Ne féljetek! – nagymamám itt megáll, Jézus mindig meggyőző a hangján, majd halkan, tagoltan olvas tovább. Alkarjára fekteti a kopott borítójú, vaskos bibliát, óvatosan lapoz, olyankor édeskés-füstös illat száll fel. A rajzokat figyelem, a fekete vonalakból született robusztus alakokat. Néhány szétmálló lap a földre hull, bölcs Salamon válla nekifeszül a hokedli lábának.
Én nem tudom, milyen nem félni, mert még sosem féltem.
Nagymamám minden temetésre magával cipel, szorosan összezárnak körülöttem a tömjénillatban úszó rakott szoknyák, élére vasalt nadrágok, ments meg engem, Uram, az örök haláltól, az örökhalált szeretem, mert torokhangon hosszan elnyújtva röcögtetik.Nagymamám azt mondja, azért hal meg valaki, mert eljön az órája, nekem szerencsére nincs órám, apunak van, de ez biztosan nem az az óra, amelyik eljön.
Én nem tudom, milyen félni, egyszer féltem csak, amikor ötévesen eltévedtem az égig érő kukoricaszárak labirintusában, és a levelek dühösen összehajoltak a fejem fölött. De amikor az udvaron zenekart játszottunk, és két üveget egymásnak ütöttem, hogy zengjen csak, mint a cintányér, és az üvegek ripityára törtek, akkor nem féltem. Pedig egy szilánk a kézfejembe fúródott, és ömlött a vér. Falevelekkel letörölgettem.
Éjszaka fél szemmel az erkélyajtóra meredek, rebben a függöny, mögötte örvénylő sötét, mint a méregerős fekete tea, amibe apu egy kevés bort löttyint. Boszorkány ül a mellkasomon, hallom, ahogy gúnyosan kacag, félsz-e, kérdi, nem válaszolok, rám bámul, tekintete penge, felhasítja vele a torkomat.
Sokáig nem gondolok erre, akkor sem, amikor legkisebb húgom szelíd arcát nézem, csak három nap jutott neki az életből, fonott copfokkal állunk mellette. Most nem kell mosolyogni a képen.
Azt hiszem, már tudom, milyen félni. Megrekedni az időben, mint egy szutykos, kihalt buszmegállóban, hosszan ugyanazt az elrajzolt graffitit bámulni, belenyugodni, hogy innen már nem jutunk tovább, alkonyig várni remény nélkül.
Ne féljetek!, ez a mondat hangzik el leggyakrabban a bibliában, több mint háromszázszor, mint egy sorminta kezdő motívuma, vagy egy abroncs, amire ráfeszül a súlyos, cifra szenvedés, de te azért ne félj! Hát, jó.
Az arcot nem, csak az oválist látom Munch Sikolyán, a kiáltásra nyitott szájat. Már sokat féltem, évezredeket, kimerült a félelemtár, nincs hozzá matériám, szétfoszlott, mint a gyerekkori plüsselefántom füle.
Én tudom, milyen nem félni, két gombóc fagylalt a nem-félés, vaníliás túrókrém mazsolával, széttáncolt szteppcipő, ásítás délutáni alvás előtt, amikor a gyerek nem álmos, csak te. Szűz hó a nem-félés, játszótér sötétedéskor, néhány korty szúrós must. Száradó fürdőruha úszás után, anya feje a képernyőn, csak a haja látszik, egyenesedj fel, mondom neki. Vasalnivaló a nem-félés, apró lyuk a lányom nadrágján, bestoppolom, de úgyis kiszakad.
Tudom, milyen, ha valaki fél.
Két robaj között se ernyed el az izma. Nem gondolkodik azon, hogy csoki vagy vanília. És nem hallja Jézust senki hangján.
(Fotó: Pexels)