Zümzüm, zümzüm… Rezeg a telefonom az ágy mellett. Már harmadjára nyomom ki az ébresztőt. Nem kelek fel. Nincs az az isten! Pedig muszáj lesz! Péntek van. Safi nagyot nyújtózik a lábamnál, és a másik oldalára fordulva alszik tovább. Éjfélkor eleredt az eső, a nyávogására ébredtem, ázott verébként jött be az erkélyajtón. Most bezzeg alszik, mint a bunda. Jó neki. A gyereket is ébreszteni kell, mindjárt indulnunk kell az oviba.
Mintha mázsás súlyokat aggattak volna rám, kecmergek ki az ágyból. Nyoma sincs az optimizmusnak, helyét a fásultság és a fáradtság vette át. De lehet, hogy soha nem is voltam optimista? Már nem emlékszem. Pedig itt vagyok, élek. Gyógyult rákbeteg – azt hiszem, ezt így hívják. Ilyenkor szokás nagy bölcsességeket megosztani a fészbukon, meg jó tanácsokat adni és természetesen jó példával elöljárni az életmódváltásban, az egészséges étkezésben, és innentől tovább minden gyermeki hisztit tibeti szerzeteseket meghazudtoló nyugalommal kezelni. Na, bassza meg! Akarom mondani, bocsi. Nekem egyiket sem sikerült abszolválni. Csak fáradt vagyok, könyörgöm, hagyjatok aludni!
Hol az a csaj, aki néhány éve még délre megcsinálta a nagytakarítást ablakpucolással együtt? Aki könnyedén dobta fel a húszkilós bőröndöt a vonaton a csomagtartóra? Hol van a nő, aki színházba járt, könyvet olvasott, és egyik tanfolyamot végezte a másik után? Hová tűnt az anya, aki minden nap főzött, hétvégén sütit varázsolt az asztalra? Hol vagyok én? Egyáltalán: Ki vagyok én?
A hajam kinőtt, a szemöldököm is, és már a szteroid kúrából is visszarendeződött az arcom. A másfél év rákterápia messze nem vett ki belőlem annyit, mint az utána következő öt tüdőgyulladás. Minden alkalom után, amint tudtam, edzeni kezdtem, de mindig nulláról kellett összeszednem magam. Vagy talán inkább a mínusz egyről. A kórházi kezelések alatt elvesztettem az izomtömegem jelentős részét. Maradt a zsír és a gyengeség. Nagyon hiányzik a mozgás, a kocogás, de már minden méterért meg kell küzdenem. Nyilván a reuma is inkább nehezíti a mindennapokat. Remélem ez az új injekciókúra gyorsan hat majd.
Emellett próbálom a rossz híreket is figyelmen kívül hagyni. Karlheinz írt pár napja, hogy a felesége, Claudia két hónappal ezelőtt feladta a harcot. Nem búcsúztam el tőle illendően. Gyáva voltam. Féltem szembenézni a halállal. Időnként rám tör a túlélők bűntudata, amiről Edit Eva Eger olyan érzékletesen ír A döntés című könyvében. Albert Györgyi könyvét is olvastam. Ijesztő élmény volt. Pont annyi idős volt, mikor írta, mint akkor én. Betűről betűre azonosulni tudtam a gondolataival. A könyv megjelenése után nem sokkal meghalt.
Az interneten olvasom, hogy meghalt Vangelis is. Na, ez már végképp nem hiányzott a mai veszteséglistához! De ennek apropójaként előkeresem a Paradicsom meghódítását, és bedobom a lejátszóba. Ezer éve nem hallgattam, pedig hogy szerettem! Öt perc után szeretnék eret vágni magamon, inkább kikapcsolom. Egy ideje a zenehallgatás sem nyújtja már azt az élményt, mint korábban. Ami egykor feldobott és kikapcsolt, az ma már sokszor inkább csak idegesít vagy lehangol.
Biztos, ami biztos, képletesen lekeverek magamnak egyet csak úgy, miheztartás végett – szedd már össze magad, de rohadt gyorsan!
Jó, jó, megyek már! Péntek a takarítós napom. Ez is milyen hülyeség már – takarítani! Inkább kirándulni kellene, meditálni, jógázni, úszni… Bármit, csak nem itthon lenni. De nem enged a tudat, hogy bőven lenne mit csinálni itthon is, azt sem tudom, hol kezdjem. A konyhában mintha bomba robbant volna. A különböző ügyes-bajos intézendőkről már nem is beszélve. Igaz, ezeket ráérek éjszaka, csendes magányomban megcsinálni.
Pittyen a telefonom. Erika barátnőm írt. Boldogan tudatja, hogy előléptették abba a pozícióba, amiért már két éve tanul és küzd. Meg is érdemli! Csoda egy nő. Ilyenek ezek az Erikák. Renner Erikára gondolok. Amin az a nő keresztülment, az tíz embernek is sok lenne egy egész életre. És neki mégis olyan megnyerően bájos a mosolya, még akkor is, mikor a megpróbáltatásokról beszél. Szégyen gyalázat, hogy én meg itt ülök az önsajnálat mocsarában. Felrugdosom magam, elindítom az első mosást, és felteszem az István a királyt bakeliten.
Jó, hogy van heti egy szabadnapom. Kár, hogy legtöbbször az orvosi terminekre megy el. De legalább nem a hideg és sötét tetőtéri irodában ülök tétlenül. Ez a munkahely szakmailag jelentős visszaesést, ugyanakkor anyagilag jelentés előrelépést jelent. Szinte érzem, ahogy napról napra halnak el az agysejtjeim. Mégis százszor jobb, mint mikor a könyvelő irodában stresszeltem szét magam, nap mint nap.
Fel kellene frissíteni az angolt és elkezdeni az olaszt. Erről eszembe jut az a színházi történet, amiben a közismerten nagyivó színész szilveszterkor megfogadta, hogy januártól új életet kezd. Leteszi a poharat, sportolni fog, megtanul angolul, és ha már jól megy, majd hozzáveszi a spanyolt is. Két héttel később, csatak részegen az árokparton fekve találtak rá a kollégái. Mire az egyikük igy szólt: És képzeljétek el, ha ehhez még hozzáveszi a spanyolt is!?
Hát valahol én is itt tartok. Talán munkahelyet kellene váltani? Hová? Hogyan? Minek? Itt elfogadnak, szeretnek, számítanak rám, elviselik, hogy időnként eltűnök különböző egészségügyi problémák miatt… Ez azért manapság megfizethetetlen „fór“. Az ovi könyvelését két napja adtam át. A gyerek szeptembertől iskolába megy, ezért egy másik szülőnek kell átvennie ezt a feladatot. Új mellékállást kell találnom! Fogalmam sincs, hol és mit keressek. Kell egyáltalán? Vagy mostantól szánjam arra az időt, hogy magamra figyelek?
Tervek, célok – talán a legfontosabbak az életben, a „van miért élni“ érzetet adják. Az unokahúgaimnak is folyton arról papoltam, legyenek céljaik. Előadtam nekik a bölcs öreg nagynénit, elérhető célokról beszéltem, amikért érdemes és kell is küzdeni, de megvalósíthatóak. Januárban még nekem is nagy terveim voltak. Rendszeresen írok majd a blogra, elindítom a facebook oldalam, rákbeteg gyerekek gyógykezelését fogom saját készítésű kézimunkák eladásából támogatni. Egészen új, kreatív dolgokat akartam tanulni. Számtalan ötlet, terv, cél, millió jegyzet, gondolat. Néhány hónapig egészen jól haladtam a megvalósítással is. Mostanában viszont már este 6-tól az órát lesem, hogy mikor lehet végre aludni menni.
Aztán mégis kinyitom a laptopot, ügyintézek, a neten szörfözök vagy csak bambán bámulom a képernyőt. Utána meg nem alszok, csak hánykolódom. Jut eszembe, a háziorvost ma sem hívtam fel, hogy írjon fel altatót, pedig a dobozban már csak pár szem van. Mióta a pszichológussal elkezdtük felfejteni a traumáimat, dupla adagot fogyasztok. Felkavarnak az emlékek és a gondolataim.
Szállj messze, szállj magasra,
Szél könnyű szárnyán szállj!
Valahogy az autóvezetést is be kell integrálni a mindennapokba. Regisztráltam egy carsharing rendszerbe, már ki is próbáltuk. Az lenne a cél, hogy kettesben is ki tudjunk mozdulni itthonról a gyerekkel. Tíz éve nem vezetek. Nincs helyismeretem, rég kiestem a gyakorlatból, váratlan helyzetben pedig könnyedén pánikolok. Így nehéz a gyerekkel a hátsó ülésen elindulni itthonról egy nagyvárosban. Pedig muszáj lesz!
Ma akkor is el kell mennem futni, ha törik, ha szakad. Holnapra esőt jósolnak, én pedig pszichésen teljesen kivagyok. Dundi gyerek voltam, minden atlétikai szintfelmérőm egyes lett az általánosban. 23 évesen kezdtem kocogni, mára az életem részévé vált a rendszeres mozgás. Annyi mindent jelent ez nekem. Kikapcsolódást, énidőt. Azt hallgatok, amit én akarok, és tutira nem a Mancs Őrjárat főcímdalát. A futásban kiadhatom a dühöm. Na jó, egy részét legalább. De a felgyülemlett frusztráció jelentős részétől mindenképpen sikerül általa megszabadulni. Kedvemre élvezhetem a napsütést, amiben sem a munkahelyen, sem a lakásban nincs részem, mert egyikbe sem süt be a nap. A börtön ablakába soha nem süt be a nap, az évek tovaszállnak, mint egy múló pillanat – a központi koliban milyen sokat énekeltük ezt dalt… Folyton elkalandoznak a gondolataim. A koncentráció képességét rég elvették a kemoterápiás kezelések. Hol is tartottam? Ja igen, végül, de nem utolsó sorban, a futás ideális esetben sikerélményt jelent. Az „ezt is megcsináltam“ érzést nyújtja, amire piszok nagy szükségem van. Lenne.
A szakemberek szerint a lendületes aerob mozgás endorfint szabadít fel, és fél óra elteltével bekapcsol a zsírégetés. Én most ott tartok, hogy 3, maximum 5 km-t vagyok képes teljesíteni. Az endorfin és a zsírégetés ezen felül következne, ez így egyelőre még sokkal inkább küzdelem, mint sikerélmény. A hímzést is hanyagolom egy ideje, pedig az valóban a tiszta flow élményét adja.
Slow – erre a fílingre kellene valahogy felkapaszkodni, és nem felpörögni, hanem éppen hogy lelassulni.
E-mail érkezik, végre hozzáférhető az április 30-i futóverseny célvideója. Ötször nézem meg a 10 másodperces anyagot. Szánalmas látvány, ahogy átvonszolom magam a célvonalon. Pedig 5 km-en a 35 perces idő önmagamhoz képest nem is rossz eredmény.
Bíp, bíp, sípol a mosógép. Kiteregetek és elindítom a következő adagot. Illetve csak teregetnék, az erkélyt a gyerek íróasztala foglalja el. Én rángattam ki egy héttel ezelőtt, hirtelen felindulásból, mert elegem lett abból, hogy már fél éve ki sem látszik a rajta felhalmozott kacatokból. Így viszont most minden a földön hever szanaszét. Nem tudom, melyikük rendetlenebb – a gyerek vagy az apja. Nagy levegőt veszek, és becibálom az asztalt, majd visszatolom a helyére. Így már van hely az erkélyen a szárítónak.
Hangosan korog a gyomrom. Valami ebédet is össze kellene dobni gyorsan. Kinyitom a hűtőt, nézelődök. Egy egész fazék krumplifőzelék néz vissza rám. Mindeddig ez volt az egyetlen, amit a gyerek „Anya te vagy a legjobb!“ felkiáltással díjazott és maradék nélkül elfogyasztott. De most ez sem kell neki. Sovány vigasz, hogy a nagyik főztjét sem fogadta kitörő lelkesedéssel a legutóbbi látogatáskor. Legszívesebben felfalnék egy egész csokitortát. Sicc! Helyette csicseriborsó lesz spenóttal és tonhalsalátával. Hm, az finom lesz! – mondaná Mabel a Csengetett Mylordból.
Apa hamarabb végez, így el tudja hozni a gyereket az oviból. Sőt, felajánlotta, hogy egész délután vele lesz. Ez igazán remek hír, csak kérlek, menjetek el itthonról! A pszichológustól „házi feladatot“ kaptam, bármennyire is nehéz szembenézni a múlt árnyaival, muszáj nekiülnöm és megcsinálni. Öt megkezdett szövegem van, de egyikkel sem vagyok kibékülve.
Röpke egy óra alatt összeszedik a teniszütőket, labdákat, és elindulnak. Kinyitom a laptopot, és próbálok nem gondolni arra, hogy a mosogató tele mosatlannal, és a fürdőszoba sincs még rendben. A macska benyávogja magát az erkélyajtónál, majd öt perccel később kinyávogja magát a bejárati ajtón. Ízig vérig magyar falusi macsek. A szüleim fogadták be az én kérésemre, és a covid-lezárások alatt apa csempészte ki Münchenbe. Régóta szerettem volna macskát, már csak azért is, mert brit tudósok szerint a dorombolás megnyugtatóan és gyógyítóan hat az emberre. Safranek most 2 éves, kamaszkorba ért. Csak enni, és nagy ritkán aludni jár haza. Jó, hogy van egy macskánk, olyan megnyugtató (irónia). „Megnyugtató“ a tudat, hogy valahol ott kint, millió veszély közt kóborol egy macska, aki egyébként itthon is ülhetne és dorombolhatna az ölemben. Apropó, macska! A szárazeledel is elfogyott, muszáj lesz elmenni bevásárolni. Na, még ez is!
A tudatomba közben újra és újra bekúsznak a tegnap rémképei.
Ugyanis az történt, amiről mindeddig azt gondoltam, velem soha nem fordulhat elő. Arra a délutánra gondolok, amikor egy számomra ismeretlen nö feldúltan esett be a Hotel bárjába „Adj egy konyakot, de gyorsan!“ felkiáltással. Akkoriban Vera barátnőm volt ott a pultos, és én szerettem nála lebzselni meló után. Miután valamelyest megnyugodott, a nő elmesélte, hogy három gyereke van, és aznap elfelejtett elmenni a legkisebbért az óvodába. Huszonöt évesen én azt gondoltam, egy rendes anya ilyet nem tesz.
Tegnap ugyan nem felejtettem el, nagyon is menni akartam a gyerekért az oviba, de ahogy leültem a kanapéra, megmagyarázhatatlan módon elaludtam. 15:05-kor ébredtem. Mint az őrült, ki letépte láncát, vágtattam az utcán át … A Giro D´Italiára is nevezhettem volna azzal a tempóval, amivel száguldottam a kecses elöl-hátul kosaras kerékpárommal az óvoda felé. Öt perccel később, az összeesés határán szálltam le a bringáról, és próbáltam nem leköpni magam, amikor megláttam, hogy a lányom egyedüli gyerekként áll az óvónő mellett az udvaron. Napok óta fagyos köztünk a hangulat, ez igazán nem hiányzott. De meglepő módon ő mosolygott. Mindezt tetézte, hogy sportcipő volt a lábán, pedig 30 fok van. Pólókat, nyári ruhát és rövidnadrágokat már vettem neki, de a szandi kimaradt. Nem is értem, hogy történhetett ez meg velem, ez annyira nem én vagyok! Pont arról vagyok – vagy legalábbis voltam – híres, hogy mindig mindenre jó előre felkészülök. Alles nach Plan – ahogy az angol mondja. Ha jól beszél franciául.
A pszichológus azt mondta, adjak kreditet a pozitívumoknak is, és ne csak a hibáimat tartsam számon. Rendben. Gondosan bekönyvelem a tartozik oldalra, hogy amíg apa koronás volt és én önkéntes karanténban vonultam a gyerekkel, sikerült megpucolni az ablakokat és kimosni a függyönyöket. Kár, hogy a követel oldalon elintézetlen feladatok hosszú sora szerepel. Hogy lesz ebből mérleg? Most látom, hogy az egyik ablakot sikeresen telibe szarta a kertünkben tanyázó vadkacsapár valamelyik tagja. Fuccs az egész könyvelésnek…
Egyre inkább úgy érzem, hogy nem csak apával, de az apjára nagyon hasonlító gyerekkel sem vagyok egy ideje kompatibilis. Minden próbálkozásom kudarcra van ítélve. Apával felváltva dolgozunk, én délelőtt, ő délután, éjjel, hétvégén… mikor hogy. A korlátozásokat feloldották, szabadon lehet rendezvényeket tartani, és a naptár kezd megtelni a hétvégi fellépéseivel. Ijesztő belegondolni, hogy egész nyáron egymásra maradunk a gyerekkel. Az apja, amikor csak teheti, vele van, de aránytalanul sok idő jut nekem. Az évek során sokat tanultam a férjemtől. Ő humorral majdnem mindig oldani tudja a feszült helyzeteket. Nálam viszont ez a próbálkozás meglehetősen izzadságszagú.
A reggelek már egész flottul mennek, estére viszont elfogy minden maradék türelmem.
Mikor rendszerint fél tízkor még mindig azért kell könyörögni, hogy menjünk végre pisilni, fogatmosni, aludni, már érzem, hogy nagyon kezd felmenni bennem a pumpa. A gyerek hatéves és egyre akaratosabb. Nem, anya – mondta tegnap is ellentmondást nem tűrően, és fél kézzel már tolt is ki a fürdőszobából. Fél perccel később hallottam, ahogy odabent sír. A hajgumi annyira belegubancolódott a hajába, hogy nem tudta egyedül kivenni. Hátát az ajtónak támasztva pityergett, és nem engedett be, hiába könyörögtem.
Végül győzött a fáradtság, nyílt az ajtó. Nagy kegyesen, duzzogva engedte, hogy kicincáljam a hajából a gumit, de tüntetőleg nem szólt hozzám. Minden idegszálammal arra kellett koncentrálnom, hogy higgadt maradjak. Legszívesebben levágtam volna. A haját is, amit nem enged kifésülni, és a hajgumit is, csak menjünk már végre aludni. Hosszú volt a nap…
Győzelem. Este tízkor végre bezuhanunk az ágyba, és ő azonnal elalszik, mesélni sem kell.
A teljesítőképességem, az egészségem, az idegrendszerem már most eléggé meg van tépázva. Mostanában csak a túlélésre játszok. Pedig ez csak nehezebb lesz. Hol van még a kamaszkor! Apa a térdével küszködik. Ő se sokat alszik mostanában, csak ő a fájdalom miatt. Az ortopéd orvos azt mondta neki, ebből protézis lesz. Na, szépen nézünk ki, két hadirokkant szülő!
Anya vagyok, Uram, a TE akaratodból.
Egyetlen gyermekem anyja.
És én azt akarom, hogy ez a gyerek boldog legyen.
Lehetőleg velem, és nem nélkülem.
(Fotó: Annie Spratt, kép forrása: Unsplash)