Az eső már nagyon kellett a természetnek, mondogatják, de senki nem örül igazán, legalábbis itt, a városban. Jól berendezkedtünk a csapadékmentes életre, most meg gonosz módon keresztbe húzza terveinket ez az özönvizet ígérő zuhogás. Az eső csak arra jó, hogy még nyomottabbá tegye a kedvünket. Hát én eső nélkül is elég szomorú vagyok. A gödör aljába szorultam, így most már bele is fulladhatok a langyos lébe. Az egyik esernyőm vászna kilyukadt, átszúrta törött bordája. Másik funkcionálisan rendben van, de hiányzik a kupakszerű csúcsa. Ezt egyébként egy anonim kuncsaftomtól örököltem, nagyon régen felejthette a virágszalonban.
Már késésben vagyok. Nem hiszem, hogy el szeretnék jutni oda, ahova indultam. Az eső csak megerősíti bénító szomorúságom, és kifogást kínál a halogatásra. Sehogy se jó. Farkas néni is azért csicskáztatja a férjét. Valójában nem Farkas bácsi, hanem a saját lelkiállapota miatt. Hogy mi zajlik ott pontosan, arról meg nem akar tudomást szerezni. Hát ezzel én is így vagyok, csak nem csicskáztathatok senkit.
Arra igazán kíváncsi lennék, hogy az én párom hogyan mutatna be engem. Megpróbálom elképzelni, ahogy azt mondja rólam: Kamilla szép, de inkább szexi, dögös, az illata megőrjít. A kislábujja körme a legvonzóbb. Meg a ringó járása. Ettől mondjuk nem lennék nyugodt, mert ezek külsőségek, adottságok, amikért nem dolgoztam meg, és folyamatosan kopnak. Miért ne mondhatná inkább azt, hogy a kifinomult az ízlése, a kreativitása, a munkabírása és a találékonysága túlszárnyalhatatlan, a nevetése vonzó. Ez utóbbit szokta mondani, csakhogy már nagyon rég nem nevettem.
A kreativitásom a képzelőerővel kezdődik, és mindig tettekben nyilvánul meg. Állítólag nem minden esetben szerencsés ez a kombináció. Még nálam sem. Túl sokszor képzelek el egy bizonyos attraktív, hosszú lábú, agyonsminkelt színésznőt, ahogy sürög-forog csillogó konyhájában, és finomabbnál finomabb ételeket készít. Érzem a fűszerek illatát, nyáltermelésem is elindul a zsírcseppekkel ékített, isteni húsok láttán, a sokrétegű torták – tetejükön a zselé és a tejszínhab szerelmes egyvelegével – feltárják férjemet legsebezhetőbbé tevő, őrjítő vonzalmait. Természetesen ezt nem lehet annyiban hagyni.
Pszichiáterhez van időpontom. Már kétszer elhalasztottam, figyelmeztettek, hogy még egyszer nem tehetem. Sanyi elkísérne, de sajnos nem tud velem jönni. Nem az ő hibája, hanem az enyém. Ez azonban titok. Még szerencse, hogy az orvosok senki állapotáról nem adhatnak ki információt, még a családtagoknak sem. Nem vagyok beteg, csak végtelenül szomorú, és ettől végtelenül feszült. Egy ideje a feszültséget csak agresszív módon tudom kiadni magamból. Mondjuk, úgy, hogy megtámadom Sanyit. De hiába próbálom őt megverni, esélyem sincs a felszabadulás állapotáig eljutnom, mert egy pillanat alatt leszerel. Ha egyedül vagyok, akkor előszedem a tányérokat, poharakat, és ha már mindet ripityára törtem a konyha virágos csempéjén, akkor bőgve felsöpröm a maradványokat. A kutyát ilyenkor ki kell zárni az erkélyre.
Kikit, a kis csivavát, Sanyitól kaptam ajándékba. Pedig nem szerettem volna kutyát, sértett, hogy így akart kompenzálni, amiért nem lehet gyerekünk. Nekem ugyan lehetne, Sanyi miatt nincs. Meg akart vigasztalni, pedig én egyáltalán nem bánom. Nem is tudom elképzelni, hogy az életembe hogyan férne bele egy gyerek. A kutya viszont maradt, egész nap velem van.
Azt mondják, a túl sokáig tartó, egyhangú gürcölés feszültséggel jár. Aktívan, rendszeresen és céltudatosan kéne pihennem. Nekem a hobbim a pepecselés, akkor érzem jól magam, ha kézműveskedhetek, díszeket gyárthatok, és persze el is adhatom ezeket. Van egy csomó ismerősöm, akik viszont akkor érzik jól magukat, ha rendszeres időközönként valami új lakásdíszt vagy ajándékot szerezhetnek be tőlem. Tavasz óta toszkán utcarészleteket gyártok. A férjem csupán olyankor lesz feszült, ha apró faházacskákat kell készítenie nekem a műhelyében, az imádott konyhabútorai helyett.
Szép, de valójában felesleges dolgokkal foglalkozom. Ezt rosszindulatúan a férjem szeretője mondta, itt a szalonban. Ugyanis nálam vásárol. Hogy a színésznő a férjem szeretője, senki nem mondta nekem, egyszerűen megéreztem. A megérzéseim még sosem hagytak cserben, igazi intuitív nő vagyok. Hároméves koromból van az első emlékem. Sikongatva hívtam magamhoz anyut, hogy egy lezuhanó faág elől megmentsem. Az iskolában mindig tudtam, hogy fogok-e az órán felelni, vagy sem. Megéreztem apám váratlan halálát. Amikor nagymamám megengedte, hogy a kertjében nyíló tátikákból, szagos szegfűkből és rezgővirágokból kis csokrokat kössek, és a ház előtt a járókelőknek áruljam, megéreztem, hogy nekem a virágokkal fog összefonódni életem. Az első pillanatban belém hasított a felismerés, hogy Sanyi lesz a férjem. Azt is megéreztem, hogy születésnapomon fogja Moszkva megtámadni Ukrajnát. Hogy melyik nap tör ki Izlandon a következő vulkán. Bárcsak jelezné az én kitöréseimet is! Ezek után ki akarja bebeszélni nekem, hogy a férjem nem csalt meg engem Bozsena Osztrihonyovával?!
Anyám fiatalkorában mérsékelten szeretett főzőcskézni, nyugdíjazása óta viszont felvirágoztatta a főzőtudományát. Újabb és újabb recepteket próbál ki, a süteményei egyre finomabbak, minden étele egészségesebb. Jelenleg akörül forog az élete, hogy hol, milyen alapanyagot tud beszerezni, mihez főzzön kölest vagy barnarizst, hány dkg lisztet helyettesített teljes kiőrlésűvel, hogy a babos vagy a padlizsános zakuszkája sikerült-e jobban.
– Vihetek nektek ebédet, kislányom? – kérdezi naponta.
– Természetesen, nagyon hálás vagyok anyu, csak ne beszélj folyton az ételekről! – Persze ezt csak gondolatban merem mondani neki.
Amikor sikerült végre a belvárosban eladó lakást találnunk, meglepetten szembesültünk a ténnyel, hogy nincs benne konyha. Az előző tulaj, egy műfordítónő, nem főzőcskézett, csak mikrót és vízforralót használt, ezért a konyha nagy részét átsorolta a fürdőszoba területére. Hatalmas, terem nagyságú fürdőszobája volt medenceszerű káddal és különböző kényeztető funkciókkal. Nyomban azon kezdett járni az agyam, melyik beszállítóm ajánlott dézsás pálmákat.
A férjem nem díjazta az ötletet, hiába könyörögtem, hogy hagyjuk meg ezt a beosztást. Ezzel az értékrenddel én teljesen egyetértek. Nem azért dolgozom reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig, hogy a maradék szabadidőmet főzéssel töltsem. Rendelünk, hozatunk, elmegyünk étterembe, anyám még él, és úgyis minden áldott nap hozza a főztjét.
Sanyi, amióta megláttam őt a virágzó gesztenyefa alatt, mint egy látomást, hiszen a nap úgy világította meg, hogy a feje körül aranyosan ragyogó glóriával közeledett felém, szinte semmit sem változott. A fokozhatatlannak hitt érzelmeim pedig csak fokozódtak iránta. Sanyi magas és sportos, gyönyörű bronz bőrre van, mintha szoláriumba járna. A haja viszont világosabb barna, mint ami ilyen bőrszínnél elvárható lenne. Kissé rakoncátlan szöghaj. Ez a jellemét is jelképezheti, mert Sanyi olyan egyenes lelkű, hogy nem hajlik meg akárki előtt. Az egész arcában, testtartásában van valami kölykös sármosság. Neki nem kell azon gondolkodnia, hogyan rejtse el az öregedési jeleit. Férfiaknál, úgy tűnik, a kor olyan, mint a nemespenész az élelmiszeren.
Sanyi asztalos és hobbifutó. Nagy álma teljesült azzal, hogy sikerült betörnie a környék bútorpiacára.Szerinte a konyha lett az új státuszszimbólum, amiért a megrendelők indokolatlanul sok pénzt hajlandók kiadni. A konyhabútorban végtelen lehetőségek rejlenek, mert kifejezi a tulaj vagyonát és jellemét. Ez az okfejtés nálam kiütötte a biztosítékot. Azt nem mondja, hogy a családi tűzhely a rotyogó húsleves mindenhová beszivárgó gőzével, meg az izzó lávára emlékeztető húsdarabok a sütőben, az teszi a konyhát igazán a lakás első számú, legfontosabb helyiségévé. Nem kell mondania, tudom, hogy ezt gondolja. Egy ideje azt is, hogy a 13 év alatt végig hazudott nekem.
A regényekben gyorsan sütnek egy kis halat, párolnak hozzá zöldséget, és kész a vacsora. Nem derül ki a gondosan egymás mellé illesztett mondatokból, hogy ez akár több mint egy órás művelet is lehet, nem beszélve az utána következő takarításról. Vagy az előzetes alapanyag beszerzésről. A főzőműsorokban is sok a csúsztatás. Pocsékba megy a drága idő. Anyámnak hála, Sanyi nem marad ki semmi jóból. Sanyi is ezzel próbál engem nyugtatni, de átlátok rajta.
Bozsena Osztrihonyovának, városunk első számú színésznőjének, új konyhabútor kellett. Persze a férjemtől rendelte meg. Már a tervezés is két hónapot vett igénybe.
Mennyit fogsz kérni a tervekért? – kérdezgettem tőle, de nem volt hajlandó elárulni, csak sejtelmesen mosolygott.
Aztán elkezdődött a gyártási folyamat, abban az időben csupán aludni járt haza. Mint Michelangelo a Dávidján, olyan megszállottsággal dolgozott a bútorokon. Az volt a szokásunk, hogy napközben háromszor néz be hozzám a szalonba, hogy ne szakadjunk el egymástól a hosszú munkaidő alatt. Most erről teljesen elfelejtkezett. Esténként persze csókolgatott, hogy ne haragudjak, bocsássak meg neki. Vegyem úgy, hogy élete főművén dolgozik. Bírjak ki még egy kicsit.
Naptárt készítettem, látványosan jelöltem benne a napokat, és azt terveztem, hogy a bútor befejezését, és egyben azt, hogy visszakapom a férjemet, alaposan megünnepeljük. Nem vállaltam el két megrendelést, és foglaltam egy asztalt kedvenc éttermünkben augusztus 25-re.
Sanyi előző este közölte velem, hogy bútoravató buliba hivatalos azon a napon, de a következő héttől két hét szabadságot vesz ki, és elmegyünk kirándulni. Válasszak nyugodtan kedvem szerint, az ár nem számít.
Bozsena Osztrihonyová tíz évvel idősebb nálam, megnéztem a Wikipédián. Ennek ellenére a plakátokon nagyon jól mutat, az arcát tuti Photoshoppolják. Magas nő, hosszú combokkal. Semmi súlyfelesleg nincs rajta. Minek kell az ilyennek konyha? Szerintem nem is eszik. A lábáról egy kiszáradt a botsáska jut eszembe. Az is érthetetlen számomra, hogy ha ilyen híres, miért választotta a mi unalmas városunkat lakhelyéül. Vajon miért az ország legkisebb színházában penészedik?
Augusztus 25-én kicsit korábban indultam a munkába. Már otthon is elég rosszul éreztem magam. Aztán a virágszállítóm rózsákat, szegfűket és krizantémokat hozott. Levettem az autóról még néhány cserép virágot, de erre sem tudtam odafigyelni igazán. Amikor bevittem a virágokat a hűtött raktárba, a szédülés és a hányinger konkrétabb formát öltött. Mintha egy szőrös, ázott és büdös állat költözött volna belém, aki ki akar szorítani a testemből. A segítőm már egy hete szabadságolt, Lajos napra volt néhány jelentős megrendelésem, és három koszorút kellett volna készítenem az aznapi temetésre, de nem tudtam megmaradni a boltban. Nyitás előtt egy perccel úgy döntöttem, kiteszem a technikai okok miatt zárva táblát. Taxit hívtam, és hazaindultam.
Amikor reggel kiléptem a lakásból, Sanyi éppen borotválkozott, és zuhanyozni készült. Ki volt készítve a legmenőbb öltönye. Az inget én vasaltam, jópofa nyakkendőt választottam hozzá. Kérdeztem tőle, tudja-e, hányan lesznek a konyhaavató bulin, és mi fog valójában történni. Azt mondta, pontosan nem tudja, csak hogy valami rendkívüli ünnepség készül. Már sokszor lejátszottam magamban, ahogy Osztrihonyová csipke alsóneműben és hímzett köténykében lehajol a sütőhöz, hogy megszemlélje a piruló oldalast. A cuppogós zsír, az összeizzadt izmok közül, mint nevető fogsorok, világítanak a dundi fokhagymagerezdek, olyan vidáman, ahogy az ő fokhagymái világítanak a fekete tangában, miközben illegeti magát a férjem előtt.
Amikor beléptem a lépcsőházba, hallottam, hogy Sanyi szlovákul telefonál. Csakis a színésznővel beszélhetett. Nem emlékszem, ezután mi történt. Állítólag metszőollóval ugrottam neki, és csúnya sérüléseket okoztam. Szegény, két hete kórházban van. Túl van egy szemműtéten és egy arcplasztikán. Úgyhogy most tényleg nem tud velem jönni. Ez így nem jó. Úgy érzem, képtelen vagyok kilépni a lépcsőházból. Nem akarom, hogy elálljon az eső. Nem akarom, hogy elmúljon a szomorúságom. Nem akarom folytatni.
(Fotó: Alisa Anton, kép forrása: Unsplash)