1.
Miközben száguldok hozzád az autópályán, a rádióban a Matafixtől a Living Darfur szól. You shall rise, fel fogsz támadni. Kínomban önkéntelen mosolyra húzódik a szám. Mert tényleg feltámadtál néhány órával ezelőtt. Pontosabban feltámasztottak. Gondolkodás és kérdezés nélkül, csak mert ez a szokás, hátha lesz még ebből valamiféle élet, foghatjuk még egy kicsit a kezed, vagy láthatjuk a döbbenetet a szemedben, amivel évek óta beszélsz, vagy érezhetjük a szádba ragadt ételek túlvilágra költöző szagát.
Vezetés közben eszembe jut a boltos történet. Sajtot kértél az ABC-ben, és a csemegepultnál akartad kifizetni. Elővetted a pénzt, és amikor adtad volna az eladó kezébe, flegmán közölte, hogy a pénztárnál kell fizetni. Aztán megismételte, és amikor mégis letetted elé az ötszázast, kiröhögött. Meg kellett volna fognom a fejét és beleverni a pult tetejébe, legalább háromszor. De te nem mondtál semmit, csak mosolyogtál, pedig akkor még tudtál beszélni. Anyukám, mindig mosolyogtál, amikor bántottak.
Néhány hónappal a boltos történet előtt, mint egy játszótéren önfeledten szaladgáló gyerekre a hintaállvány, szakadt rám a felismerés, hogy kezdődik nálad is, ami a nagymamát négy év alatt elvitte. Éppen a Nyugatiba mentél, onnan indul hazafelé a vonat. Láttam, hogy zavart és nyugtalan vagy. Kérted, kísérjelek le a kapuba, aztán hogy menjünk ki együtt a pályaudvarra.
– Anyukám, hát tudod, hogy a kicsi fent alszik a harmadikon, hogy hagyhatnám egyedül?
– Hozd le, betesszük a babakocsiba, és eljöttök velem. Én nem tudom, merre kell menni. Nagyon félek.
A taxi mellett döntöttem mégis, és erősen imádkoztam, hogy a sofőr a kezébe nyomott extra tízezresért cserébe tényleg felkísérjen téged a vasúti kocsiba, egészen a helyedig, és még néhány megnyugtató szóra is teljen az előre leperkált keretből. Visszamentem a szuszogó kétévesemhez a harmadik emeleti lakásba, befeküdtem mellé az ágyba, és belezokogtam magam az előttünk álló kegyetlenül szeretetteljes elmúlásba. Miközben képes voltam arra, hogy rábízzalak egy teljesen idegen taxisra!
2.
A sebesség zabálja a benzint, megállok tankolni, és a fizetés utáni fürge autóba pattanásról a kórházi kontrollvizsgálat jut eszembe.
Akkortájt már csak úgy tudtál lejönni a hálóból a lépcsőn, ha egyesével lehúztuk először a jobb, majd a bal lábad. Felfelé ugyanígy. Néha úgy tűnt, mintha sírnál, csak már az se ment, mert a hangok nehezen jöttek ki belőled. De a szemed! Az félelmetesen élt – tán még soha nem láttam annyira élőnek, mint azokban az időkben. Elszégyelltem magam, amikor rám néztél.
A kórházi kontrollra igyekezve hárman tuszkoltunk be a kocsiba. Szakadt rólunk a víz. Aztán mikor odaértünk, a mentők bejárójánál megpróbáltunk kiszedni. Mint Micimackó, amikor beszorult az odúba. Az étvágyad még megvolt, még önállóan tudtál enni, és mindent meg is ettél. Húztunk: Hó-rukk! Nem volt jó úgy, visszacsücsültél az ülésre, más technikával kellett. Apa kintről húzott, én bentről toltalak, Incike, a házi ápoló a lábaidat rakosgatta. Háromra, hó-rukk! És kint voltál végre. Nehezen ment a járás, de csak elértünk valahogy a neurológiára, és megkerestük az ambuláns rendelést. Mindenhol ültek, voltak vagy százan. Akkor egy nővér megszánta sziszifuszi küzdelmünket, kaptunk egy tolószéket. És egy csomó undorodó, lesajnáló tekintetet. Anyukám, ezeket te is mind láttad, bele se merek gondolni, mit érezhettél. Átvergődtünk a tömegen, kerestünk egy zugot, ahol elfértünk hárman. Te közöttünk a tolószékben. És akkor megszólaltál a halvány rekedtes hangodon, amit akkor már hónapok óta nem hallottunk.
– Mennyi itt a stupid! – jelentetted ki határozottan.
Apám ezt hallva halvány mosollyal indított, ami fokozatosan nevetésbe fordult, aztán bekapcsolódtunk mi is Incikével, és egyre hangosabban röhögtünk, szinte nyerítettünk, szilánkosra törve ezzel az ambulancia fémesen hideg csendjét. A röhögőgörcsben kicsorduló könnyekkel a szememben rád pillantottam, elégedettnek tűnő mosoly bujkált huncut arcodon.
3.
Másfél óra alatt érek le a Szegedi Kettes Kórházba. Addigra már négy óra telt el az újraélesztés óta. Végigohanok a sürgősségi folyosóján, ahol végre meglátom apám és bátyám maguk elé meredő, szürke arcát a neonfényes félhomályban. Apám még akkor is ragaszkodott hozzá, hogy ne vigyenek el téged otthonról, amikor harmincöt kilósra fogyva már csak egy hatalmas szempárként lebegtél a két világ között, mint egy itt felejtett angyali üdvözlet. De azt már nem bírta elviselni, hogy vége, és hívta a mentőket. Éjszaka volt, szakadt az eső, a mentő villogva állt a kertkapu előtt, a családi ház ajtaja tárva-nyitva, mert éppen akkor rántottak vissza odaátról az emeleti hálószobába.
Egy vékonyka fehérköpenyessel ugyanabban a pillanatban érek oda apáékhoz, akik felpattannak a piros, egybeforrasztott műanyag széksorról, és azt sem tudva, kihez szóljanak, kapkodják a fejüket köztem és a kórházi személyzet között. Az egészségügyi dolgozó közli, hogy nem lehet bemenni hozzád, várni kell. Kéri az irataidat, mire mondja apám, hogy legyen kedves, a tolvajtól kérje el, aki a mentés alatt kirabolta a lakást. A fehér köpeny – névtáblája szerint doktor –, valahogy nem tűnik meglepettnek. Most még nem érdekel a rablás – ki gondol ilyenkor arra, hogy iratok nélkül nem lehet temetni sem –, csak be szeretnék menni hozzád. Kérdi az orvos, hogyan lehet a beteg ilyen rossz állapotban, kiszáradt és éhezik, tüdőgyulladása van és felfekvései. Apám szemében a döbbenet. Szemrehányást kap, ő?
Csak nézünk hárman a fiatal doktornőre, ő meg ránk. Elég sokáig nézzük egymást. Aztán mégiscsak megérti, lesüti a szemét, és elnézést kér.
– Most már be lehet menni – mondja bűnbánóan. Pedig nem is történt semmi azóta, hogy azt mondta, várni kell.
4.
Teljesen elveszel a paplan alatt. Csukott szemmel fekszel, de megfogod a kezem. Biztosan tudom, hogy tisztában vagy ezzel az egésszel. Végtelenül dühös lehetsz apára, amiért az utolsó pillanatban berezelt. Hogyan árulhatott el így, a finisben? Hiszen éveken át kitartott, az orvosok, a barátok, az ápolók, sőt még a saját mihaszna gyerekeitek unszolása ellenére is otthon tartott, nem bízott hideg, idegen kezek és helyek bizonytalanságára. Meg akart kímélni minden fájdalomtól és megaláztatástól, és most tessék!
Csak ülök az ágyad szélén, és nézlek. Milyen szépen kisimult a hófehér bőröd, újból fiatalnak tűnsz, kifejezetten jól áll neked, hogy ledobtál 70 kilót. Ha hazajönnél, adnék kölcsön neked ruhákat. Még a fekete farmerem is rád menne, amit akkor vettem, mikor még nem tudtam, hogy terhes vagyok. Három hétig hordtam, azóta áll a szekrényben, rám már soha nem lesz jó, de neked szívesen kölcsönadom. Veszünk hozzá egy magassarkút, elviszlek fodrászhoz, és egy laza sminkkel 40 évesnek fogsz kinézni. Megszólítanak majd a járókelők, hogy milyen édes a kicsi fiad. Mire büszkén mondod majd, hogy az unokám!
Körülnézek, a szobatársaid félrebeszélő öregasszonyok. Marika néni van vagy kilencven. Ízes szegedi tájszólásban szidja Kálmán bácsit. Közben tépi le magáról a hálóinget, pelenkát. Jönnek a nővérek, kikötözik a kezét, vergődés, injekció, csend. Másik oldalt Gizike néni, akit a nővérek szerint három hét alatt csak egyszer látogattak meg, két percre. Gizike néni szakaszosan jajgat, határozottan, erős hangon, különböző hangszíneken. Itt fekszel most közöttük csendesen, nyugodtan. Nincsenek már benned csövek, gépek, csak egy infúzió csordogál. Anyukám, most annyira jó.
Kinyitod a szemed, rám nézel. Ketten vagyunk.
Ki emel, ki emel, ringat engemet? Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet… Elolvadt a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én.
Mennyit vágytam rá kicsi koromban, hogy kettesben lehessünk, és csak rám figyelj. Hogy figyelj rám! A mai napig vágyom rá.
Beszélgetni kezdünk. Én beszélek, te pislogsz. Aztán megint a hörgés. És csend. Aztán verseket kezdek mondani. Csak úgy, ami eszembe jut. Minden szobatárs figyel. Az egész társaság hallgatja, ahogy hangosan felkiáltok:
Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, csekély e kéj.
Büszkén nézel rám, az én kislányom, nagyon okos. Megint csak eláraszt valami egészen szokatlan nyugalom és békesség. Jól érzem magam. Amit nem értek, mégis hogyan lehetséges ez? Nem kéne nekem most szomorúnak lennem?
5.
Hét napon át ülök így az ágyad szélén. Megszűnik a külvilág, néha jön apa, tesóm, néha telefonálok. Talán hetednapra eszmélek, hogy bár neked is jó ez az együttlét, mégis azt üzened a szemeddel, hogy hagyjunk végre békén, hadd múljon ez a köztes lét.
Otthon leültetjük apánkat a televízió elé, és megnézetjük vele az Angyalok városát. Ez az egyetlen, ami a bátyámmal eszünkbe jut, hogy megpróbáljuk tolmácsolni felé néma kívánságod.
Apánk másnap másképp megy be a kórházba. Tudja, hogy aztán hirtelen nem lesz majd semmi, és irtózik ettől a gondolattól, de arra is rájön, hogy te mit szeretnél, és téged jobban szeret, mint önmagát.
Aztán jövök én, meredten nézel, bármerre megyek, rám tapad a szemed, és némán követelőzöl. Nem tudok rájönni, mit akarsz még. És végre meghallom a gondolataidat. Nem hinném, hogy hallucinálok, egyszerűen csak tudom, hogy mire gondolsz. Mondom, hogy azt nem lehet, te pedig egyre dühösebben akarod, némaságodban hőbörögve. Mondom, nem lehet, mert nem engedik be, kicsi még. Azt akarod, hogy csempésszem be a kabátom alatt. Mondom, nem lehet, megrémülne, sírna attól, amit lát.
Eszembe jut, hogy van a táskámban egy nemrég készült fénykép róla. Előveszem, és egy hajcsattal az infúzió csövére csíptetem, szemmagasságban. Aztán már csak őt nézed, a képet bámulod, amikor kilépek az ajtón, és tudom, hogy az életedből is.
(Fotó: Dominik Lange, kép forrása: Unsplash)