novella

Bán Tamás: A karmester

A testi kontaktus olyan váratlanul érte, félő volt, hogy beleremeg a lába, és egy pillanatra kétségessé vált, hogy talpon bír-e egyáltalán maradni.

Kovács Lajos nem hitte, hogy mostanában ilyen kényelmetlen helyzetbe kerül. Nem elég, hogy a volt felesége rávette, jöjjön el a koncertre, még azt az öltönyt is ráerőltette, amelyet évek óta nem viselt. Úgy feszült a testére, akár a lufi, amit túlfújtak levegővel. Amikor a nő azt mondta, hogy a fia Pesten, közönség előtt fog játszani, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy Tominak megjött az esze, és elszerződött egy első osztályú focicsapathoz. Huszonnégy évesen már éppen itt volt az ideje. Aztán megtudta, hogy nem valamelyik stadionba, hanem a Zeneakadémia nagytermébe kell jönnie, a közönség pedig a karzaton elhelyezkedő akadémiai növedékeket, a páholyokban helyet foglaló tanárokat, valamint a körülöttük ülő családtagokat és barátokat jelenti.

Akkor már több éve nem látta a fiát. Tomi alig múlt tizennyolc, amikor Lajos elvitte egy zempléni fociakadémia válogatójára. A fiú abban az évben kiváló eredménnyel végzett a zeneművészeti szakközépben, ennek ellenére Lajos szentül hitte, hogy a zongorázás múló hóbort. A válogató lesz a fordulópont. Tomi aznap fantasztikus meccset játszott. Négy gól rúgott, és a legjobbnak választották. Amikor a fociakadémiát elutasítva a Zeneakadémiára jelentkezett, megfogadta, hogy nem beszél többet a fiával. Ildikóval ezután romlott meg a házassága.

Nézte a nőt, ahogy a széksorok közötti folyosón a díszbe öltözött urak társaságában kacarászik. Mint egy ünnepelt színésznő a rajongói között. Flitteres, bézs színű ruhája csodálatos összhangban volt a nagyterem aranyozott falaival. Ildikó hátrafordult és intett, hogy menjen oda hozzájuk. Lajos erőt vett magán, és odasétált.

– Engedjék meg, hogy bemutassam Tomi apját, Lajost! Az urak Tomi tanárai.

Lajos kezet nyújtott, majd hallgatta, ahogy a tanárok ömlengenek a fiáról, hogy az isten erre teremtette, és közben arra gondolt, hogy az isten, ha létezik, a focipályára teremtette, hogy középpályásként a védelmet és a támadásokat vezényelje.

– Régen Lajos is szerette a komolyzenét – tódított az asszony, közben nevetett, és mintegy igazolásul, megérintette Lajos vállát. Évekkel ezelőtt történt ilyen utoljára. A testi kontaktus olyan váratlanul érte, félő volt, hogy beleremeg a lába, és egy pillanatra kétségessé vált, hogy talpon bír-e egyáltalán maradni. Képtelen volt odafigyelni arra, hogy a továbbiakban miről beszélgettek, csak az tűnt fel neki, hogy mindenki a helye felé indul. Kábán követte a nőt, és leült az aranyszínű bársonyszékbe.

A zenészek a színpadra vonultak és elhelyezkedtek az üléseken. Lajos meglepődve fedezte fel, hogy nincs zongora a hangszerek között. A nézőtéri duruzsolás elhalkult. A várakozásteljes csöndben egy fekete frakkba öltözött férfi sétált a színpad közepére, kezében pálcát tartott. Akár egy lovát megszelídíteni kívánó zsoké. Aprót biccentett a közönség felé. Lajos ekkor ismerte fel a fiát.

Tomi arca megnyúlt az évek során, vonásai markánsak lettek. A fiú a közönség sorait pásztázta, ráérősen, határozottan. Amikor a szeme megakadt az anyján, elmosolyodott és kacsintott. Ildikó felkuncogott örömében. Lajosnak dübörögni kezdett a szíve, és valami érthetetlen okból jelentkezni akart, hogy a fia észrevegye, de Tomi nem nézett rá, fel sem ismerte. Ehelyett megfordult, és a karmesteri pálcát a magasba emelte. Megkezdődött a diplomakoncert.

– A Macskajátékot választotta – hajolt felé Ildikó. A halk szavakkal apró légáramlatokat lehelt Lajos fülébe. Lajos továbbra is sóvágott a nő iránt, az érzései a válás ellenére sem változtak. Teste megfeszült, és moccanni sem mert. Uralkodnia kell magán. Megmarkolta a karfát, amely alacsonyabban volt, mint a mozitermekben, talán azért, hogy az ember kényelmesebben hallgathassa az előadást. Az opera dallamainak ütemére akaratlanul is mélyebbre süppedt a székében.

Tomi háttal állt a közönségnek, és egyre vehemensebben vezényelt. A zenészek feszült figyelemmel követték mozdulatait, mintha egy láthatatlan selyemfonál kötné össze őket a karmesterrel. Lajos ifjúkorában, középpályásként épp így érzett a társaival kapcsolatban. Apró, észrevétlen szálakon mozgatta a csapatot, akár egy bábjátékos. Akkor élt igazán, amikor a társait irányította. A végzetes sérülés óta ez hiányzott az életéből. Ezért fájt ennyire, hogy a fiai nem lettek focisták. Tomi a zenét választotta, Dávid a világban barangolt. Persze a győzelem édes íze és a szurkolók féktelen öröme hiányzott a leginkább. A mindent eldöntő gól pillanata, amikor az ember a közönség szemében isteni magasságokba emelkedik.

Az emlékek felidézése közben elmosolyodott, aztán valami váratlan történt. Az idő előbb besűrűsödött, majd elillant, mint a lélegzet. Arra lett figyelmes, hogy a zene elhallgatott. A koncert véget ért. Kinyitotta a szemét és felült a székében. Tomi a színpad közepén állt, megfordult, a közönség ovációját meghajlással fogadta. Ildikó önfeledten éljenzett Lajos mellett. A nézők felemelkedtek székeikből. Mindenki a karmestert tapsolta. A fia ekkor oldalt lépett és pálcájával a zenekar felé mutatott.

Lajos megkövülve figyelte a jelenetet. Ildikó megfogta a kezét, húzta, hogy álljon fel, de képtelen volt reagálni. A széksorok lassan kiürültek körülötte. A nadrágjának ülepe begyűrődött a farpofái közé. Éppen azon gondolkodott, a székből felállva hogyan fogja kihúzni onnan, amikor tanárai gyűrűjében meglátta a fiát. A színpad előtt álltak Ildikóval. Tomi büszkén fogadta a gratulációkat, de tekintete folyton Lajost kereste.

Az immár egyedül ülő Lajos hirtelen szorongani kezdett. Úgy érezte magát, mint akit célba vettek, és bármikor lelőhetnek. Aztán Tomi a tanárok felé fordult, és elnézést kérően felemelte a kezét. A szemét végig Lajoson tartva kilépett a gratulálók közül, és megindult az apja felé. Lajos gépiesen felállt és kioldalazott a széksorok közötti szűk folyosón. Tomi ekkor ért oda.

– Köszönöm, hogy eljöttél, apu – szólalt meg a fia.

Lajos felnézett Tomira, aki pont olyan szálfatermetű férfivá érett, amilyen egykor ő maga is volt. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Állt a fiával szemben, és ennyi év után nem tudta, hogy mit mondjon. Félt, hogy megremeg a hangja és elerednek a könnyei. Aztán nem bírta tovább, és átölelte a fiát. Akkor mert csak megszólalni, amikor Tomi visszaölelte.

– Én köszönöm.

Már nem érdekelték az arcán lecsorgó könnyek.

A történet korábbi része itt olvasható:

(Fotó: Manuel Nägeli, kép forrása: Unsplash)

Leave a Reply

%d bloggers like this: