Azon a szombaton elmaradt az utolsó két óra. Bennünket, kollégistákat nagyon szigorúan fogtak, minden lépésünkről tudtak a nevelőink. Nem mehettünk minden hétvégén haza, hanem csak havonta egyszer. Mindez a nevelés része volt. Tanuljon fegyelmet az a gyerek! – vallotta az akkori oktatásügy.
A busz, amivel utazni szoktam, csak délután indult. Összesen két járat volt egy nap, ez, meg egy másik, reggel. Az otthoni barátok estére bulit szerveztek, emiatt is fontos volt, hogy minél előbb hazaérjek. Elhatároztam, hogy nem várok órákat, hanem stoppal megyek. A koleszban erről mélyen hallgattam. A nevelőtanáromtól így köszöntem el:
– Ilonka néni, csókolom! Ugye meg tetszik engedni, hogy ne ebédeljek, mert hazautazás előtt be kell ugranom Sárihoz leckét mutatni, nem volt ma suliban. Utána meg megyek a buszhoz.
Ilonka néni csóválta a fejét, és valami olyasmit motyogott, hogy miért pont egy kollégistát, és nem egy városi osztálytársat bíznak meg ilyen feladattal, de elengedett.
A kollégium emeletes monstrumát vastag falú, magas, sárgára festett kerítés vette körül. Egy zöld vasajtó vezetett a szabadságba, ami a reggeli iskolába menős és délutáni iskolából jövős idősávokat kivéve mindig zárva volt. Csengetni kellett, ha az ember különóra vagy filmklub miatt később ért haza. Mint egy börtön, olyan volt. Csak a szögesdrót hiányzott a kerítés tetejéről, hogy kinézetre is olyan legyen.
Fölkaptam a motyómat, és boldog voltam, amikor a vaskapu becsukódott mögöttem. Úgy éreztem magam, mint a lány a mesében, aki jóságáért méltó jutalmat kapott, és amikor azon a bizonyos mesebeli kapun áthaladt, rá aranyeső hullott, míg gonosz mostohatestvérére szurok. Engem a szabadság édes és mámorító érzése burkolt be.
Ez kissé megkopott, mire kiértem az országútra, ahol már el lehetett kezdeni stoppolni. Jó sokat kellett gyalogolnom. A városka – alföldi testvéreihez hasonlóan – úgy terült szét, ahogy a tükörtojás a serpenyőben. Eltartott egy darabig, míg a szélére értem.
Csak nem csüggedni! – biztattam magam, hüvelykujj föl, kar ki, lesz, ami lesz! Ócska Zsiguli állt meg, alig öt perc múlva. Elhadartam, hogy hova megyek, és udvariasan kértem, ugye elvinne.
– Nem arra megyek, de egy darabig elviszlek – válaszolta az idősebb parasztbácsi. Fején ócska kalap, körmei alatt piszok, rajta mellény.
A kormányt úgy fogta – két kézzel, kissé előre dőlve –, mintha abba kapaszkodna, és az élete múlna azon, eléggé szorítja-e. Nem bántam, hogy nem szól hozzám, hallgattam én is és hagytam, hogy meredten koncentráljon az előtte lévő útra.
Legalább addig az elágazásig elhozott, ahonnan már egyenes az út hazáig. Az első 15 kilométer megvan a hatvanból, és még csak délután egy óra van. Gondolatban vállon veregettem magam, lám, milyen jó ötlet volt ez a stoppolás!
Kibattyogtam a város végét jelző tábláig, és ismét felvettem a stoppos pózt. Itt már gyérebb volt a forgalom, vagy húsz perc is eltelt, mire megállt valaki. Narancssárga NSU, benne egy középkorú faszi. Ha ez, hát ez. A biztonság kedvéért hátra akartam ülni, de a pasi rám szólt:
– Nem harapok, kislány, gyere, ülj ide mellém!
Bepattantam a kocsiba. Miután a kérdéseire a lehető legrövidebben válaszolva elmondtam, hogy melyik suliba járok, és merre megyek, minden átmenet nélkül azt mondta:
– Nyúlj be a kesztyűtartóba, vannak ott érdekes képek, úgy látom, kíváncsi kislány vagy!
Nem pornóújságból kivágott képek voltak, olyanokat már láttam, hanem rendes, nagyított fényképek. Rajta egy pénisz, mindenféle beállításban és pózban. Kókadozva, meredezve, csöpögve. Nem tudtam eldönteni, hogy hova nézzek. A fotók széle bepöndörödött, házilagos előhívás lehetett. Totális zavaromban ezeket próbáltam kiegyenesíteni, ahogy raktam őket rendre egymás mögé, vagy húszat. Minden erőmmel koncentráltam, hogy ne legyek paprikavörös. Igyekeztem mély levegőt venni, de a fülledt kocsiban erre nem sok esélyem volt.
– Aha, érdekes – csak ennyit tudtam mondani, közben hányinger kerülgetett. Milyen jó, hogy nem ebédeltem, jutott eszembe, és nagyokat nyeltem.
– Itt ez a büfé, meghívlak egy kávéra – szólalt meg a férfi, pedig úgy éreztem, nem akarom hallani, és főleg látni se őt.
Bekanyarodtunk a parkolóba. Fogtam a motyómat, a férfi kérdőn nézett rám, ezért csak annyit mondtam:
– Ebben van mindenem, nem akarom a kocsiban hagyni.
A teraszon ültünk le.
– Ugye kérhetek neked a kávédhoz egy felest? Mit kérsz? Hubertust vagy inkább rumpuncsot?
– Köszönöm, csak egy vizet kérek. Ne haragudjon, ki kell mennem a mosdóba – fölkaptam a táskám, és spuriztam a mellékhelyiségbe.
Jó ideig gubbasztottam ott. Ki-kikukucskáltam a WC-ablakon, vajon ott áll-e még a rikító kocsi a parkolóban. Mikor már nem láttam, előbújtam. Mint egy lopakodó macska, körbeszaglásztam a terepet. Ellenőriztem, nem állt-e át az autóval valahová, ahonnan még mindig rám les.
Már sötétedni kezdett, amikor fölszálltam a buszra.
(Fotó: Maksym Kaharlytskyi, kép forrása: Unsplash)