junior novella

Romsics-Fodor Lili Hanna: Fekete pötty

A bal íriszében megbújó fekete pöttyöt csodáltam egy darabig, ő pedig valószínűleg nem értette, miért bámulom.

Mindig szerettem nézni, ahogyan aludt. Akkor is ott szuszogott épp mellettem, vállig érő haja az arcába lógott. Megpróbáltam odébb söpörni, remélve, hogy nem ébresztem fel, ám lassan kinyílt a szeme. A bal íriszében megbújó fekete pöttyöt csodáltam egy darabig, ő pedig valószínűleg nem értette, miért bámulom. Elkaptam gyorsan a tekintetem, odahajoltam, hogy adjak egy puszit a homlokára, majd hozzábújtam. Kiskifli-nagykifli. 

Az ember kétségbeesetten várja az ehhez hasonló pillanatokat az életben, miközben fogalma sincs róla, milyen érzés valójában. Persze ott van a biztonságérzet, hogy valaki, akit szeretsz, épp a karjai közé zár, vagy talán te őt, és igaz az is, hogy ilyenkor megszűnik a világ körülöttetek, csak ketten léteztek. Te és Ő. 

Azonban senki nem beszél arról a parányi aggodalomról, ami soha nem tűnik el igazán. Ami mindig ott lesz egy-egy tétova pillantásban, a szívverés ütemében, vagy egy megszorított kézben. Hisz nehezen fogadja el az ember, hogy szeretik őt, ha előtte nem tapasztalt törődést élete során. Akik ebben a cipőben járnak, örökké keresni fogják az apró jeleket. Keresni? Inkább találni. Odaképzelni minden rosszul megfogalmazott mondatban, félreérthető szóhasználatban, akár egyetlen meggondolatlan mozzanatban is. 

Ezen gondolatok jártak a fejemben, ahogy ott feküdtem életem egyetlen öröme által ölelve. Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, így útjára engedtem könnyeimet. Azóta sem vagyok biztos benne, vajon tudta-e, hogy sírtam, de magához húzott és szorosabban ölelt. 

– Szeretlek – suttogta álmos hangon.

– Én is téged – válaszoltam szipogva. 

Lehunytam szemem, magam előtt még mindig azt az apró fekete pöttyöt láttam. Végül elmosolyodtam. 

Hát így aludtunk el végül. Kiskifli, s nagykifli. 

(Fotó: Toa Heftiba, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: