órával korábban keltem, hogy rendesen bekenjem az arcomat alapozóval, aztán sminkeljek, hajat süssek, testet ápoljak, satöbbi. Az egyenruhámat ugyanúgy felhajtottam év elején, hogy az elegáns térdig érő szoknyából combközépig érő picsaszoknya legyen, mint mindenki más. Anyám húzta is a száját, de mondtam, hogy mindenki így hordja. Mindent, de tényleg mindent megtettem, hogy ne lógjak ki a sorból, és mégis mindig megtaláltak valamivel.
De a mélypont kétségtelenül Marcus esete volt.
Marcus egy kosaras srác volt az osztályból, aki ugyan három sorral mögöttem ült, de mintha két külön bolygón éltünk volna. Ő legalább soha nem szívatott, vagyis inkább méltóságán alulinak tartotta, hogy bármennyit is foglalkozzon velem, mégis hálás voltam neki. Titokban még be is jött, hiába tudtam, hogy reménytelen. Mondjuk nem volt nehéz titokban tartani, úgyse beszélt velem senki. Nemhogy azt nem kérdezték, hogy melyik pasi tetszik, de még annyit se, hogy mi volt a lecke.
Ezért is döbbentem meg annyira, amikor egyszer a buszmegálló felé menet Marcus odacsapódott mellém. Mármint azt tudtam, hogy egy busszal járunk haza, de hogy mit akarhat tőlem hirtelen, az nem volt világos.
– Hé, várj meg! – kiáltotta, és rám mosolygott. – Miért mész olyan gyorsan?
Ösztönösen messzebb húzódtam tőle, már amennyire a járda engedte.
– Mi van?
– Figyu… – Hanyagul áttette a táskáját egyik válláról a másikra. – Csak azt akartam mondani, sajnálom, hogy annyit szekálnak a többiek.
– Nem baj.
– De baj. Szar lehet, hogy nincs barátod.
– Vannak barátaim – hazudtam gyorsan. – Csak nem a suliból.
– De hát annyit ülünk bent a suliban. Kábé csak az számít, ami ott történik.
– Tudom. Mármint izé, szeretem, hogy ez egy erős suli. És jók a tanárok. – Azt csak magamban tettem hozzá, hogy emberileg amúgy ugyanolyan nullák, mint a diákjaik, de legalább tényleg jól adják le az anyagot. – Csak azért nem fogok innen elmenni valami szarabb helyre, mert nem bír az osztály.
Marcus elgondolkodva bólogatott. Vagy két percig szótlanul lépkedtünk egymás mellett, és reméltem, hátha lekopik.
– Igazából nem is értem őket – bökte ki. – Biztos rendes csaj vagy. Mármint izé, én se ismerlek olyan jól, de belegondoltam ma, hogy milyen gáz ez. Hogy együtt ülünk az osztályban, mégse beszélgettünk még soha.
– Nem gáz. – Egyre kínosabb lett a helyzet. – Mármint ha mostantól beszélgetni akarsz velem, részemről oké… De ettől még a többiek ugyanúgy nem fognak.
– Ugyan már, Rita! – Összerezzentem, ahogy kimondta a nevemet. – Tudod, hogy akivel én jóban vagyok, azzal mindenki jóban akar majd lenni.
Hirtelen nem bírtam nyelni sem, akkorára duzzadt a torkom. Ezerszer elképzeltem már, ahogy valamelyik csaj odajön hozzám, elnézést kér a sok szemétkedésért a többiek nevében, és onnantól jobb fejek lesznek mindannyian. De hogy egy srác teszi ezt meg, azt sose vártam volna.
– Hát, köszi – préseltem ki magamból. – Rendes tőled.
Bekanyarodtunk az utolsó hosszú utcába a buszmegálló mellett. Jobb oldalon nem házak voltak, hanem egy nagy ipartelep, kamionokkal a parkolóban, meg egy ronda, szürke vaskerítéssel. Minden hétköznap megtettem ezt az utat.
– Sőt – szólalt meg újra Marcus. – Tudod, mi a teljes igazság? Szerintem még jó csaj is vagy.
Most már nemcsak nyelni, de lélegezni se tudtam rendesen.
– Tényleg…? – suttogtam.
– Tényleg.
– Nem hiszem el – ráztam a fejemet.
– Nem?
– Nem.
– Na és ha megmutatom?
És azzal a lendülettel úgy fordult, hogy az egész testével odanyomott az ipartelep vaskerítéséhez. Hiába kapálóztam, túl erős volt, és kiáltani se tudtam, mert a száját rányomta az enyémre, a nyelvét meg betuszkolta a fogaim közé. A keze is elindult a testemen.
A fejemben szélsebesen cikáztak a gondolatok. Ha olyan rondának találna, tuti nem csókolt volna meg. Merthogy ez egy csók. Életemben először történik meg, ráadásul egy fiú akarta. Merthogy a nyelve továbbra is éhesen, szinte durván járta be a számat, és a kezén is éreztem, hogy szívesen jár-kel a hátamon, aztán meg a fenekemen, és mindeközben még fura, morgó hangokat is kiadott. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de közben azt is, hogy talán mégis, hiszen honnan tudhatnám, milyen egy csók, lehet, hogy mindig ilyen. És ha most rendesen ellazulok, és hagyom, hogy Marcus úgy csókoljon, ahogy akar, akkor holnap talán tényleg kedvesebb lesz velem az osztályban. De közben valahol azt is reméltem, hogy az ipartelepről kinéz valaki, és ráordít, hogy engedd el azt a lányt, fiam! Akkor elengedne, és legalább nem azért, mert én ellöktem.
De nem is jött senki, és én sem löktem el őt. Lehunyt szemmel, megfeszült izmokkal, dermedten vártam, hogy mi lesz a vége. És aztán attól, ami ténylegesen történt, a mai napig feltolul a gyomorsav a torkomba.
A sóhajtásomtól megrebben hátul a hajad. Óvatosan kibontakozom a kiskanál-nagykanálból. Nem veszed észre, már nagyon mélyen alszol. A hátamra gördülök, meredten nézem a plafont, nagyokat nyelek. Nem akarom tönkretenni ezt az éjszakát, nem akarom, hogy bármire is felébredj, nem akarok megint a vécébe rohanni, nem akarok sírni.
Az a keménység a két combom között. Hideg, széles, szögletes.
Az a pillanat, amikor rádöbbenek, hogy miközben Marcus az egyik kezével lefoglalja a testemet, a másikkal a farzsebébe nyúl, és előveszi a telefonját.
És az iszony, amikor az a telefon benyomul a szoknyám alá.
A fénykép kattanása. Évekig rosszul voltam még egy sima igazolványkép-fotózástól is. Az egyetemen mindenkit megkértem, hogy ha jelen vagyok, csak lenémítva fotózzanak a telefonjaikkal. Elmondtam, miért. Szörnyülködtek, felháborodtak. Addigra már szereztem igazi barátokat.
Marcus úgy engedett el, hogy ott maradtam nekinyomódva a vaskerítésnek, és lassan lecsúsztam a földre, a koszba. Nem tartott meg a lábam. Láttam, ahogy ő visszafelé fut az úton, lelkesen lóbálva a feje fölött a telefonját. Ott volt már az osztályból hét-nyolc csaj, és visítva röhögtek. Végig követtek minket.
Nem emlékszem, hogy jutottam haza aznap. Anyámék akkoriban sokáig dolgoztak, ez mondjuk jól jött, legalább nem rémítettem őket halálra, meg magyarázkodnom sem kellett. Teleengedtem a kádat forró vízzel, fél flakon habfürdővel, a zenelejátszót beállítottam a fürdőszobába, és max hangerővel feltettem valami zúzós zenét. Szétterültem a kádban és üvöltve zokogtam, a szememből kipergő könnyek plötty-plötty-plötty hanggal csapódtak a vízfelületen.
Még most is hallom.
Másnap, mire beértem az iskolába – mert hát nem láttam más lehetőséget, minthogy ugyanúgy bemenjek, mint az összes többi napon –, már vagy öten küldték el nekem hamis e-mailekről egy online szégyenfal linkjét. Merthogy Marcus feltette a képet, de legalább annyi esze volt, hogy a nevemet ne írja alá. Vagyis ne adjon a kezembe konkrét bizonyítékot. Azért az iskolában így is mindenki tudta, hogy mi van, én viszont soha egy szót se szóltam senkinek. Se otthon, se a tanároknak.
Most végighúzom az ujjamat a füled mellett, egészen le a nyakadon, te pedig kellemesen megborzongsz álmodban. Még halványan el is mosolyodsz.
Én pedig arra gondolok, hogy az a kép a mai napig ott keringhet valahol a neten.
(Fotó: Marjan Grabowski, kép forrása: Unsplash)