Anyámnak mindig Éva nővérem volt a kedvesebb. Ő volt a szép nagylány a családban, akire büszkék lehettünk. Irigyeltem a gondtalanságát, ahogy minden nap megfürdött anyám figyelmében. Minden hétvégén, az elsőszülötteknek járó felsőbbrendűségének teljes tudatában vonult el barátnői gyűrűjében a helyi diszkóba, míg én a készülődés közben szétgórált cuccait pakolva megfogadtam, hogy ha megnövök, olyan leszek, mint ő. Éva akkor alig múlt tizenhat, én nem voltam még tizenkettő sem. Anya azzal vigasztalt, hogy pár év múlva már én is mehetek velük. Ettől úgy megtáltosodtam, hogy úgy döntöttem, kipakolom, és szépen visszahajtogatom a kétajtós ruhásszekrénye tartalmát. Éva sosem bajlódott rendrakással. Amikor anya ránk parancsolt, hogy tegyük el a ruhákat, rendszerint én untam meg hamarabb a kupit, és behajigáltam az összes göncét a szekrénye aljába. Emlékszem a lelkes mozdulatra is, amivel kisepertem a szekrény aljából a ruhákat, és arra, hogy ezt abban a pillanatban meg is bántam. Bámultam a rémisztően nagy kupacot a földön, már a látvány is kedvemet szegte. A régi diófa szekrény még félig üresen is óriásnak tűnt, és én a Narniába vezető átjáró helyett egy orvosi papírra leltem. Semmit nem értettem az egész irományból, de éreztem, itt valami titok lapul. Zsebre tettem a hanyagul elrejtett papírt, gyorsan rendet vágtam a ruhák között, közben alig vártam, hogy átnyargalhassak a szemközt lakó nagyanyámhoz, hű szövetségesemhez, minden titkom tudójához. Lelkesen csörtettem be mama ajtaján, a küszöbön megálltam egy pillanatra, és mélyen beszívtam azt a semmihez nem hasonlító mamaszagot, ami mindig odavonzott, és amit azóta sem éreztem soha, sehol.
Nagyanyám különös öregasszony volt. Nehezebb napjaimon azzal vigasztalt, hogy olyan különleges vagyok, mint ő, tudja, felismerte abban a pillanatban, mikor megszülettem. Imádtam érte. Mikor rejtélyes kincsemet átnyújtottam, mamám ráncos kezében egyszerre feszült és remegett meg a papír. Mintha életre kelt volna, látni véltem, ahogyan félősen reszketett olvasója haragjától.
– Tudod te, mit hoztál ide nekem? – förmedt rám mérgesen, miközben rongyzsebkendőjével próbálta visszatuszkolni előtörő könnyeit.
– Nem tudom, mama, mondd meg! – kértem megszeppenve.
– Szerintem apád se tudja, bele is halna, de anyádnak alá kellett írnia – állapította meg mama, inkább csak magának. – Ez egy orvosi igazolás arról, hogy a nővéred kaparáson volt. Tudod te, mi az? – kérdezte keserűen.
Nem mertem megszólalni. Mama előtt nem lehetett titkom, átlátott rajtam. A különleges radarjaival – mint egy mélytengeri szonár – letapogatott, és ott pótolt ki szeretetével, ahol a legnagyobb rés volt a szívemen. Még ha akaratlanul is, de rossz hírt hoztam, megrémített a gondolat, hogy ezzel kegyvesztetté váltam. Fájt látnom a zavart szomorúságot a szemében, amit papírba csomagolva én hoztam el neki. Nyugalmat erőltetett magára, és elkezdett mesélni a női lét kezdetéről, szerelemről, férfiakról, születésről és az abortuszról, vagy ahogy ő hívta, a kaparásról. Megrendülten hallgattam. Úgy éreztem, büntetésül kíváncsiságomért rántja le gyermeki ártatlanságom a felnőtt lét véres mocskába. Egy életre a retinámba égett, ahogy felemeli ráncos, öreg mutatóujját, és azzal ad nyomatékot mondandójának.
– Na, most nagyon jól figyelj, gyermekem, ez a kettőnk titka marad, apád sosem tudhatja meg. Nem haragudhatsz rá, és nem bánthatod a nővéredet emiatt, ne ítélkezz felette, mert nem erről álmodik a lány, ezt csak kénytelen elszenvedni. Mindig szentül meg voltam győződve arról, hogy ha elveszejtesz egy gyermeket, egy másik, téged fog elveszejteni!
A sejtelmes szavak, amikkel utamra bocsátott, súlyos kövekként nehezedtek szívemre. Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy jóslat, vagy átok. Nagyanyám azon a télen, az első hóval költözött az örök végtelenségbe, és csak remélni mertem, hogy magával vitte minden titkomat.
Éva elsőszülött fia az apja után kapta a Zoltán nevet, s bár ennek már harminc éve, a családban még mindig a kis Zolikának hívjuk. Zolika örökölte Éva bájos vonásait és kiváltságait, az elsőszülött unoka megkülönböztetett figyelmét élvezi anyámnál. A kivételezés sosem hatot méregként a kapcsolatunkra, de fellazította a testvéri köteléket. Nem vagyunk egy összetartó família, csak a kimondatlanul kötelező ünnepeken gyűlünk össze, mintha muszáj lenne.
Karácsonykor Évánál vagyunk. A mai napig hihetetlen számomra, hogy az én kupis nővéremből milyen pedáns családanya lett, mindenütt makulátlanul, kényszeredve feszül a rend. Örülünk neki, hogy együtt vagyunk. Én annak is, hogy mégsem lettem olyan, mint ő. Míg Éva az élet autópályáján egy nyitott tetejű sportkocsiban, anyám extra tuningjától turbó sebességgel suhant a belső sávban, én behúzott kézifékkel nyomtam a gázt, és nem értettem, miért vánszorgok az út szélén. Azóta rájöttem, ki kell engedni a kéziféket, de nem gyorsítottam a tempón, és nem soroltam át a belső sávba. A hosszú, erőltetett menet után úgy döntöttem, maradok a külsőben, lassítva könnyebb elérni a kijáratokat. Minden lehajtónál az élet új lehetőségei várnak, vagy olyan kerülőutak, amiket érdemes végigjárni. Aztán minden út visszavezet a sztrádára, ami a végzet felé viszi az utazókat. Ilyen gondolatokkal játszadoztam idefelé az autópályán. Most pedig azt játsszuk, hogy örömteli családi ünnep van.
Nehéz évet zárunk. Zolika most jött ki a börtönből, ahol olyan gazdasági tevékenységért kapott letöltendőt, amiért felsőbb körökben csak egy vállveregetés járna. Túl vagyunk rajta, de még nem teljesen. Fel kell épülnünk lelkileg, testileg. Éva mesterien álcázza érzelmeit, ami elég fárasztó és frusztráló lehet. Néha úgy érzem, hogy egy kiadós sírás helyett inkább mindent fényesre sikál maga körül. Átlátok rajta, tudom, belül végtelenül szomorú. Anyámat jól láthatóan megviselte a dolog, bele akart pusztulni a bánatba. Zolika távolléte alatt először a stressz által csúcsra járatott pajzsmirigyét műtötték, majd teljes méh és petefészek eltávolítása volt. Nekem pedig kemény erőfeszítéseket kellett tennem, hogy elhallgattassam nagyanyám folyton visszatérő baljós szavait a fejemben. Karácsony lévén hálát adok a mindenhatónak, hogy Zolika sem anyámat, sem a nővéremet nem veszejtette el. Biztosra veszem, hogy az én nagyanyám ez egyszer tévedett, vagy ha mégsem, akkor erősen közbenjárt az érdekükben az öreg Istennél.
Éva kitűnő háziasszony, csodás, illatozó ünnepi menüt varázsolt az asztalra. Mindenki megkönnyebbülten falatozik, kínos csendet elűző, érdektelen csevegések folynak a semmiről. De most akkor is jó súlytalanul lebegni a semmiben. A konyhapulton egy tálca krémes kiált rám, hogy kóstolj már meg végre! Anyám specialitása és Zolika kedvence, tuti neki készítette, de nem bírok ellenállni a csábításnak, és odasomfordálok a konyhapulthoz. Kiveszem a leghangosabban kiabáló darabot, mikor észreveszem, hogy Zolika szintén megkönyörült egy krémesen, ami csak rá várt. Mindig is szerettem ezt a kölyköt, és sosem tudnék haragudni rá, mert mama megtanított arra, hogy az ember a rossz dolgokat sohasem tervezi, csak elszenvedi. Lopva körülnézek, hogy biztos ne hallják a többiek, amit mondani akarok neki. Két falat krémes között megjegyzem: – Álmodtam veled, mikor úgy egy hónapja voltál bent.
Zolikának megtorpan a krémes a szájához vezető út felénél, reszket kicsit a levegőben, majd gyorsan eltűnik. Lassan, élvezettel ízleli és nyeli anyám süteményét, miközben én úgy teszek, mint aki észre sem veszi, hogy csak az időt húzza. Mikor a második falatot is lenyeli, megkérdezi, miközben ő is körbekémlel: – És mit álmodtál?
– Valójában egy telefonbeszélgetés volt az egész. Te hívtál. Egy szupermarketben éppen a kasszánál pakoltam, így nem igazán tudtam veled beszélni, pedig nagyon sírtál, hogy nem bírod tovább. Érdekes, biztos sokat gondoltam rád, mert azelőtt sosem álmodtam veled. – Erőtlenül próbálom megmagyarázni az agymenésemet, és már meg is bánom, hogy felhoztam a témát. Zolika leteszi a tányért a krémes maradványával, a süteményes villát még nézegeti egy rövid ideig, mintha nem tudná mire való, aztán az is az asztalon landol. Tekintete elsötétül, és én vakmerülésbe kezdek, nem tudom, hogy fog reagálni a következő pillanatban. Közel állunk egymáshoz, mégis úgy tűnik, távolról szól a hangja.
– És mit mondtál a telefonba?
Mély levegőt veszek, amilyen lassan csak tudom, kifújom, mintha ezzel lenne hatalmam az idő felett.
– Azt, hogy bírd ki, még sok idő van hátra, erőt kell venned magadon! Ne add fel!
Az ablakhoz lépek, bámulok ki a téli este hideg feketeségébe, Zolika mellém áll, és halkan mesélni kezd.
– Egy hónapja voltam bent, mikor nagyon kiborultam, nem voltam képes abbahagyni a sírást, üvöltöttem, hogy nem bírom ki ott. Betámogattak az orvosi szobába, kaptam valami nyugtatót, és aznap éjjel ott aludtam. Én sem álmodtam még veled, csak akkor este. Nővérnek öltözve belógtál az orvosi szobába, azt mondtad, csak így tudsz beszélni velem, és bírjam ki, még sok idő van hátra, erőt kell vennem magamon, ne adjam fel. Jött veled egy öreg néni, aki leült az ágyam mellé. Hiába kérdeztem, ki ez a mama, már nem tudtál válaszolni, eltűntél, mint egy megszakított telefonbeszélgetés az éterben, de a néni velem maradt. Aztán visszajárt hozzám álmomban, és csak ült az ágyam szélén. Zaklatott álmaimban démonok telepedtek rám, de míg ő ott volt, egy sem mert a mellkasomra ülni.
Állunk a konyha ablak előtt, miközben csendesen, észrevétlenül leesik az első hó, és csak remélni merjük, hogy betemeti minden titkunkat.
(Fotó: Freestock, kép forrása: Pexels)