Andrea mozdulata félúton megfagy, miután Ági hálálkodva bontja a hívást. Dermedten néz a kijelzőre, ahonnan a lány mosolyog vissza rá. Fülében zubog a vér, az emlékek tűzijátékként törnek elő. Képek, hangok, illatok nyargalnak előtte követhetetlen iramban. Egy albérleti szoba koszlott tapétájának felkunkorodó széle az ágya felett. Magazinokból kivágott színészek, zenészek ragyogása a megsárgult celluxsarkok alatt. Dénes ziháló teste. Mariann hűvös megvetése a váróban. Egy szúrás. Fehér köpenyesek szánakozó arcai. És végül a megnyugvást hozó sötét, néma űr.
Nem tudja, meddig áll dermedten, kezében a telefonnal. Nem tudja mennyi idő telik el így. A valóság lassan lopakodik vissza, lassan csalogatja vissza a jelenbe. Az esőt veszi észre először. Erdőt sírt a poros ablaküvegre. Meg kellett volna pucolnia a hétvégén, korholja magát. Amióta Szabóék felújítják a szemközti házat, a por élete kiirthatatlan része lett. Utálja, hogy miután gondosan áttörölte a bútorokat, az apró szemcsék mindig visszalopakodnak, összekapaszkodnak és belepik a nagyi komódját, szürke fátylat vonnak a polcokra. Azt utálja legjobban, hogy a láthatatlan ellenség a virágokat sem kíméli. Hetente törli át sörbe mártott ronggyal a nagy fikusz leveleit. Most mégis a por az, ami visszarántja önmagába. Mint a fák törzse közül, nézi az eső csíkozta ablakon át az udvart. A kockakövekről magasra pattognak a kövér cseppek. Sár pettyezi az utolsó fehér rózsák szirmait. A madáretetőben riadt verebek csivitelnek. A kapu előtt megáll egy tűzpiros autó.
Gumicsizmát húz. Eszébe jut a nap, amikor megvették. Férje választotta az esztergomi kínai boltban egy maihoz hasonló felhőszakadáskor. Persze mire kiértek a boltból, már csak néhány csepp csúszdázott a hirtelen támadt szivárványon. Lábukon gumicsizmával trappoltak át a pocsolyákon. Minél mélyebb volt, annál nagyobbat kacagtak. Nem mondták, de titkon azt képzelték, hogy pár év múlva Áron is velük ugrál majd.
Sárga esőkabátjának kapucnija alól ellenőrzi az ablakokat. Csukva mind. Hatalmas kulcscsomója csilingel a zárban. A tócsákat – akárcsak az emlékeket – óvatosan kerülgetve halad a kocsihoz.
Annyira hálás vagyok, hogy eljössz velem, Sanyi egész nap kórházi gyakorlaton van, nem hiányozhat. Ő mondta, hogy te biztos elkísérsz, hadarja Ági. Tudod, hogy szeretem Sanyit, de még korai lenne. Az egyetem, meg a család. Anyámék nagyon kiakadnának. De még fiatalok vagyunk, majd később. Így a jó, ugye? Kérdezi feloldozást várva. Így, válaszolja rekedten. Sanyi se akarja most. Diákmunkából nem lehet eltartani egy családot, a CSOK egy vicc, nem akarunk életünk végéig eladósodni. Februártól Skóciába megyünk Erasmusszal, még élni szeretnénk, tanulni. Kötöttségek nélkül. Olyan nagy bűn ez? Néz zavartan Andreára a piros lámpánál, és folytatja az ideges monologizálást. Védőbeszédét. Amiért épp ölni készül egy leendő unokát. Az se biztos, hogy terhes vagyok. Egy nap után ezt nem lehet még kimutatni. Én csak érzem. Érted? Érti.
A nőgyógyász váróterme elegánsan visszafogott. Négy skandináv típusú karosszék. Szürkék. Barna ajtókból készült fogasok az egyik falon, sárgászöld tapéta a másikon. Megnyugtató. Babaképeknek híre-hamva sincs. Némán ülnek egymás mellett. Ági vékony ujjai falfehéren ropognak, amíg Andrea keze át nem öleli. Csak egy tabletta, mondja neki. Még fiatalok vagytok, előttetek az egész élet, vigasztalja. És lehet, hogy nem is vagy terhes.
Bejössz velem, kérdezi remegő hangon. Bemegy vele. A sarokban áll, amíg Ági elmondja a feltűnően jóképű, fiatal orvosnak, hogy mi történt az éjjel. Hogy úgy érzi, ez most más volt, szerinte terhes, de most nem szülhet. A sarokban áll, ahogy harminc évvel korábban, amikor nem volt hajlandó leülni a fehér műbőr székre. A pirospozsgás nőgyógyász megvetően mérte végig, miközben utálkozva hányta rá az ítéletet. Védekezni egy se tud, csak sírni, hogy nem akar gyereket. Andrea nem mondta el, hogy ők de, csak a koreai gumi, amit Dénes a sarki non-stopban kapott, eldurrant. Hogy mindketten egy kis faluból származnak, hogy a terhesség házasság előtt megbocsáthatatlan szégyen. Azt se mondja, mennyire retteg, mert semmit se tud az injekció mellékhatásairól. Gépiesen kigombolja a farmert, amikor az orvos erre utasítja, és csukott szemmel tartja oda bal combját.
A sarokban áll, ahogy az első lombik előtti vizsgálatnál. Három éve házasok Dénessel, és gyereket szeretnének. A tapadási rendellenesség skarlát betűként égeti a kórlapját. Magát okolja, és azt az injekciót. Gyereket szeretne, bármi áron. A remény első hónapjaiban sokat viccelődnek azon, hogy ha fiú lesz, Áronnak fogják hívni. És szerintük fiú lesz.
A sarokban áll tíz évvel később, mikor Dénes azt mondja, hogy elég. Adják fel. Harmincöt évesen be kell látniuk, hogy nem lesz közös gyerekük. Mégis fogadjanak örökbe. Valakit, akit senki se akar örökbe fogadni. Szeressék őt, mint a sajátjukat.
A sarokban állva pillantja meg először Sanyit az otthonban. Ötéves, csillogó barna szemű. Hiába ajánlja az igazgató a fürtös hajú, cserfes, alabástrombőrű Ancsát, ők Sanyit szeretnék. Aki öt éve él az otthonban. Aki senkinek se kell. Csak nekik.
(Fotó: Ehud Neuhaus, kép forrása: Unsplash)
A sarokban áll Sanyi hatodik születésnapján, kezében a Lego tortával, mikor megszédül a boldogságtól. Dénes kapja el, és ő teszi le Sanyi elé a tortát. A tűzijáték-gyertya fedi el a közjátékot a kisfiú elől.
Szerinted az injekció az oka, faggatja orvos férjét este, választ sem várva. Aztán elfelejt ezen rágódni. Neveli a fiát.
Erős szorítást érez a karjában. A nőgyógyász kezét. Jól van, néz komolyan, kérdőn a szemébe. Jól van, nyugtatja meg.
Hosszan ülnek a kocsiban Ágival. Az eső dobol, függönyt von az ablakokra. Induljunk, szólal meg, mikor már szétfeszíti a hangzavar. Hoztam vizet. Vedd be a patikában, dobd ki a csomagolást. Így lesz a legjobb. Maradj nálunk néhány napig, pihenj. Nem lesz semmi gond, biztatja. Sosem fogod elfelejteni, de idővel könnyebb lesz. Ígérem, mert tudom, teszi hozzá. Beletúr a hajába, megsimogatja a lány rémült arcát. Magát látja a szemében. Cseréljünk helyet, majd én vezetek, nyitja ki az ajtót és belélegzi az októberi eső felszabadító avar illatát.