A lázpusztai focipálya nézői lélegzetvisszafojtva figyelték a hosszabbítás utolsó percét. Ki a fejét, ki a sörét szorongatta. A hazaiak középpályása egy csellel tisztára játszotta magát, szöktette az ellenfél védői mellől kiugró csatárt, aki a kirontó kapus mellett elgurította a labdát. A lázpusztai kispad egy emberként ugrott fel. Csak egy pipázó férfi szökkent náluk magasabbra, keze a győzelmet jelentő gól, és a bajnoki diadal reményében az égbe csapott. Amikor a labda a kapu mellé gurult, a bíró lefújta a meccset.
Néhány csalódott szurkoló sörösdobozokat vágott a földhöz és fennhangon szitkozódott. A pályáról levonuló Tomi hátranézett, az ikertestvérét kereste. Dávid a pálya közepén járt, csatakos, szőke tincseit messziről felismerte. Lehajtott fejjel szomorkodott, mint mindig, miután kihagyott egy helyzetet. Tomi jó passzt adott neki, talán egy kicsit rövidet, de Dávid hosszan vette át, ezért kevés ideje maradt a kapus mellett elcsavarni. Ha berúgja, most gólkirály lehetne, ők pedig bajnokok.
Tomi félve fordult a korlát mellett álló férfi felé, akinek szálfaegyenes testén lila dzsogging feszült. Miközben a férfi ránézett, úgy markolta pipáját, mintha össze akarná roppantani.
A csapat besétált az öltözőbe. Az edző a vereség ellenére dicsérte őket, mert mindent beleadtak. Röviden értékelte a szezont, majd mindenki sietett a kint várakozó szüleihez. Vége a bajnokságnak, és kezdődik a nyári szünet.
Az ikrek nem siettek, szótlanul pakolták össze a szerelésüket. Mire kiértek a klubház épületéből, már az összes csapattag és néző hazament. Egyetlen ember várakozott odakint. A lila dzsoggingos férfi. A pálya körül futó korlátnak támaszkodott és a pipáját tömködte.
– Megmondtam neked, hogy elé passzolj, ne mellé.
Tomi biztos volt benne, hogy az apjuk neki címezte a mondatot. Nem mert felnézni, mert pontosan tudta, mi várna rá. A cérnavékony száj felett kitágult orrlukak, és a feneketlen mélységű, mindent elnyelő tekintet.
– Te meg – folytatta az apjuk – képtelen vagy cselezni, így nem leszel nagy csatár.
Tomi a testvérére sandított.
– De apa – mutatott Dávid Tomira –, röviden adta.
– Egész meccsen labdákkal tömtelek – vágott vissza Tomi –, magadnak köszönheted, hogy nem lettél gólkirály.
– Így soha nem nyertek bajnokságot – emelte fel a hangját az apjuk. – Nem azért alapítottam ezt a csapatot, hogy veszítsetek!
Mindketten a stoplisuk orrát bámulták.
– Annó összetettem volna a két kezem, ha ilyen apám lett volna. Nincs más dolgotok, mint focizni.
Most az jön, hogy hálásnak kell lennünk, gondolta Tomi.
– Az én időmben nem volt ennyi lehetőség kitűnni.
– Tudjuk, apa – szólt Dávid.
Az apjuk nem reagált. Mintha még várt volna valamire. Meggyújtotta a pipáját, és pöfékelni kezdett.
– Köszönjük, apu – szólalt meg végre Tomi.
– Akkor ezt is köszönjétek: tíz kör a pálya körül, és ne lazsáljatok!
Az első két körben egymás mellett, szótlanul kocogtak. Aztán Dávid sprintre váltott, de Tomi könnyedén utolérte. Folyton próbált Tomi mellett kitűnni. Néhány kör múlva ismét növelte a tempót, de hamar lelassult, és Tomi felzárkózott mellé.
Apjuk a pálya széléről kiáltott feléjük.
– Futás után gyakorlás.
– Ezt nem hiszem el – mordult fel Dávid. Egyre hangosabban zihált. – Miattad még gyakorlás is lesz.
– Mi az, hogy miattam? – taszította meg futás közben Tomi a testvérét.
– Egész meccsen máshol járt az eszed – gúnyolódott Dávid, és a ujjaival zongorázást mímelt maga előtt. – Ha a végén jó labdát adsz, berúgom.
Mire végeztek, az apjuk besétált a kezdőkörbe. Egy labdát vitt a hóna alatt. Dávidot magához rendelte, majd Tomihoz fordult: – Te szedd össze a szemetet a pálya körül!
– Apu – kezdte Tomi, de jobbnak látta, ha nem folytatja.
Míg az apja a testvérével foglalkozott, a szertárból kukászsákot kerített, és összegyűjtötte a sörösdobozokból, szendvicsmaradékokból és csikkekből álló szemetet. Az egyik sörösdobozt az orrához emelte. A kesernyés szag öklendezésre késztette. Még sosem ivott sört. Az apja szerint amúgy is csak középiskolás korára érik meg rá az ember.
Miután végzett, undorodva mosta le kezét a klubház mögötti közkútnál, és visszatért a pálya mellé. Az apja éppen egy cselt mutatott Dávidnak. Zidan cselnek hívta. A labdát talppal magad felé kell húzni, a levegőben felugorva ellenkező irányba elfordulni, majd a másik lábbal magad mögé gurítani, hogy földre érkezéskor eléd kerüljön. Kevés védő tudja lekövetni. Lendületből kell csinálni, olyan, mint egy balettmozdulat. Az apjának elsőre elgurult a labda. Másodszorra megbicsaklott a lába, és egy kiáltás kíséretében elterült a földön.
Tomi odarohant.
– Kurvaélet – nyögte az apja.
Gyorsan felpattant, és sántítva arrébb vánszorgott.
– Rohadt Kerekes, alkoholista senki, ha kilencvenhatban nem rúg szét, válogatott focista lettem volna – közölte, és a térdét markolászta. – Tomi, mutasd meg neki!
Tomi megmutatta. Dávid megpróbálta, nem sikerült. Amikor maga mögé akarta húzni, a labda elsuhant a lába alatt.
Néhány perc múlva egy piros Skoda parkolt le a klubház mellett. A fiúk anyja szállt ki belőle, és feléjük indult. Vidám, nyári szoknyája kecsesen ringott dereka körül, sárga blúza ragyogó összhangban volt szőke hajával. A fiúk a szemük sarkából figyelték, ahogy az anyjuk odasétált az apjuk mellé, átölelte, megcsókolta, majd feléjük fordult.
– Mára elég volt – szólt az apjuk –, de ezzel nincs vége.
A fiúk odakullogtak a szüleikhez.
– Elvesztették a bajnokságot – közölte az apjuk, de az anyjuk nem szólt.
Tomi az anyja cipellőjét nézte, amelyben a bokája olyan szép volt, mint Hamupipőkéé a rajzfilmben.
– Szobafogság mindkettőtöknek – folytatta az apjuk. – Dávidnak nincs biciklizés, Tomival gyakorolja a Zidan cselt. Tomi nem jár Mari nénihez zongoraórára, ameddig Dávidnak nem sikerül a csel.
Dávid az autóhoz ballagott, az apja követte.
– Miért Tomival kell gyakoroljak? – kérdezte az apjára felnézve.
– Mert ő meg tudja csinálni.
Mikor az apjáék hallótávolságon kívülre értek, Tomi felpillantott az anyjára, aki elgondolkodva nézett vissza rá.
– Nincs kedvem Dávidot tanítani. Zongorázni akarok.
Az anyja bólintott.
Tomi lesütötte a szemét, mire az anyja megsimogatta az arcát, és maga felé fordította.
– Ha megtanítod Dávidnak a cselt, megtanítom neked a Debussy holdfényszonátát.
– De anya – kerekedett el Tomi szeme –, az nehéz, felvételi darab a zeneművészeti szakközépbe.
– Tudom, fiam – mosolygott rá az anyja, és megpuszilta. Tomi hálásan szorította meg az anyja kezét.
Együtt indultak az autóhoz.
(Fotó: Daniel Norin, kép forrása: Unsplash)