Nem sokkal a tizedik születésnapom után anya fogott engem, a testvéreimet, meg a fél házat, és kicsivel arrébb cuccoltunk, valami nagybácsihoz. Egyszer vagy kétszer ha láttam őt előtte. Az arca rémlett, az a nagy lila orr a két vörös pofa közé szorulva, meg az a pár szál, kócos hajmaradék, most viszont azt is megtudtam róla, hogy büdös. Meg is kérdeztem anyát, hogy komolyan gondolta-e a költözést, ő pedig azt válaszolta, hogy itt minden sokkal jobb lesz. Megnyugodtam; mondjuk nekem otthon is egész jó volt.
A régi házban maradt holmikat a kertek alatt talicskával hordtuk át az újba, mialatt apa dolgozni volt. Anya mondta, hogy mindent, amit csak találunk és elbírunk, dobáljunk bele a nagy, fekete szemeteszsákokba. Ruhát, cipőt, játékot, serpenyőt. Tányért, konyharuhát, a kamrában fonnyadó hagymát és krumplit, ajándékba kapott borokat, fényképeket. Anya egy fiókból papírkötegeket vett elő, azokat is eltettük. Elvittük a porszívót, hajszárítót, az elszáradt növényeket is. Amíg ő kiásta a rózsákat a kertben, addig mi összeszedtük a köveket a sziklakertből, és a szerszámokat is apa műhelyéből, majd együtt leszereltük a hintát, hogy aztán az életben ne legyen újra felállítva. Nagy bánatunkra se a kutyát, se a macskát nem vihettük magunkkal. Etesse azokat apád, mi nem fogunk éhezni miattuk, mondta anya, én meg sírva elszaladtam.
Két vagy három délután is eltelt ezzel a nyári szünetből, aztán a következő napon nem tudtunk bemenni. Apa minden zárat lecserélt a házon. Elővigyázatosságból. Idegenek mászkáltak a telken az éjjel. Anya szerint meg a rohadék apátok kizárt minket a saját házunkból. Megérdemelné, hogy följelentsem!
Szóval a nagybácsi háza mellett, ahová mi is költöztünk, ott lakott anyám új pasija. Úgy mutatta be nekünk, mint Peti, anya jó barátja, aki segít a költözésben. Tízévesen viszont engem már nem lehetett olyan könnyen rászedni. Egyszer túró rudiért mentem a konyhába, aztán ott találtam anyát meg Petit, ami még nem is lett volna különös, ha anya nem az asztalon ül, és Peti nem a bugyijából húzza ki a kezét, amikor meglát. Nem tudtam, mit csináltak pontosan, de a gyomromban éreztem, hogy apa nem örülne neki, ha elmondanám.
Zolikát egyébként Peti miatt vertem meg az iskolában. Híresztelni kezdte, hogy anya már évek óta szájra puszilózik Petivel. Hallotta a szüleitől, ahogyan azt is, hogy nemsokára új kistestvérünk lesz, mert anya azt nagyon szeret csinálni, mármint kistestvéreket. Hiába kiabáltam vele, hogy fogja be a száját, csak mondta és mondta, úgyhogy pofán vertem.
Anyát még aznap behívta az igazgató. Ott kellett ülnöm a kanapén nekem is, és hallgatni, hogy nem lesz ez így jó, oda kellene rá figyelni, és hogy nem azért mondja, de hát ez egy nehéz időszak, és a gyereknek az anya és apa is ugyanúgy fontos. Még mondott volna valamit, láttam, ahogyan nyílik a szája a vastag bajusza alatt, de anya gyorsabb volt és közölte vele, hogy azt majd én tudom, hogy a fiaimnak mi a fontos. Az én gyerekeimnek új apukájuk lesz, a régit pedig el fogják felejteni. Az igazgató úrnak semmi köze az életünkhöz, úgyhogy legyen szíves nem beleszólni abba, ami nem magára tartozik!
Anya aztán kirángatott a szobából, az ajtót pedig bevágta a hátunk mögött. Összeszedtük a testvéreimet, és azon a héten már nem mentünk iskolába.
Egyik hétvégén, amikor anya még átengedett minket apához, egészen érdekes dolog történt. Szombaton apa leültetett minket az ágyra, és azt mondta, hogy nemsokára átjön a nagymamátok. Jó, válaszoltuk, miért ne jöhetne, csak az a helyzet, hogy nem is tudtuk, hogy van nagymamánk. Apa elmagyarázta, hogy az a fehér hajú néni, akinek az udvarába építettük a házunkat, és aki az udvar utca felőli részén lakik a kicsi házban a magas kerítés mögött, akire még csak ránézni sem szabadott, ha véletlenül összefutottunk, mert anya szerint boszorkány és gyerekeket rabol, na szóval, ő a nagymamánk.
Az a néni, úgy értem mama, szóval mama valójában nem bánt, csak tudjátok…, magyarázott tovább apa, Khm. A felnőttek néha úgy össze tudnak veszni egymással, hogy aztán mindenféle történetet kitalálnak a másikról. És akkor, apa… – előzött meg a nagyobbik öcsém a kérdéssel –, ő a te anyukád? Igen, ő az anyukám, felelte apa, mire mindhárman egyszerre szólaltunk meg, hogy de apa, nem azt mondtátok, hogy ő már meghalt?
Hát jó, mindegy. Szóval szombaton mama jött, és alig vártam, hogy hétfőn elmeséljem a barátomnak, Jancsinak, hogy most már nekem is van nagymamám.
A következő hétvégén apa újra leültetett minket. Ezúttal azt mondta, hogy meglátogat minket néhány néni és bácsi, akik mind a rokonaink. Addig úgy tudtuk, hogy apának nincsenek testvérei, és rokonai sem. Anyátok rájuk is mérges volt, mondta apa, amikor megkérdeztük, hogy róluk miért nem szóltak korábban.
Emlékezetes hétvégék voltak. Nem csak azért, mert innentől kezdve volt még egy családunk és egy halom csokit kaptunk tőlük mindig, meg egy csomót meséltek arról, hogy milyen volt apa fiatal korában. Hanem azért is, mert ezután több hónapig nem láttuk apát.
Anya ugyanis teljesen kiborult, amikor megtudta, hogy apa bemutatott minket a családjának. Közölte, hogy most láttátok utoljára a tetű apátokat, és utána napokig, reggeltől estig a telefonján lógott az ügyvédjével.
Néha sírtam, főleg, amikor anya nem engedett ki az udvarra játszani, nehogy apa elraboljon, mert azt hallotta az ügyvédjétől, hogy amíg a bíróság nem hoz meg valami szabályt, addig apának nem kötelessége visszaadnia minket anyának. Ahogyan anyát se kötelezhetik, hogy odaadjon minket apának. Apa meg ugye, ahogyan már említettem is, rohadék, úgyhogy biztosan arra készül, hogy elvegyen minket tőle. Sírtam akkor is, amikor apa a nap végén, négy órakor megjelent az iskolában, és mielőtt odamehettünk volna hozzá, anya betaszigált minket az autóba és elhajtott. Nem járhattunk fociedzésre se, mert apa ismeri az edzőt, és biztos onnan vinne el minket. Az osztálykirándulásról is lemaradtunk. Anya szerint apátok nem küldött rá elég pénzt, és amúgy is, eleget vagytok összezárva azokkal a hülyegyerekekkel.
Amikor újra mehettünk apához, apa már két utcával arrébb, a dédszüleim házában lakott. Őket sem ismertem, nem élnek már. A dédimamát mondjuk csak néhány hónappal kerültem el. Állítólag nagyon szeretett volna látni minket, találtam is néhány képet magamról és az öcséimről a hálószobában.
Szóval ezek után kéthetente mehettünk apához hétvégén, és anyáék is egyre kevesebbet veszekedtek. A bírónő megtiltotta nekik, hogy beszéljenek egymással, lehet azért, nem tudom. Eljött a karácsony és a szilveszter is, az a ribanc bírónő pedig néhány napra elengedett minket apához. Ott azon kívül, hogy véletlenül levágtam egy darabot az ujjamból, amíg apa nem figyelt, más nem nagyon történt.
A következő év eleje nyugodtan telt, én pedig lassan tizenegy éves lettem. A születésnapomon már nem Peti volt anya barátja, hanem Karesz. Karesz Aberdeenben élt, és hozott nekem csokitortát, kétszer nagyobbat, mint amekkorát az új mama sütött, a testvéreimnek cukrokat, anyának pedig hűtőt, okostévét és a kocsijába benzint.
Apától horgászbotot kaptam, és azt ígérte, hogy augusztusban elmegyünk a Balatonhoz is. Sosem voltam még a Balatonnál, úgyhogy alig vártam, hogy nyári szünet legyen! Kitaláltam, hogy vinni fogom a pecabotot és palacsintát fogok kérni a parton, meg veszek addig merítő szákot is a húsvéti pénzemből, és vödröt a pontyoknak.
Év végén megbuktam matekból és angolból. Féltem, hogy egész nyáron tanulnom kell majd, de anya azt mondta, hogy kit érdekel az egész, szeptembertől úgyis Aberdeenben jártok iskolába.
Most, a tizenkettedik születésnapom, majdnem egy éve már, hogy angolul tanulunk, Jancsi helyett Stanisław a legjobb barátom, és hónapok óta nem beszéltünk apával – mióta júliusban Skóciába költöztünk. Karesztól húsz fontot kaptam, az öcséimtől pedig egy-egy ötöst. Ezeket is hozzáteszem a forintjaimhoz, amiket titokban magammal hoztam otthonról. Az a tervem, hogy apának és magamnak is veszek egy szákot, hogy legyen mivel kimerni a halat, ha majd elmegyünk a Balatonra.
(Fotó: Zsófia Fehér, kép forrása: Pexels)