Az életben nagyon fontos a homlokzat, amit magunk elé húzunk. Pontosan olyan, és úgy is működik, mint az épületeké. Ha egy háznak impozáns homlokzata van, senki nem gondolja, hogy mögötte penészednek a falak, vagy hiányzik a malter a téglák közül. Nem, mindenki azt hiszi: a nagyszerű arculat kifogástalan belsőt is takar. Ha viszont mállik a vakolat és kilátszanak a téglák, senki nem örül annak, hogy a legfontosabb építőelemeket láthatja. Sokkal inkább azt gondolja: a ház aggasztó állapotban van.
A homlokzatról, meg annak építéséről történetesen elég sokat tudok. Én magam is kiváló tervező és kivitelező vagyok: a sajátomat olyanra terveztem, hogy okosnak és segítőkésznek tűnjek. Annyira okosnak, hogy mások hozzám forduljanak segítségért. Ügyelnem kell a részletekre is, hogy akik eljönnek hozzám, ne érezzék magukat butának – tehát nem dermesztően okosnak kell lennem, aki mindenkin átlát és előre ismeri a forgatókönyvet. Azt nem szabad. Azt kell inkább sugallnom, hogy csak bizonyos dolgokban vagyok okosabb, olyanokban, amikben ők épp egy kicsit elakadtak. Mintha felújítás előtt állnának. Az nekem bőven elég, ha úgy érzik, nem tudják, hol fogjanak hozzá, vagy kifogytak valamelyik építőanyagból. Olyan kérdéseket teszek fel nekik, amik miatt kénytelenek bekukucskálni a ponyva mögé. Tudják, azokra a ponyvákra gondolok, amikkel a félkész épületeket takarják el. A kérdéseim roppant egyszerűek, de pont ezektől jelennek meg a homlokzaton az első repedések. Hogy érzik ma magukat? – kérdezem, és amíg a válaszra várok, a magam homlokzatát úgy tatarozom, hogy érdeklődést fejezzen ki. Az arcom érdeklődő, de nem tolakodó, a hangom lágy, biztatóan mosolygok. Maga a színtiszta kíváncsiság vagyok. Tehát, hogy érzik ma magukat? – kérdezem, és a velem szemben ülő férfi és nő bizonytalan hangon közli: köszönik, jól. Nem tudok mit csinálni, ha ők azt hiszik, erre a kérdésre csak ez a válasz elfogadható. Azt ugyanis kétlem, hogy tényleg jól érzik magukat. Egyelőre ragaszkodnak a homlokzatukhoz, amin most az áll: mi jó házasságban élünk. Ide csak azért jöttünk, mert azt szeretnénk, hogy így is maradjon. A mi életünkben minden rendben van. Jól keresünk, láthatja, a pénzünkhöz még ízlésünk is van, tone in tone jelentünk meg, de számunkra a belső is fontos, a beszélgetések, az intimitás. Végtelenül megértően bólogatok ilyenkor, véletlenül sem mutogatok rájuk és nevetem ki őket, hogy a Google „párkapcsolati terápia” címszó alatt felugró kifejezései mennyire jelentésüktől fosztottan buknak ki a szájukból. Egyszerűen bepattintom a tollam végét, és feljegyzek magamnak valamit a jegyzetfüzetembe. Ünnepélyes csend áll be, csak a tollam sercegése hallatszik, ahogy karistolja a papírt. Udvariasan megállnak a beszédben, időt nyerve kutatnak magukban újabb frázisok után, és tisztelettel várnak, hogy befejezzem; valószínűleg azt gondolják, személyiségük egy eddig ismeretlen vonását vázoltam éppen fel. Folytassák csak, intek nekik barátságosan, és újból a jegyzeteimbe merülök: a serranói sonka mellé vehetnék sárgadinnyét is. Ők közben belekezdenek újból, azt az érdektelen történetet mesélik el, hogyan is jutottak el éppen hozzám, és olyan szavakat használnak, mint szakmaiság, meg diszkréció. Meg akarnak felelni a homlokzatomnak, annak udvarolnak, amit én láttatok magamból: tágas, világos rendelő, lakásnak álcázva a belvárosban, referenciák a honlapomon. Nekem akarnak megfelelni, aki éppen azt írom föl, hogy gyökérkenyér – a napi bevásárlólistám fontos eleme. És ha már gyökérkenyér, kell camembert sajt, és némi rukkola is. Tökéletes vacsora lesz vörösborral. Ugyan ma is egy személyre szól, mert azt csak én tudom, hogy az előszobai férficipő díszlet. Megtévesztés – olyasmi, mint egy képpel eltakarni a falon keletkezett hibát. Amikor a cipőhöz tartozott még láb, akkor is csak egy kellék volt. Ennyiben tényleg szakmaiság jellemez: én legalább tényleg tudom, mi van a ponyva mögött. Én, egyedül. Ha ők, akik velem szemben ülnek és szorongással lesik, vajon milyen látleletet veszek fel róluk, egyszer rájönnének, hogy a világon senkinek nem kell megfelelniük, csak maguknak, hagynák a francba a nyamvadt homlokzatukat, és visszabontanák magukat az alapzatig. Persze, egyszerűbb új színt kikeverni és lefedni vele a megkopottat, mert félelmetes látni, miből vannak a falak. De a végén, talán a legutolsó felszakított padlólap alatt találnának valamit és végre fölszabadulnának. Nekem mondjuk felkopna az állam, és serranói sonka helyett előbb beérném fekete erdeivel, aztán jöhetne a parizer, de legalább azt hallanám, amit az intellektuális tisztesség megkívánna minden embertől: a szembenézést. Ehelyett ilyeneket mondanak: tulajdonképpen… végül is… szóval. Ezek mind töltelékszavak. Arra valók, hogy az időt húzzuk vele.
– Tudják mit? – kérdezem, miután lezártnak tekintem a bevásárlólistám. – Fújjunk fel lufikat! Ez egy hatásos módszer arra, hogy közelebb kerüljünk ahhoz az állapothoz, amit úgy hívunk: elengedés.
Tudni kell ilyen hívószavakat, nincs mese. Hívószavak nélkül úgy éreznék, egy ház áráért csak építési törmeléket adok el nekik. Az elengedés márpedig az egyik legerősebb hívás: azt az illúziót lehet vele kelteni, hogy minden rossz érzésünket képesek vagyunk megfogalmazni, értelmezni, aztán elengedni.
Ez a pár is megkönnyebbülten változtat az eddigi testhelyzetén, hátradőlve várják a következő mondatom. A nő még egy kicsit tapsol is, azt mondja, ez biztos nagyon jó lesz, látott már ilyet, valami sorozatban a vetélés tragédiáját így engedte el a főszereplő.
– Szóval, itt van három szép színes lufi. Ilyen kívülről az önök élete. De a lufik belsejében kis cetliken az önök problémái állnak, amiktől szívesen megszabadulnának, és amikről nem is sejti a külvilág, hogy egyáltalán léteznek. Röviden beszélgetünk majd ezekről, és ha készen állnak, kiszúrják a lufikat. Ezzel az aktussal tulajdonképpen megsemmisítik a problémát.
Amíg sutyorogva megegyeznek egymással, én is elkészítem a magam lufiját. A kezem szinte magától írja: Pénzért hazudni.
(Fotó: Adi Goldstein, kép forrása: Unsplash)