Ma nem mentem iskolába. Tegnap sem és tegnapelőtt sem, és a többi gyerek sem, mert hol járunk, hol nem. Apu ma megint kihozott a tüntetésre, anyu hiába kiabált neki, hogy inkább szerezzen valamit enni, vagy szedjen tüzelőt az erdőben, mert megfagy a kisöcsém, és én is csak egy gyerek vagyok, és miért gyötör ezzel, és történelemtanárként tudhatná, hogy úgyse győzhetnek, és különben is, nézze meg a többi szomszédunkat, kaptak konzervet a kormánytól, és meleg takarókat, csak apu ilyen lúzer, hogy még mindig a felkelők szekerét tolja. Az elején még büszkék voltunk apura, de már én is haragszom rá, mert mi nem kapunk semmit a hivataltól, csokoládét sem, mint a Zolika szülei.
Zolika katona szeretne lenni, ezért én is, olyan, mint itt a téren a fekete hadsereg a plexi pajzsok mögött, amik nem a koronavírustól, hanem a kődobálástól védik őket, és ahol a mi katonáinknak sas, az őket segítőknek pedig medve van a sisakjukon, és én is medvés akarok lenni, de csak olyankor, amikor a tévében nézzük őket. Itt a téren már csak kisfiú akarok lenni. Menjünk haza, húzogatom az apu kabátját és már majdnem sírok, mert tényleg haza akarok menni, de akkor mindenfelől pukkanásokat hallunk, olyan hangja van, mint régen a nyári tűzijátéknak, vagy mint a szilveszteri petárdának, ami levitte a Zolika jobb gyűrűsujját, de másképp kiabálnak most az emberek, ordítanak és hörögnek és sikítoznak is, ide-oda mozog a tömeg, apuval szaladni kezdünk, és én már sírok és futás közben ököllel megütöm az apu karját, a te hibád, kiabálom a zajban. Apu behúz egy kapualjba, magához szorít, ne haragudj fiam, ezt mondja, de én haragszom rá, amiért nem dolgozik és nincs mit együnk, és nem kapunk csokoládét és meleg takarót a hivataltól, és anyu mindig sír, és a kisöcsémnek sincs tápszer, bolti tejet kap, de attól mindig fosik.
Hirtelen bukkan elénk két katona, azt sem tudjuk, honnan, mutassa az igazolványát, mondja apunak a sasos, és apu megmutatja, hol voltak kérdezi, a gyerek nagyanyjánál jártunk, mondja apám, na ne hazudjon itt nekem, mondja neki a katona, a medvés közben elővesz a zsebéből valamit, nyújtja, kell csoki?, mondja furcsa kiejtéssel, és én már nyúlok utána, de vicceskedve a háta mögé dugja a karját, nem is igaz, nézek rá a sasos sisakosra, nincs is nagyanyám, apu megint tüntetni volt és én nem akarok többet kimenni a térre, haza akarok menni, csokoládét kérek és takarót, és azt akarom, hogy anyu se sírjon és az öcsém főleg ne üvöltsön az éhségtől, és főleg ne fosson büdöset.
Apu arca egészen furcsa lesz, hosszú és fehér, fiam, ne butáskodj, mondja halkan. Nem vagyok buta, visítom, és megint megütöm. Kicsi fiú nem sír, mondja a medvés katona és a kezembe nyomja a csokit, már ki van bontva, látszik a végén a foga nyoma, de nem baj, beleharapok, furcsa az íze, csoki ízű, mégis csípi a nyelvemet, már ettem ilyent Zolikáéknál, medvecukor van benne, azt mondták, mintha fogkrém lenne, de csípősebb, mégis annyira finom, hogy sírni kell megint, és csak piciket harapok, és lassan nyalogatom és szagolgatom, és csak a szemem sarkából látom, ahogy apu a fal fele fordul, én is katona leszek, nézek fel mosolyogva a medvésre, pont akkor, amikor a puskájával lelövi az apu hátát. A sasos katona mérges lesz, valamit kiabál a másiknak a nyelvén, de nem értem, apu lecsúszik a földre, kinyalom a sztaniolból az utolsó falatot, nem rágom, csak úgy hagyom, hogy az íze és az illata szétáradjon a számban és nézem a medvés sisakost, ahogy röhög, nagy sárga fogaiból egyik oldalon egy csomó hiányzik, állok és elfelejtem becsukni a szám, és érzem, ahogy a csípős csokoládé oldalt lefolyik az államon.
*Az első mondatot Kertész Imre Sorstalanság című könyvéből kölcsönöztem.
(Fotó: Unsplash)