– Szart se látok – a hangja elhal az éjszaka forróságát lélegző betonon.
Barna vajon mennyivel megy előtte? A bicikli kölcsönzőben kaptak lámpát. Pár száz forintos kínait. Talán öt forintot sem ér. A hátsó néhány villanás után örökre kialudt, az első pont arra jó, hogy a leszerelhetetlen, idegesítően zörgő kosár rácsmintáját a sárhányóra vetítse. Meg szeretne állni. Ledobni ezt a kétkerekű ócskavasat a bicikliút szélére, lekuporodni mellé és megvárni, míg hajnalodik. De akkor Barna itt hagyná, mert ő se lát szart se, és ezek szerint a mellettük surrogó autóút miatt nem is hallja, amit utána kiált. Szóval tovább kell tekerni. Legalább friss a sárga festés az út közepén, így mindig van egy harminc centis csík, ami biztos, aztán egy nagy szünet, ami teljesen bizonytalan. A bizonytalanokon mindig csinál egy kurflit a kerékpár, vagyis nyilván ő csinálja a kormányt markoló kezével. „Tartsd középen, mi abban olyan nehéz?!” – mormogja indulatosan, de úgy látszik, a karjai se hallják őt, mert újra meg újra megremegnek. Csak négy kilométer a szállásig, mégis mintha órák óta bénázna a Balaton-felvidéki falvak között. Az erdősáv mellett halad el csigalassan, amikor a meredten bámult sávválasztó jelek jelentésüket vesztik, és a nyár meg a fák illata – a fojtó sötéttel karöltve – egy emléket hoz.
Kilencvenkettőben vagy háromban – nem tudja pontosan felidézni – üdült abban a gyerektáborban Brennbergbányán. Senkit sem ismert a táborozók közül. Talán Alexandra volt a szobatársa neve, már erre sem emlékszik. A szőke, cserfes lány a faház tetőtéri szobájának egyik ágyán feküdt, ő a másikon. Alexáé volt a kis, elemes magnó, amiből az állandó visszatekerés miatt végtelenítve szólt a nátingszgánácséndzsmylávforjú. Valami bársonyhangú csávó énekelte, fene se tudja a nevét, ő akkor sem tudta, de ez az Alexa odavolt érte. Úgyhogy ő is úgy tett, mintha ugyanolyan szenvedéllyel szorítaná magához a párnát, mint a szobatársa, valahányszor felhangzott a dal – egymáshoz közeledő szerelmesek lépéseit idéző – kezdőtaktusa. És ugyanolyan láncokat tépő felszabadulással kiabálta a megfelelő pillanatban a pókhálós lambéria felé: I love You! Alexának biztosan volt egy You-ja, de neki nem igazán; tizenkettő körül lehetett, a szerelem szó számára a Tövismadarak Ralph atyáját idézte, meg a zokogást a sorozat utolsó epizódjában, amivel a gyönyörű Maggie a bíboros reverendáját áztatta. A sokadik, heves I love You-t a tábori harang félreverése szakította félbe; egyszerre ültek fel az ágyon Alexával. Szobatársa előbb csak letekerte a hangerőt, aztán a stop gomb lenyomásával végleg el is hallgattatta a dallamos melódiát.
– Menjünk le! – kiáltott rá Alexa izgatottan. Két, pontos rántással húzta fel a ki tudja honnan szerzett márkás edzőcipőjét, és már robogott is lefelé a szűk falépcsőn.
Neki ehhez sokkal több idő kellett. Már kezdett sötétedni, a tábor területén felgyulladtak a lámpák, és ez a sürgető kongatás a sötéttel együtt valami elemi félelmet indított el benne. A tanárok házánál gyülekeztek a gyerekek, Tamás bácsi körbejárt, kezét a fejükre téve számolta őket. Máskor jólesett volna ez a tenyér a kobakján, azt se bánta volna, ha összeborzolja vékony szálú gesztenyebarna haját, mert Tamás bácsi nagyon szépen tudott mosolyogni, de most nem mosolygott, hiába nevetgéltek, meg ficeregtek a gyerekek körülötte.
– Mindenki megvan – jelentette végül Robi bácsinak, aki nagy levegőt vett, és öblös hangján beszélni kezdett, amitől rögtön figyelő csend telepedett rájuk.
– Gyanús alakokat láttunk napközben a tábor körül.
Azonnal kemény kővé változott a hasa, amint felidézte a kézműves foglalkozás közben a patak feletti hídon dülöngélő két férfialakot. Bozontos csavargók voltak, sörösüvegeik felett illetlen szövegű dalokat kiabáltak hamisan, amikor Tamás bácsi ellentmondást nem tűrve elküldte őket. Attól a pillanattól kezdve még jobban tetszett neki Tamás bácsi mosolya, megvédte őket, és őt még soha senki nem védte meg ezelőtt.
– Úgy gondoljuk, hogy ezek a férfiak visszajöttek, és elvitték magukkal Tünde nénit.
Néhányan felhördültek, mások kuncogtak és azt sutyorogták, na persze. Ő néma maradt.
– Mindenki vegyen magára egy pulóvert vagy dzsekit, és hozzátok az elemlámpáitokat, három perc múlva itt találkozunk, és megkeressük őt.
Mind a harmincöt gyerek meglódult a maga szállása felé, ő is futott velük, de már az első lépéseknél szúrni kezdett az oldala; mindig ez történt, ha visszatartotta a sírást.
Remegett kezében a súlyos zseblámba, csak a beletuszkolt Góliát elemek nyomtak vagy egy kilót, és hozzá jött még a tíz centi átmérőjű, kerek feje, kis villanykörtével a közepén, mégis reszketett a markában, ahogy a lába elé szegezte. Éjszaka az erdőben minden zaj barátságtalan. Reccsenés, zörrenés, zizgés, mind veszélyt jelent, és ezekhez ráadásul csatlakoztak a hangok, amiket a tanárok vezetésével követni kellett. A részeg kurjongatást és Tünde néni távoli segélykiáltásait. A többiek azt bizonygatták, hogy nem félnek, sokan közülük azt is, hogy az egész csak színjáték, nem kell betojni. Az ő józan esze semmit sem súgott, már abban a minutumban elnémult, amikor a tábori harang megszólalt. Valahol az erdő gyomrában üvegek csörögtek. Az övében hányinger kavarodott. Apára gondolt, az ő üvegeire, az ő kurjongatására és anya segélykiáltásaira.
Remegve sodródott előre a csoport közepén, míg körülötte mindenki egyre oldottabb lett.
– Tamás bá, ezt nem vesszük be! Minek hozattátok velünk a zseblámpát? Én tudom, meg is mondom! – kiabálta egy idősebb srác a csapat elején. – Mert tudtátok, hogy majd jól beszarattok minket ezzel a hülye játékkal – röhögött.
Ezzel végleg eloszlottak a kételyek. Pusmogás és „Tényleg!” ráébredések töltötték be az erdőt. Szerette volna Tamás és Robi bácsi arcát látni most, hogy pirulnak-e, vagy mosolyognak az orruk alatt, de a sötétben csak az imbolygó fénykörök, a letaposott ösvény egy csekély foltja és az út mellett ijesztően strázsáló fák törzse látszódott.
– Megvagytok! – kiáltotta egyszer csak színpadiasan Robi bácsi. – Felmentő sereg! Fogjátok el őket!
A gyerekcsapat előőrse nevetve vetette magát az állítólagos emberrablókra, mellőle is szaladni kezdtek a társai. Ne hagyjatok itt!
– Megmondtam, hogy csak játék volt! Kíváncsi vagyok, kik öltöztek be csavargónak – kacagott Alexa is, és indián-üvöltéssel, kitárt karokkal rohant, hogy részt vegyen egy éjszakai kicsi a rakás mókázásban.
Földbe gyökerezett lábakkal állt, kihullott kezéből a lámpa, majd rövid gurulással állt meg egy hatalmas gyökér ölelésében. Könnyei az orrából bugyborékoló váladékkal egyszerre törtek ki. Már nem félt, gyűlölte mindannyiukat.
A falu határában éri utol Barnát. Óriási villanyoszlopok ontják a fényt felettük. Fújtat, mint a karámból kitört bika, nem Barnának, hanem az egész világnak szánja dühét:
– Kapja be az a köcsög kölcsönzős! Holnap feldugom a seggébe ezeket a kibaszott lámpákat, aztán lenyeletem vele ezt a rozsdás faszom biciklit, és addig ugrálok a dagadt hasán, amíg meg nem döglik a kurva anyjába!
Barna felszabadult nevetése ugatásra ingerli a kerítések mögött őrködő kutyákat.
– Imádom, ahogy káromkodsz, szerelmem!
(Fotó:Gemma Evans, kép forrása:Unsplash)