A Szövetségi Rendőrség területi szervének üvegépülete Bázel központjában magasodott. Nyolcadik emeleti szobájában az eltűnt személyek nyilvántartásáért felelős, ötven év körüli, beosztása szerint kiemelt nyomozó egy aktát nézegetett. A mappa fedőlapján a svájci születésű Rolf Bantle fényképe szerepelt, aki egy idősotthonból tűnt el 2004-ben. Az eltűnése előtti napon, augusztus 24-én részt vett Olaszországban az Inter FC-Bázel Bajnokok Ligája selejtezőn, egy szervezett út keretében, ahonnan – a jelentés szerint legalábbis – sikeresen hazatért Svájcba.
A meccs után néhány nappal a bázeli városi gyámhivatal jelentette a rendőrségnek, hogy Rolf Bantle-nek nyoma veszett, és megindult a nyomozás a felkeresésére. A rendőrség illetékes tagjai minden fellelhető nyomot megvizsgáltak, kikérdezték az otthon személyzetét és mindazokat a személyeket, akik utoljára kapcsolatban álltak az akkor hatvan éves férfival. Mivel Rolfnak nem volt élő hozzátartozója vagy közeli ismerőse, csak az otthon lakóival volt kapcsolata, bármennyire igyekeztek is az állomány tagjai, a keresés nem hozott eredményt. 2011-ben hivatalosan le is zárták az ügyet.
A kiemelt nyomozó tekintete a mappáról egy sárga, nagyalakú borítékra tévedt, rajta Rolf Bantle nevével és kézírásával. Ezt egy olyan nyomozati anyagnak tekintették, amely a napokban került elő a bázeli otthonból. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért pont most, az eljárás megszüntetése után négy évvel. Az otthon igazgatójának magyarázata szerint felújítás zajlott az épületben, szobákat festettek, bútorokat mozgattak el a helyükről, így került elő ez a sárga boríték egy ruhásszekrény mögül. A nyomozók valószínűsítik, hogy maga Rolf dughatta el oda, bár a miértjét egyelőre nem tudták megfejteni, mivel a boríték semmilyen, a nyomozás szempontjából lényegesnek tűnő tárgyat nem tartalmazott.
A nyomozó, miután megtekintette a vizsgálati anyagokat, személyesen átvitte őket a szomszéd helyiségbe Roger Müllerhez, és nyolcnapos határidőt adott Müller csapatának, hogy valamilyen eredménnyel előálljanak.
Roger Müller főnyomozót nem igazán kedvelték kollégái. Nem is utálták, egyszerűen csak nem tudtak vele mit kezdeni. Nem vett részt a közös sörözéseken, a karácsonyi és egyéb ünnepi partikon, hiába tettek fel neki bármilyen magánjellegű kérdést, kivonta magát a válaszadás alól, inkább visszaterelte a beszélgetést a munkára. Viszont nem is nagyon mertek ellentmondani neki, igyekeztek időben elvégezni a munkájukat, és nem szóltak egy szót sem, ha éppen túlórázniuk kellett. Roger Müller tiszteletre méltó, de magának való ember volt.
*
Ahogy beléptem az ajtón, mindenki lázas munkába fogott. Beosztottjaim úgy tettek, mintha már órák óta jegyzőkönyveket írnának, sürgős telefont akarnának elintézni, vagy iparkodnának a beszámolók elkészítésével. De ahogy kinyitottam az ajtót, láttam, hogy Paul sietve elfordítja a számítógép monitorját, Christian asztalán pedig ugyanaz a dosszié fekszik, ugyanabban az állapotban, ahogy tegnap hagyta. Lusta népség, dünnyögtem magamban, de azt örömmel nyugtáztam, hogy kolléganőm már ugrott is az ablakhoz, hogy kinyissa, valamint a gőzölgő kávém is az asztalomnál várt, pont úgy, ahogy szeretem. Egy kis koffein és friss levegő, ez kell a gyors gondolkodáshoz és az eredményes munkához, ezt már társaim is velem együtt mantrázták. Leültem az asztalomhoz, és kezembe vettem a Rolf Bantle dossziét. Hét évig kínlódtunk az ügyön, tisztán emlékszem, mennyi időt, energiát fektettünk bele. Végig az volt az álláspont, hogy Rolf az otthonból tűnt el. Emlékszem, hogy az utolsó emberig kihallgattunk mindenkit az intézményben. Legutoljára a legjobb barátja, Arthur találkozott Rolffal, akivel együtt utazott előző nap a Bázel meccsre. Nagy mókamester volt ez az Arthur! Azt mesélte, hogy annyi sört ittak a haverjával, ahány gól született a mérkőzésen. A Bázel csak egyet rúgott, de ők ittak arra a négyre is, amit a másik csapattól kaptak. Aztán meg rohangáltak a wc-re. Persze felváltva jártak, nehogy lemaradjanak egy gólról. Na meg egy újabb sörről. Mikor hivatalosan is lezárták az ügyet, hiányérzetem volt. Valami nem stimmelt, de a mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy mi. Valahol örülök is, hogy újra előkerült ez az eset. Már tegnap elhatároztam, hogy mindenkit ráállítok erre az ügyre, még az új gyereket is, aki néhány hónapja került hozzánk. Ahogy látom, most is lázasan nézegeti a boríték tartalmát. Mindenki megkapta a tartalomról készült jegyzéket és fotókat, de persze ő az eredetit akarja megvizsgálni, úgy gondolja, észrevesz valami olyat rajta, amit mi nem. Hah, a kezdők mindig azt hiszik, hogy majd ők megváltják a világot. Jól néz ki a pasas, nem mondom, csupa izom, csupa erő, na de a fejében nem sok minden van! A tapasztalat még hiányzik neki!
A jegyzéken nem sok feljegyzés szerepelt. Egy tucat belépőjegyet láttam rajta, legtöbbjük a Bázel meccseire szólt, néhány újságkivágást, amelyek főleg Rolf kedvenc csapatára vonatkoztak, és pár, füzetből kivágott papírra firkantott sort, a mérkőzés dátumával és a csapattagok nevével. Rolf imádhatta kedvenc csapatát. Éppen a belépőjegyek dátumát tanulmányoztam, amikor az újonc Lucas megállt előttem.
– Uram, elnézést a zavarásért, de lenne egy észrevételem.
– Nos, halljuk! – vetettem oda neki flegmán, és kicsit bosszantott is, hogy pont ő hozakodik elő ezzel a mondattal.
– Látom ön is a jegyeket nézi, lehet már Önnek is feltűnt, ami nekem.
– Az attól függ, hogy mi – válaszoltam, miközben hátradőltem a székemben, hogy a tekintély látszatát keltsem.
– Hiányzik a legutolsó Inter-FC Bázel mérkőzés belépőjegye – folytatta Lucas. – Az összes olyan jegy itt van, amikor a Bázel játszott 2002 és 2004 között. Valószínűleg Rolf akkor kezdte gyűjteni őket, amikor az otthonba került, és a szervezett utaknak köszönhetően eljutott ezekre a mérkőzésekre. De annak a bizonyos augusztusi meccsnek a jegye nincs itt. Ha tényleg visszatért az otthonba, és a barátja állítása szerint még este ott aludt, akkor a jegynek is a borítékba kellett volna kerülnie. Vagy legalább a holmijai közé. De sehol nem találtuk meg. Mi van akkor, ha teszem azt, mégsem jutott vissza Svájcba?
A szemem sem rebbent, amíg a mondatait emésztgettem. Valljuk be, volt abban logika, amit mondott. A kis újonc lázas tekintettel figyelte az arckifejezésemet, hátha abból le tudja szűrni, miképpen reagálok a felvetésére. De nekem akkor csak egy kifejezés jutott az eszembe. Kezdők szerencséje.
*
Lucas a szolgálati autóban ülve a főnyomozó arcát figyelte. Azon tűnődött, hogy felettese hogyan tud ilyen nyugodtan vezetni, amikor fontos nyomra bukkantak. Ő legalábbis fontosnak vélte. Még az autóban is azon kattogott az agya, hogy a 2004-es bázeli mérkőzés belépőjegye miért nem került a többi mellé, ha az öreg ilyen gondosan őrizte a meccsek emlékét.
Feszülten toporgott még az idősek otthonában is, amíg arra vártak a portán, hogy Rolf korábbi ápolója megérkezzen és közben azon imádkozott, hogy a férfi legalább az öregre emlékezzen, ha az esetet már nem is tudja visszaidézni. Lucas jól megnézte magának a negyvenes éveiben járó Walter Hofmannt, és megnyugtatóan hatott rá, hogy az ápoló nagyon is emlékszik mindenre. Szívesen tett volna fel Lucas is kérdéseket Hofmannak, de hagyta, hogy a főnyomozó irányítsa a beszélgetést. Megelégedett azzal, hogy figyelt, és csendben jegyzetelt. Az ápoló Rolf két barátjáról beszélt, Heinrich Meyerről és Arthur Frischről, mindhármuknak külön szobája volt az emeleten, de együtt jártak a foglalkozásokra és mind a hárman nagy focirajongók voltak, így a meccsekre is mindig együtt mentek. Azon az augusztusi napon Rolf és Arthur elől utaztak a buszon, Heinrich pedig hátul, mert ő pár perccel később lépett ki az otthon kapuján, és neki már csak ott jutott hely. Lucas elmosolyodott, pontosan látta maga előtt a jelenetet, amikor az otthon lakói a buszra felszállva küzdenek a jó helyekért. Ilyenkor semmi vénség nincs bennük, gondolta, úgy pattannak fel a lépcsőre, mintha az életük múlna rajta, és neves futókat megszégyenítő gyorsasággal csapnak le az ülőhelyekre. A lassabbaknak már csak a busz hátsó, rázkódó soraiban jut hely.
Walter Hofmann elmondása szerint az öregek ugyanazon a helyeken ültek a buszon hazafelé is. A főnyomozó szeretett volna beszélni a két baráttal, de az ápoló közölte velük, hogy Heinrich Meyert hazavitte a családja, mivel végző stádiumú rákja van, és utolsó heteit együtt szeretnék tölteni. Arthur Frisch pedig pár éve elhunyt, Alzheimer-kórban szenvedett.
Lucas érezte, ahogy kérdések százai fogalmazódnak meg benne, lelkesedése folyamatosan nőtt. Arthur betegsége sok mindent megváltoztat, szögezte le magában. De nem akart a főnyomozó szavába vágni, csak a tekintetével jelezte, hogy eszébe jutott valami. A felettese észlelte fiatal kollégája izgatottságát.
– Van kérdése Hofmann úrhoz, Lucas?
– Igen, lenne – felelte bizonytalanul. – Arra lennék kíváncsi, hogy mikor kezdődtek Arthur betegségének első tünetei. 2004 augusztusában már lehetett észlelhető jele, amikor a bázeli meccs volt?
– Nehéz megmondani – esett gondolkodóba az ápoló. – Abban az évben karácsonykor történt vele az első olyan eset, ami szokatlannak tűnt. Elfelejtett lejönni az ünnepi vacsorára, pedig a barátai többször hívták. De nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, mert minden másra emlékezett, így az esetet csak a fáradságának tudtuk be.
– A nyomozati jegyzőkönyvben az szerepel, hogy Arthur Frisch határozottan állította, együtt mentek és együtt érkeztek haza Rolf Bantle-vel a mérkőzésről – jelentette ki a Roger.
– Tegyük fel, hogy Arthuron már akkor jelentkeztek a tünetek, és egyszerűen nem emlékezett rá, hogy Rolf mellette ült-e a buszon hazafelé, vagy sem – gondolkodott hangosan Lucas.
– Ha ez így volt – mondta ki a végső következtetést a főnyomozó –, akkor viszont nem Svájcban tűnt el Rolf Bantle, hanem Milánóban.
*
Roger Müller még aznap értesítette az olasz rendőrséget és a milánói nyomozó ügyészséget. Másnap harmadmagával el is utazott olasz kollégáihoz, és velük együttműködve próbált információkat gyűjteni kórházaktól, gyámhivataloktól és egyéb számba vehető intézményektől. Végigjárták a Giuseppe Meazza Stadion környékén lévő utcákat, illetve azokat a helyeket, ahol az idős svájci ember esetleg tartózkodhat. Megszólították az üzletek eladóit, az utcákon dolgozó embereket, de még a járókelőket is, fényképeket mutogattak nekik, és arról érdeklődtek, hogy látták-e Rolf Bantle-t. Így jutottak el Gianna Morettihez, aki egy hatvan év körüli, egyedülálló hölgy volt, és Baggio területén lakott egy társasházban. Arról, hogy mennyire volt magányos és mennyire élt egyedül abban a házban, már megoszlott a környéken lakók véleménye, mivel többször látták egy hetven év körüli, szakállas, ősz hajú férfival. Bár Gianna tagadta, hogy ismerné a fényképen szereplő férfit, nem győzte meg a nyomozókat. A nő szomszédjai ugyanis ebben a kérdésben éppen az ellenkezőjét állították. Az ott élők elmondásai alapján – miszerint Rolf hajléktalanként él a Boggio utcáin – az állomány tagjai már érezték, hogy nagyon közel vannak a megoldáshoz. A siker pár nappal később be is következett, egyik délután rátaláltak Rolfra, aki a közeli parkban önfeledten sakkozott egy társával.
*
Drága Gianna!
Bizonyára már eljutott hozzád is a hír, hogy az a jóképű nyomozófiú és a morcos felettese, akik olyan kitartóan szaglásztak utánam a múltkor, végül megtaláltak. Visszahoztak Svájcba. Mintha tegnap lett volna, hogy eljöttem otthonról, és mintha csak egy pár napot töltöttem volna távol. Emlékszel, mikor a Via Varazzén rám találtál? Kétségbeesve nézegettem az utcákat, és nem is vettem észre, hogy egyre távolodom a stadiontól. Megkérdezted, hogy mire van szükségem. Akkor azt mondtam, hogy semmire, de tudod, nem mondtam igazat. Voltaképpen soha nem éreztem olyan elveszettnek magamat, mint akkor. Volt nálam 20 euró és 15 svájci frank, ami őszintén szólva, semmire sem volt elég. Mikor találkoztunk, már kaptam egy hálózsákot egy segítőkész Inter szurkolótól, a fene tudja, hogy miért volt nála, de mindegy is, jól jött, mert így nem kellett a hideg földön aludnom. Te visszajöttél, és krémes, sáfrányban gazdag rizottót hoztál, eszedbe jut néha? Mert nekem sokszor. Életemben nem ettem még olyan finomat! Ó, és azok a borjúpörköltek! Ünnepnapokon mindig azzal leptél meg. És arra emlékszel, mikor elmeséltem, hogyan vesztem el? Mennyit nevettünk rajta! Utólag tényleg viccesnek tűnt. Rohangáltam a szektorok között keresve a barátaimat, de csak az egyre növekvő emberfolyamot láttam. Kellett nekem annyit időt elvacakolni a wc-n! De a franc se gondolta, hogy ilyen lassan végzek. Hatvanévesen semmi nem megy már olyan könnyen, és pláne gyorsan. Nemsokára Te is megtudod! Na, jó, nem akarok szemtelennek tűnni, de hátha nevetsz ezen is. Azt tudnod kell, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy így alakult. Baggio lakónegyede egész jó helynek bizonyult a koldulásra és az alkalmi munkavégzésekre. Mindig jutott cigire, lélekerősítő sörre, a többiek sosem hagytak cserben. Ahogy Te sem. Rudinak hívtak, ahogy Te is. És a szabadság semmihez sem fogható érzése! Tudod, nekem jó volt így élni. Függetlenül, felelősségtől mentesen. Ezért sem tettem semmit annak érdekében, hogy hazajussak. Köszönöm, hogy segítettél, és azt is, hogy nem árultál el a zsaruknak, amikor rólam kérdezősködtek. De ez a 11 év tényleg elég volt. Most már jó itthon lenni. Ebben az idősek otthonában jól bánnak velem. 100 frankot költhetek minden hónapban, így naponta veszek magamnak pár doboz sört. Mert megtehetem. Téged viszont sosem feledlek, ha erre jársz, kérlek, látogass meg!
Öleléssel: Rolf Bantle
(Fotó: Nathan Rogers, kép forrása: Unsplash)