Esik. A cseppek egyenletes ütemben kopognak az ablakon, hogy aztán egymással versenyezve folyjanak le egészen az üveg széléig. Ott aztán lepihennek, majd pár másodperc múlva megremegnek és lebucskáznak az ablakkeretről, hogy végül egy nagy, közös tócsát alkossanak.
Sóhajtva befejezem a kint tomboló ítéletidő bámulását. Ujjaimat a hideg üvegre helyezve egy aprót lökök magamon. Megszorítom a függönyt, talán erősebben is, mint kellene, és egy rántással összehúzom, eltakarva magamat az eső, a vihar, a világ elől. Hátrafordulva a pillantásom a kandallópárkányon álló képre esik. Én vagyok rajta, én és Bori. Aki ovi óta a legjobb barátnőm, akivel amióta csak ismertem, minden titkomat megosztottam. Idegesen odalépek és remegő kézzel fogom meg a keretet. Eredetileg le akartam csapni, hogy ne is lássam, de most nem tudom megtenni. Csak nézem magunkat a barátságunk elején. A hatéves énem külsőre majdnem ugyanolyan, mint most. A változás kívülről úgysem látható. A képen egymás vállát átkarolva mosolygunk a kamerába, én épphogy csak megmozdítva az ajkaimat, neki viszont fülig ér a szája. Aznap ünnepeltük a hatodik születésnapját. A keret alsó részén a felirat: „Legjobb barátnők örökre!”.
Érzem, hogy sírás fojtogat, egész testemben remegek. Hirtelen kicsúszik a kép a kezemből, és nagy csattanással a padlóra esik. Oda kellene nyúlnom, felvenni, megnézni, hogy nem tört-e el az üveg. De nem megy. A falon lógó naptárra nézek, a felismerés villámcsapásként ér. Már értem, miért voltam ilyen ingerült egész nap. Ma van. Ma van az első évfordulója a napnak, amikor megtörtént a baleset. A legeslegjobb barátnőm, az egyetlen ezen az elcseszett világon, aki mindig, mindent megértett, aki elfogadta a furcsaságaimat, s akinek soha nem volt semmilyen hátsó szándéka, Tavaszi Borbála meghalt.
Az arckifejezésem üres, nem érzek semmit. Olyan vagyok, mint egy jégcsap. Lassan leguggolok, majd felveszem a képet és visszateszem a helyére. Kitámolygok a nappaliból, át a folyosón, be a szalonba, halkan lépkedve. Nem mintha lenne itthon bárki is rajtam kívül. Lehuppanok az egyik fotelbe, a lábamat felhúzva átölelem a térdemet, és üres tekintettel bámulok a semmibe. A háttérben halkan szól a rádió, épp valami lassú számot játszanak. Pislantok, majd a révületből felébredve a rádióhoz nyúlok, hogy kikapcsoljam, ám valaki más keze már az eszközön pihen. Döbbenten nézek fel a halott barátnőmre. Ő csak mosolyog, és felém nyújtja szabad kezét.
– Akarsz táncolni? – a hangja mintha csak az én fejemben létezne. Az agyam már teljesen összezavarodott, ezért csak bólintok. Erre megragadja a kezemet, felhúz a fotelből és már el is kezd táncolni. Vele együtt lépek, forgok, hagyom, hogy vezessen. Mindketten kifulladunk, mire a dal véget ér.
– Tetszett? – kérdezi elhaló hangon. Könnyek gyűlnek a szemembe és ismét bólintok. Ő felnevet és kitárja karjait.
– Gyere! – mondja. De a hangja már alig hallatszik. Én pedig megölelem olyan erősen, mint még soha, és csak szorítom.
– Köszönöm – suttogom könnyáztatta arccal. – Köszönöm – suttogom és mosolygok. Tudom, hogy meghallja.
(Fotó: Amin Hasani, kép forrása: Unsplash)