– Anyaaaaaaaa! – zokog bele a lány a telefonba.
Kihagy a szívverése, és ijedtében hangos csattanással csukja be a könyvet, amit olvasott.
– Mi történt, hol vagy? – ordít vissza.
– Leszálltam a buszról a Mekinél, mert három faszi beszólogatott és fogdosott.
Elakad a lélegzete. Alig húsz perce beszéltek, hogy felszállt, mindjárt indulnak, látta is a telefon a követőn, ahogy halad a busz.
– Most hol vagy?
– A buszmegállóban – hüppögi, és ő hallja, hogy sír.
– Indulok érted. Ne maradj ott! Menj be a Mekibe!
– Nem kell, hogy gyere, megyek a következő busszal.
– Menj be a Mekibe, várj meg, indulok! Ne tedd le!
Keze-lába remeg, de próbálja megnyugtatni a kisebbiket, aki kiszaladt a szobából a kiáltásra. Aztán fogja a kocsikulcsot és úgy, ahogy van, pizsamában, már fut is le az emeletről.
Közben hallgatja a lányát, aki csak mondja és mondja.
– A hátsó sorba ültem, középre, a folyosóval szemben, mert mindig mondtad, hogy ne szoruljak be az ablakhoz.
– Baba! – szorul össze a torka.
– És láttam, hogy jön hátra három faszi. Totál részegek voltak. Megálltak előttem, és nem tudtam mit csinálni, be kellett ülnöm az ablakhoz. Betettem a fülest, felhívtam Julcsit. Nem tudta felvenni, de úgy tettem, mintha telefonáltam volna, de a mellettem ülő folyamatosan beszélt hozzám. Mondta, hogy mennyire szép vagyok, hol szállok le, hol lakom, és hogy megbaszna. Nem figyeltem rá, de hallottam mindent. Nem hagyott békén, és a kezét rátette a combomra.
A lánya hangja megremeg. Neki hányingere van.
– Kérdezte, hogy hány éves vagyok, mondtam, tizennégy.
Azonnal értette, miért.
– Az volt bennem – hadarja –, ha fiatalabbnak mondom magam, békén hagy. De erre azt mondta, hogy képzeljem el, az ő kislánya tizenkettő, úgyhogy ez még belefér. Mi a fasz, Anya, mi az, hogy belefér, mi fér bele, ez normális? És közben dugdosta az orrom alá a pálinkás üveget. Én meg mondtam, hogy nem kérek, köszönöm.
– Nem kérem, köszönöm?
– Igen! – nevet kissé hisztérikusan. – Mondtam azt is, hogy köszönöm! Milyen hülye vagyok! – kuncog, most már halkabban.
Ő is elneveti magát, ez kicsit oldja a feszültséget.
– Anya, most leteszem, a többit elmondom később. Felhívom Julcsit, elmondom neki is, mert már írogat, hogy mi van.
– A többit?!
– Igen, hogy leszálltam, meg ilyesmi.
– A Mekiben vagy?
– Nem, még a buszmegállóban ülök – vékonyodik el a hangja, mint amikor rossz fát tesz a tűzre – de vannak itt mások is rajtam kívül, és van két nő is.
Legszívesebben rákiabálna – Mondtam, hogy menj be! –, de csak morog magában. Még öt perc, és odaér. Hányszor beszélgettek erről! Hányszor félt ettől! Amikor melltartó nélkül vette fel a topját. Amikor erősen húzta ki a szemét és rúzsozta ki a száját. Hányszor mondta volna a lányának: ne menj így, mert beszólnak, bántanak, féltelek. Vegyél fel egy inget, pulcsit, lepedőt, bundakabátot, bármit, csak ne lássák, milyen szép vagy! Nem akarom, hogy bárki hozzád szóljon, hozzád érjen, vagy csak rád nézzen. De összeharapta a száját. Tudta, hogy a lánya visszavágna; miért ne vehetné fel azt, amit akar, és ne aggódjon, meg tudja védeni magát.
Dehogy tudod, drágám – gondolta – dehogy tudod! De nem mondta, mert tudta, hogy a lányának igaza van, miért kéne paplanban járnia. Így hát beszélgettek sokat arról, mire figyeljen, hova üljön, mindig legyen feltöltve a telefonja, és neki bármit elmondhat.
Három perc.
Áthajt a felüljárón.
Egy.
Ott ül a padon.
Biciklisnadrág, nagy, lógó póló. Egyedül, a többiek nyilván felszálltak a buszra. Nem igaz, baszki, hogy itt ül egyedül! – futja el az aggódásból fakadó méreg. Indexel, vészvillog, megáll. A lánya beül. A szeme könnyes. Szorosan megöleli, simogatja a haját. A tizenhat éves most hagyja.
– Annyira szeretlek! Nagyon okos vagy, hogy leszálltál – szakad ki belőle.
– Julcsi is azt mondta. Meg, hogy a kurvaanyjukat.
És elmeséli megint. Hogy odaültek mellé, és nem akart beljebb ülni az ablakhoz, mert emlékszik, mit beszéltek, de nem tudott mit csinálni. És hogy szemben vele, kicsit előrébb ült egy férfi, aki nézte, hogy mi történik, de nem szólt egy szót sem. Aztán eszébe jutott, hogy leszáll az első megállónál, de nagyon félt, mert akkor ki kell jönnie az ablak mellől. Mit fognak csinálni, mert hát ott két ülésen is át kell másznia, ahol azok ülnek, de attól még jobban félt, hogy így utazzon tovább. És felállt, kiaraszolt, és igen, megsimogatták a combját és a fenekét.
– És annyira remegtem, Anya, hogy amikor leszálltam, leejtettem a táskámat. Minden kiborult belőle, és akkor sem segített senki, pedig leszálltak mások is.
Sír.
Fogják egymás kezét. Az ő gyomra diónyi, eszébe jut, amikor vele is… amikor őt is… pedig annak már harminc éve. És hogy azóta nem változott semmi. Most csak annyi tud tenni, hogy itt van, eljött, három percenként elmondja neki, hogy mennyire büszke rá, amiért ebben a rémisztő helyzetben kétszer is józanul tudott gondolkodni: amikor fiatalabbnak mondta magát, és amikor eldöntötte, leszáll.
Csörög a mobil. A kisebbik az, otthonról: Mi van már?!
A lánya átveszi, jól vagyok, mondja, mindjárt otthon vagyunk. Én is téged – mosolyog bele a telefonba, mielőtt leteszi.
Hazaérnek. A két testvér összeölelkezik az előszobában.
A tizenhat éves megmossa az arcát, és felhívja az apját, hogy elmesélje, mi történt. Onnan is jön a dicséret, de az utolsó mondata szíven szúrja: ha nem úgy öltöznél, mint egy tizennyolc éves…
– Anya, nézd meg, miben vagyok! És amúgy, ha tizennyolc lennék, akkor oké? – puffog. Aztán bemegy a szobájába, kihallatszik, hogy elmeséli egy másik barátnőjének is, időnként megremeg a hangja. Hadd mondja, gondolja az anya, és bevisz neki egy csésze teát.
– Anya! És mi van azzal, akivel ennél sokkal rosszabb történik?!
A kérdés a levegőben marad. Inkább másról beszélgetnek még egy negyedórát, aztán jön a jóéjtpuszi. A lánya még utána szól:
– Nagyon jólesik, hogy eljöttél értem!
Az Apában másnap reggel felhorgad a düh, és a feljelentést fontolgatja. Meg a kamerafelvétel kikérését. Levelet a Volánnak. Az ő szíve összeszorul a feljelentés gondolatától. Érti és örül, hogy ki van akadva, és tenni próbál, de ismeri a rendszer működését, mert rengeteg történetet hallott és olvasott már, mert ő is ismer olyat, akit bántottak, mert vitte a sárga rózsát a Parlamenthez, és érti, hogy a lánya nemet mond. – Tudom, hogy kéne, Anya. De nem akarom. Úgysem történne semmi…
Ebben maradnak. Apa is megérti. Nem az ő bőre, nem viheti vásárra.
Másnap reggel a dohánybolt előtt három gyűröttarcú férfi szorongatja a műanyagpoharát. “Vigyázzon az egészségére aranyos, kár lenne ezért a szép testért” – szól a legalacsonyabb a boltból kilépő fiatal lány után. A többiek röhögve kortyolnak a kávéjukba.
(Fotó: Vidar Nordli-Mathisen, kép forrása: Unsplash)