Mindig szerettem nézni, ahogyan aludt. Akkor is ott szuszogott épp mellettem, vállig érő haja az arcába lógott. Megpróbáltam odébb söpörni, remélve, hogy nem ébresztem fel, ám lassan kinyílt a szeme. A bal íriszében megbújó fekete pöttyöt csodáltam egy darabig, ő pedig valószínűleg nem értette, miért bámulom. Elkaptam gyorsan a tekintetem, odahajoltam, hogy adjak egy puszit a homlokára, majd hozzábújtam. Kiskifli-nagykifli.
Az ember kétségbeesetten várja az ehhez hasonló pillanatokat az életben, miközben fogalma sincs róla, milyen érzés valójában. Persze ott van a biztonságérzet, hogy valaki, akit szeretsz, épp a karjai közé zár, vagy talán te őt, és igaz az is, hogy ilyenkor megszűnik a világ körülöttetek, csak ketten léteztek. Te és Ő.
Azonban senki nem beszél arról a parányi aggodalomról, ami soha nem tűnik el igazán. Ami mindig ott lesz egy-egy tétova pillantásban, a szívverés ütemében, vagy egy megszorított kézben. Hisz nehezen fogadja el az ember, hogy szeretik őt, ha előtte nem tapasztalt törődést élete során. Akik ebben a cipőben járnak, örökké keresni fogják az apró jeleket. Keresni? Inkább találni. Odaképzelni minden rosszul megfogalmazott mondatban, félreérthető szóhasználatban, akár egyetlen meggondolatlan mozzanatban is.
Ezen gondolatok jártak a fejemben, ahogy ott feküdtem életem egyetlen öröme által ölelve. Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, így útjára engedtem könnyeimet. Azóta sem vagyok biztos benne, vajon tudta-e, hogy sírtam, de magához húzott és szorosabban ölelt.
– Szeretlek – suttogta álmos hangon.
– Én is téged – válaszoltam szipogva.
Lehunytam szemem, magam előtt még mindig azt az apró fekete pöttyöt láttam. Végül elmosolyodtam.
Hát így aludtunk el végül. Kiskifli, s nagykifli.
(Fotó: Toa Heftiba, kép forrása: Unsplash)