Szabó bácsinak egy ideig kilátszott a keze az orosz gránát által lerombolt Huba utcai ház romjai közül. Nem takarították el, megvárták a többi romot, a még álló, emelet magas homlokzati rész bármikor ledőlhetett. Később a kéz eltűnt, megették a kóbor kutyák, macskák és más állatok, amelyek el tudták kerülni az éhes emberek fazekát, tepsijét. Szabó bácsi egy emelettel lakott Valiék alatt még a Kisgömb utcában, mindig kedves volt hozzá, próbálta elterelni a kislány figyelmét arról, ami körülötte zajlott, a háborúról. Ezért Vali mindig került a romos ház felé és integetett Szabó bácsinak, aki ott maradt Vali szívében.
Valinak gyerek létére sok dolga volt. Gyuri, az apja talán a város legjobb susztere, aki folyamatosan várta, hogy majd kliensek tömegei fogják megismerni egykori mondókáját:
– Három igaz szó, Székely cipő jó!
Nem kereste a munkát, mindig várta, hogy majd az megtalálja. Vali anyja, a kis törékeny asszony, aki keményebb volt minden vasnál, hátán vitte a családot. Mindenki szerette, a házban Katica néninek hívták, pár fillérért ment mosni, takarítani és régebben uraságokhoz főzni. Mert kérem ő szakácsné volt a francia követségen, míg meg nem esett a város talán legjobb cipésze által és az élete meg nem változott. Küzdelem lett, örökös küzdelem. Jött a gyerek, akit senki sem várt, akit senki sem akart. Amikor ránéztek, saját hibájukat látták benne. Egy lányt, aki miatt a szükség jött. Vali megszületése után sokáig napról napra éltek, mert amit Katica néni megspórolt, és ha a pénzt nem dugta el jó helyre, Gyuri eljátszotta lóversenyen. Ahol húsz év alatt egyszer nyert, azt emlegette azóta is. Akkor még a Szondi utcában laktak és saját vécéjük volt, ami bizony szép rang. Aztán egy mosolygósabb nap után úgy kilenc hónappal megszületett Ilona, akit az akkor hétéves Vali gyanakodva fogadott. Az aranyhajú kislányt mindenki szerette, mindenki csodálta, mindent megkapott, amit Vali annak idején sosem. A fekete hajú, fekete szemű, néha cigánylányra hajazó Vali pont ellentéte volt a húgának, akit már kiskorában Pipinek hívott mindenki, a ház lakói szívesen vitték magukkal.
– Te leszel majd a Pipi cselédje – mondta mosolyogva az anyja Valinak és ezzel a dolog családon belül el volt intézve.
Vali vadóc lány lett. Bárhol is laktak – mert sokat költöztek attól függően, hogy apjának éppen hogy ment az üzlet – hamar vezérré vált vagy csak megrántotta a vállát, mikor nem vették be a többiek. Az Eszék utcai Iparostanonc Iskolába járt, akkor már messzebbről, Angyalföldről, a Kisgömb utca 13-ból, mert csak arra volt pénz. Meg két szobára – az egyik csak egy pici alkóv volt, WC a folyosón – és a csap egy kissé rozsdás, felejtett fazékba csöpögött, mert az anyja nem hagyott pocsékba menni semmit.
Vali cipőfelsőrész készítőnek tanult, apjának volt ott egy ismerőse, Szakácsiné, aki elintézte, hogy nem túl fényes alsó iskolai eredményei ellenére a „csodáskezű” Gyuri lánya bekerüljön. Vali imádta leendő munkáját. Szakácsiné már az elején elmondta nekik:
– -Maguk kérem, nem lábbelit varrnak, hanem cipőt álmodnak az emberek lábára. Ezt értsék meg, vagy ne csinálják, hanem menjenek segédnek a Julius Meinl-be és mérjenek csokoládé törmeléket tízért!
Szakácsiné akkor látta meg a lány tehetségét, mikor először tette a nevezetes balkaros gépre, amin a csizmák hátsó illesztését varrták. Nem volt egyszerű feladat, kemény kézzel kellett „alátartani”, hogy a varrás egyenletes maradjon. Finomabb daraboknál pedig vigyázni kellett, nehogy begyűrje a bőrt, ezért feszíteni kellett a felsőrészen. Szakácsiné szerint ennél a gépnél dőlt el, hogy valakiből csak tűzőnő vagy cipőfelsőrész készítő lesz.
A háború eleinte nem jelentett túl nagy változást neki. Sosem éltek jól, csak megéltek, a kevesebb étel megszokott volt. Ruhát csak szükségben vettek, kivéve Pipit, akit mindig szépen öltöztettek, igazi fodrász vágta a haját a Szent László utcában, míg Vali vastag hollófekete lobonca két copfban vagy egy lófarokban végezte. Pipire neki kellett vigyáznia. Hozni-vinni az iskolába, ha játszani akart az utcában, akkor is vele kellett mennie. Vali csak azt vette észre, hogy kevesebb ember van az utcán, egyre kevesebb a férfi, és a pesti nevetés, mosolygás, ragyogás eltűnt. Mikor 1944. március 19-én a Lehel utcában először láttak német katonákkal teli teherautókat elrobogni, Vali csak érezte, azok a katonák mások, zord arcukkal és szürke egyenruhájukban, félelmet hoznak és szomorúságot.
– Sose bízzál meg lányom egy katonában – mondta akkor hazafelé Szabó bácsi.
– Magyar vitézben sem?
– Egyetlen katonában sem, lányom. Mert amikor katonák, nem emberek. Érted-e?
– Nem. Katonák, védik a hazát. Ezeréves határainkat, a visszakapott országot. Minket, magyarokat.
– Szép volt Vali, jól megtanultad! Háború van. A katona sosem tudja, holnap is élni fog-e még, vagy már halott lesz. Ezért, mikor él, olyat is megtesz, amit nem engedne neki a böcsülete.
– Akkor miért teszi, Szabó bácsi?
– Mert katona lett, lányom. Szólok anyádnak, vágja kurtára a hajad.
– Akkor fiús leszek – morogta Vali.
– Jobb az most, lányom, jobb az.
Vali haja rövidebb lett, a jegyre osztott étel kevesebb. Néha rádión jött a riasztás, néha csak a sziréna bődült el gyomrát rántva mindenkinek, és akkor irány az óvóhely, ahol a göthös Lakházi volt a légóparancsnok, aki minden este körbejárta a házat, hogy a fény ne szökjön ki semerre, mert az „ámerikaiak” meglátják fentről, és odaköszönnek egy bombával. Éveken keresztül gyakorolták, aztán júniusban, mikor lent voltak a gyertyafényes dohos pincében, és hallották a tompa robbanásokat, a föld kicsit remegett alattuk.
– Ideértek, az anyjuk keservit! – gyújtott rá Lakházi, majd köhögött tüdeje miatt.
1944. szeptember 17-én még szürkületben megszólaltak a szirénák, a család összekészített batyuval lement az óvóhelyre, pont a Karsaiék után és a Pochlerék előtt, ahogy elő volt írva. Aztán jöttek a robbanások. Egyre hangosabban. Lakházi egyszer csak felemelkedett, nézett nyitott szájjal, és akkor a bomba eltalálta a ház hátsó részét. Órákig tartott, amíg kiásták őket. Azokat, akik még éltek. Ott álltak és nézték a füstölgő semmit, ami valaha a Kisgömb utca 13. volt. Az ő lakásuk megmaradt. Életveszélyes, nem mehetnek fel, mondták nekik. Egy napig a romoknál maradtak, majd jött egy keménykalapos ember, és adott egy papírt, Tüzér utca 15., a Malomházakban kapnak ideiglenesen lakást. Voltak, akiket a Hétházakba irányítottak, a Visegrádi utcába, Szabó bácsi a Huba utca sarkán, a Kármelhegyi Boldogasszony templomtól nem messze kapott egy szuterént. Aztán katonák és tűzoltók jöttek, amit tudtak, kimentettek a semmivel határos lakásból. Katica néni szerzett egy kézikocsit, arra tettek mindent, mit érdemes volt menteni. Majd felmászott a romokon, mert Pipi babája ott volt és az akkor már nyolcéves lányka toporzékolt érte. A katonák szentségeltek és Valit nézték, aki gyilkos tekintettel válaszolt.
– Megkapod apád kiskabátját, jobb lesz úgy – mondta az anyja, aki attól tartott, hogy a nővé serdülő lánya fejlettsége másoknak is feltűnt.
Gyötrelmes napok jöttek. Néha volt étel, máskor nem. A bombázások egyre sűrűbbek lettek, már nappal is zúgtak a szirénák. Pipi sokszor sírt és ilyenkor az apja énekelt, bohóckodott egy sort. Néha táncra penderítette Valit, és az Ida regénye című filmből énekelte Fényes Szabolcs slágerét, a főszereplő Jávor Pált utánozva:
–Oda vagyok magáért;
A fekete hajáért;
Egyetlen egy szaváért;
Mosolyáért.
Vali nevetett. Ilyenkor szerette az apját. A legtöbbször azonban nem, mert nem csinált semmit. Csak cigarettázott, és sokat beszélt. Néha cipőt, csizmát javított, mit éppen hoztak. Aztán arra, hogy „Mennyi lesz?”, csak legyintett, a felesége egyezett meg az árban.
Amikor az első orosz berontott a pincébe, az egyik férfi egy csomagot adott neki. A begyűjtött órákat, néhány gyűrűt, nyakláncot, köztük Vali egyetlen kincsét egy pici arany láncot, kereszttel. Kenyeret, egy darab szalonnát. És egy üveg pálinkát. Hátha akkor nem lesz az, amiről annyit hallottak. A férfiakat lelövik vagy elviszik. Minden nőn erőszakot tesznek, mindegy milyen idős. Az orosz katona köpött egyet, megnézte a batyu tartalmát, harapott a kenyérből, majd meghúzta az üveget, és bólintott:
– Harasó! – intett a batyuval és továbbment.
Ők megúszták, nagy sóhajjal jött el a háború vége. A háború ugyan elment, de a félelem itt maradt, s ez pusztítóbb mindennél. Semmi sem volt: se étel, se rend, se biztonság. Az oroszok azt csináltak, amit akartak. Nappal kicsit jobb volt, az emberek élelmiszert kerestek, néhányan már dolgozni is tudtak, és a romokat is kezdték elhordani. Néha feltűnt pár ember RENDŐRSÉG karszalaggal, mint Pista bácsi is a Tüzér utcai házból. Minden hír aranyat ért. Katica nénit szerették, így sok mindent tudott, mit hol lehet kapni, indul-e vonat vidékre, hogy lehet-e élelemre cserélni ágyneműt, ruhát, kinek mije van. Sokszor az életüket kockáztatták, sosem tudták visszatérnek-e, vagy estére már ők is ott fekszenek majd valahol legyilkolva, kirabolva. De mindig eljött az a pont, amikor nem számított már a kockázat, csak az éhség.
– Katica néni, holnap lesz kenyér a Táboriban. Korán kell menni – suttogta Veresné, miközben mostak az udvaron egy kis darab szappannal téve tisztaságot a jeges vízben.
Másnap anyja keltette Valit, induljon a kenyérért.
– Itt a pénz, vigyázz rá! Próbálj meg kettőt venni! Mosolyogjál, az mindig jó, lányom!
– Miért nem apa megy? – kérdezte álmosan a lány.
A pofon most is jött, mint mindig. Vali gyilkos fekete tekintete láttán az anyjában támadt némi lelkiismeretfurdalás, ami gyorsan elmúlt.
– Menjél! Ha oroszokat látsz, fussál! Ne menj a Huba utca felé! A Szabó bácsi már nem él. Gyere haza, dolog vár – utasította a lányát.
– Mindig az vár. Maga mindig talál nekem valamit. Mindig. Nekem – dacoskodott Vali, felkapva egy számmal nagyobb bakancsát, amit az anyja szerzett még tavaly decemberben, ki tudja honnan.
– Kaphatsz még! – emelte kezét az anyja.
– Kezcsókolom – morogta Vali, és indult a Lehel utcába a Tábori pékség felé.
A tavasz kezdett már becsordogálni Pest gyalázott utcái közé, Angyalföld szomorú házai is kaptak némi napfényt. Vali persze elment a Hubai utcai leomlott sarki ház felé, ahol Szabó bácsi volt a romok alatt. Integetett, a templom láttán – ahogy tanulta – keresztet vetett, és ment vissza a Tüzér utcába, majd a Csángón ki a Lehel útra. Egy villamos csörömpölt előtte. Igazi sárga villamos, amit már oly régóta nem látott. Igaz egy teherautó húzta, de ment. Mosolygott és boldognak érezte magát. Ha van már villamos, akkor más is lehet a városban, és ő mehet a Lovag utcába dolgozni a Szatmárihoz!
Két órát állt sorba, gyorsabban ment, mint gondolta. Adtak egy kenyeret és már lökték is arrébb, sokan vártak. A kenyeret a hasához szorította, hogy ne lássák, mert ilyen helyen mindig figyeltek rossz emberek, és mikor lehetett elvették azt, mi kellett nekik. Most azonban három ember sétált, RENDŐRSÉG feliratú karszalaggal, kettőnek puskája is volt. Pista bácsi biccentett Valinak, és ő visszamosolygott.
-–Menj egyenest haza! Kerüld a Huba utcai házat, te lány! Veszélyes az!
– Tudom, nem vagyok gyerek – rántott a vállán a lány, és a nevető férfi előtt úgy lépkedett, mint Ágay Irén a moziban látott filmben.
A Csángó és a Tüzér utca sarkánál hallotta meg a trappolást. Aztán a fütyülést. És borzalmas szót:
-Gyévúska! Kislány!
Hátranézett, és négy vagy öt orosz katonát látott, fél utcányira tőle jobb oldalon, pont onnan jöttek, amerre ő menni akart. A szíve a torkában dobogott, szája kiszáradt, önkéntelenül nyúlt a hasát melegítő kenyérhez. Dermedten állt, a katonák közeledtek.
– Nem adom! Nem adom! – mondogatta, aztán futásnak eredt felfelé a Csángó utcán.
– Náhuj! B’meg! – hallotta a káromkodást, de csak futott.
A csizmák dobogása elnyomta hangos lihegését. Hirtelen a Csatos Manci jelent meg előtte, aki az ostrom után, február végén egy este tépetten, semmibe révedő szemmel esett be a kapun és a ház asszonyai próbáltak segíteni neki. Alig maradt ruha rajta, véres volt a combja, és egykor szép kontya a vállán hevert szanaszét.
– A kurva oroszok, az anyjuk úristenit – morogta az apja.
– Ne szidja az Istent – kiáltotta Karsainé –, ő vigyáz ránk!
– És hol volt, mikor meggyalázták a Mancit? Hol? – kiabált akkor az apja.
Valit csak állt rémülten, és akkor a Manci, a szép Csatos Manci ránézett. A tekintetét sosem feledte többé. Mikor a Manci leugrott a harmadikról és meghalt, akkor sem.
Most sem, mikor kiért a Fóti útra, azon tépelődve, merre fusson tovább. Akkor kelepelni kezdett a géppisztoly, és hangos SZTOJ! ÁLLJ! csattant mögötte. Vali átszaladt a törmelékkel szegélyezett széles úton. A katonák káromkodtak, és most már mérgesen követték a lányt. Akarták. Mindannyian. Vali előtt a Manci szeme lebegett, és könnyei között meglátta a templomot. Az oroszok újra lőttek, Vali sikoltott, de futott tovább, az életösztön nagyobb volt benne, mint a félelem. Haza KELL vinnie a kenyeret! A templom kapuja zárva volt. Vali kétségbeesett. Hátranézett és látta, hogy az elől futó katona nevetve lassít. Megpróbálta újra kinyitni kaput. A katonák csak lépkedtek felé, és vállukra vették a fegyvert. Az egyik már a derékszíjját csatolta. A Manci szeme rémlett fel újra. Mert a végén csak megtudta mi lett a lánnyal. És azt ő nem akarta. Haljon meg inkább, de azt ne! Neki haza KELL vinnie a kenyeret. Nagyot lökött a kapun, ami megmozdult, és Vali bepréselte magát a támadt résen. Még a kenyérre is vigyázott, ne nyomódjon össze. A templomban alig volt fény, csak amennyi a törött ablakokon beszűrődött. Próbálta visszanyomni a kaput, az oroszok nevetése egyre közelebb volt. Hallotta már, hogy a ruszkiknak nem számít sem a templom, sem az oltáriszentség, ahogy a papok sem. Akkor hirtelen valaki benyomta a kaput, majd rászólt:
– Kimehetsz a sekrestyén keresztül, balra. Siess!
Vali nem köszönte meg a férfinak, akiről azt se tudta kicsoda, csak szaladt. Kilépett a templomból, egy ház udvarára ért, ahol nem volt kapu, már rég eltüzelték. Hirtelen szél kavarta a port és a mocskot. Óvatosan elindult a bejárat felé. Egy zöld, puffadt test hevert a lépcsőháznál. Vali rémülten lépett ki az utcára.
– Gyévocska! Hehej! – hallotta az oroszokat.
Ledermedt. Nem volt hová futnia, utolérik, ha a Váci út felé megy. A Fóti útnál pedig elállták az utat. A sarkon Szabó bácsi leomlott háza állt. Ösztönösen indult arra, talán abban bízott, ő majd segít neki. Az erős szél port fújt a szemébe, ezért nem látta, csak hallotta a recsegést. Aztán a suhanást, majd a hangos dördülést, ahogy az életveszélyes homlokzat lezuhant két emelet magasan, beborítva a Huba utcát. Mintha kiáltottak is volna. Aztán csak a felszálló port látta mögött, megütötte pár tégla darab, az egyik az állánál megvágta. Csend volt. Vali az első hangokra összekuporodva bújt meg egy ház kapualjában, ami zárva volt, nehogy be tudjon menni, nyomában az oroszokkal. Óvatosan megtörölte téglaporos arcát. Nedves volt a keze, látta rajta a vért. Aztán érezte a fájdalmat az álla alatt. Kinézett a kapualjból és ember magas törmeléket látott, lassan oszló porfelhőt, amin keresztül a nap próbált átsütni. Az oroszok sehol. Hová lettek? Elbújtak. Biztosan azt várják, hogy előjöjjön. És akkor megjelent a Manci szeme. Megint. Aztán meglátta a porban a három alakot. Ijedten nézett végig az utcán. Már csak a Váci út felé futhat, esetleg majd lefordul… Elindult. Futott, a kenyeret szorítva. Mert az KELL. Várják otthon.
– Ne fuss, te lány! Nem érlek utol – hallotta az ismerős hangot.
Megállt, megfordult. A Pista bácsi a házból. És vele a két rendőr. Vali megállt. Akkor az oroszok…
– Ott vannak – mutatott a téglahalomra Pista bácsi –, jó ott nekik. Hallottuk a lövéseket, siettünk megnézni, mi van? Aztán a szél megnyomta a homlokzatot, leomlott. A legjobbkor.
– Engem… engem… – nyögte Vali.
– Igen, te lány. Ez az élet. Most legalább is. Ügyes voltál, és bátor – mosolygott Pista bácsi, és lesimította a lány fejéről a port.
– Talán most már megmondhatnád, ki is vagy te a Tüzér 15-ből?
Vali kihúzta magát, nagy fekete szemével a Pista bácsit nézte, és szinte szavalva, büszkén mondta, mint aztán később mindig, egész életében:
– Székely Nagy Valéria!
(A kép 1952-ben készült, Székely Nagy Valériát, az író édesanyját ábrázolja.)