Puha esti fények ölelik körbe a birtokot, a kabócák lassan elhallgatnak, és a meleg is csendesül kicsit. Szellő érkezik a szőlő felől, a levelek susogása beleolvad az életöröm hangjaiba.
Nagy társasággal vacsorázik Toszkána egyik csodálatos részén, egy kisvároshoz közeli villában. A hely gyönyörű, ezt el kell ismernie, a vadregényes villa egy óriási kert, sőt, inkább birtok kellős közepén áll, és a szőlőn kívül már csak az erdő határolja. Sokan vannak, népes a leendő menye családja, meg velük vannak a fiatalok barátai is, persze. Zsóka nem tudja úgysem, ki kicsoda, a fián kívül eddig csak a menyasszonyt ismerte, vagyis látta legalább, a lány szüleit most mutatták be neki. Kedvesen ölelgették meg, ez furcsa volt neki, sok, elszokott az érintéstől, az emberektől…
Zsókát idegesíti minden, az emberek túlzott bizalmaskodása, a gesztusaik, a nagy, drámai mozdulatok, a hangos beszéd. Mit nevetnek ezek mindenen, mit vitatkoznak, micsoda népség… Látja magát, amint a színes, vidám társaság közepén gubbaszt, mint egy varjú, fekete ruhájában, örömtelenül, rosszkedvűen; idegen, kilóg közülük. Nagy hiba volt idejönni, a fia élete, csináljon, amit akar, miért nem lehetett valami tisztességes magyar lányt találni? Nem szívlelte leendő menyét, utálta az egész családot, az országot, a nyelvet, az ételt, mindent. Keserűen rágja a kenyeret, csabatta, vagy minek hívják ezt, ízetlen, sótlan, és mi ez, amivel le van öntve? Keserű ez is. Olívaolaj, na, persze, ki eszik olajos kenyeret, ez is jellemző, mégha vajas lenne, vagy zsíros, de ez… És a bor is savanyú, de erős, hamar a fejébe száll. Szédülni kezd, meleg van, hangzavar, furcsa szagokat hoz a szél. Nem ért senkit és semmit, csak azt, hogy neki itt nincs helye.
Odahajol hozzá a szakállas férfi, aki mellette ül, nagy hanggal magyaráz valamit. Hát felőle, egy szót sem ért, de valahogy mégis elszáll a dühe, inkább már nevetne, olyan szánalmasnak látja a helyzetet. Kénytelen ránézni, hogy rájöjjön, mit akarhat, látja a csillogást a szemében, meg a ráncokat körülötte. Tiszta tekintete szinte kiragyog fekete szempillája alól. Te jó ég, hogy lehet egy férfinak ekkorra szempillája, ki van ez festve, vagy mi? Nincs persze, de attól még őrült, mitől ilyen lelkes, és mintha csöppet sem zavarná, hogy nem válaszol, beszél helyette is, láthatóan jól elszórakoztatja magát. Bosszantó, de nincs hova menekülni, hát beletörődve ülve marad, rosszkedve belesimul a zsongásba, fásultság vesz rajta erőt.
Lassan besötétedik, az asztalnál a hangulat a tetőfokára hág, pedig az esküvő még hátravan, a mai csak az ismerkedős-ráhangolódós vacsora. Ez is milyen hülye szokás, az ő idejében nem kellett ilyen, anélkül is összeházasodtak. Sándorral milyen egyszerű szertartásuk volt, még menyasszonyi ruhája se volt rendes, nem volt nekik semmijük, aztán mégis, 25 évig milyen boldogan éltek…
Kisétál a kertbe, jólesik a friss levegő, nagyokat szív belőle, érzi, ahogy kiszellőzik a feje. A furcsa bódulat tisztul kicsit, de a gondolatok kavarognak, nem állnak össze egységessé, mert annyi minden történt, nehéz ezt feldolgozni. Járni kell ilyenkor, mindegy, merre, csak menni.
A lábai viszik, ki a birtok szélére, ahol a füvet felváltja az erdő, és a sűrű sötétségben kis fények villannak fel. Mint egy öngyújtó lángja, á, nem, ez más, ezek a fények csak pillanatnyi lobbanások. Aztán egyre több fény gyúlik, követik egymást, mintha kis tündérek repkednének, valami meghatározhatatlan rend alapján, rendszer nélkül. Morzejeleket leadva villódznak, lobbannak, varázslatos látvány, nem evilági, megható. Zsóka csak áll, földbe gyökerezett lábbal, bódultan, megrészegülve. Mintha betévedt volna az elvarázsolt erdőbe, még mindig nem tud gondolkodni, mert az érzés mindent áthat, hogy Sándor…
Amikor egyszer, még nagyon régen Sándorral beszélgettek arról, viccelődve, milyen állatok lennének, ha nem emberek, ő azt mondta, macska, Sándor pedig, hogy szentjánosbogár. Eddig egyszer látott szentjánosbogár rajzást, pont amikor kiderült, hogy Péterrel terhes, és Sándor mondta is, na, tessék, ők a mi tiszteletünkre vannak itt. Magához húzta Zsókát, üzennek nekünk, suttogta a hajába, meg hogy minden rendben lesz… Látod, morzéznak, ezen nevetni és sírni kellett, és az emlék most olyan erősen tör rá, hogy hallja a beszélgetést, a nevetésüket és Sándor hangját. Elmosódnak a fények, Sándor már nagyon rég itt hagyta, a nevetését is magával vitte – és Zsókáét is, a fiatalságát, az időskorát, a jövőt és a jelent. És mindent, ami még hozzá kapcsolódott, a pacalpörköltet, a vidám autózásokat, a kirándulásokat, a horkolós éjszakákat, a fütyörészést. Péter sem él már otthon, így maradt a csend, a behúzott függönyök, a sötét ruhák a szekrényben, a mozdulatlanság, a dohány és arcszesz illat.
Időnként, mintha valami meghitt találkozásra készülne, kinyitja a szekrény ajtaját, befúrja a fejét a felakasztott ruhák közé, és beszívja az illatot; ez az egyetlen, ami még maradt belőle. Ez maradt a legtovább, megdöbbentően élő volt még, mintha csak pár napja vetette volna le a ruhákat. Érdekes, a tárgyak mások voltak, de az illat, a szag megfoghatatlan, mintha az aurája lett volna ott, mintha még ott lélegzett volna ilyenkor a szobában. De Zsóka nem sírt, soha, mert nem tudja elhinni, hogy vége, vagy talán attól fél, hogy a könnye kimosná őt a szívéből. Hogy mint egy folyó, elindulna az áradat és vinné magával, sodorná, ami megmaradt. És amikor behunyja a szemét, látja, ahogy néz rá, mosolyog, és ha nagyon figyel, még a hangját is hallja. Jó neki így, magában, de nem is magában, mert még mindig Sándorral. Végül is, ő még a házban van, csak mintha elugrott volna valamiért. Zsóka várja, hisz bármikor hazajöhet.
Ezért nem is örült igazán, hogy meghívta a fia az esküvőjére, kellett ennek is külföldi lányt szeretni, sőt, olaszt, bár mindegy is, külföldi, és ide kellett utaznia. Pétert imádta, még ha csak a messzeségből is, mert Péter ritkán jött haza, mélytengeri kutatóként nem tehette meg gyakrabban. De mintha nem is nagyon akart volna hazajönni az apja halála óta, meg is mondta, hogy kényelmetlenül érzi magát a házban, össze is vesztek néha, mert rászólt, hogy szedje már össze magát, lépjen tovább. Igen, így mondta, hát őt aztán ne oktassa ki senki, ezt a fia se értheti, milyen elveszíteni valakit, akit ennyire szeretett. Pláne mert igazán nem is vesztette még el, amíg az illat a szobában van, amíg a fagyasztott pacal a mélyhűtőben vár, nincs vége…
És most mégis ott kellett hagynia a házat. Bűntudata van, és a szíve is ott maradt, nem, nem érzi itt jól magát.
Ragyog az erdő a kis lámpásoktól, szentjánosbogarak, mintha morzéznának megint, már épp elmosolyodna, de a szája nem engedelmeskedik, sírásra görbül, szinte már fáj. Már nem lát semmit, kilép medréből a fájdalom folyama, kontrollálhatatlanul. Próbálna ellenállni, de nem tud, aztán csak hagyja, hogy a zokogás az egész testét átjárja, minden kis porcikájából kimosson valamit, belülről, a legmélyebb rétegeiből… Sándor üzent, már tudja.
Másnap könnyűnek érzi magát, amikor felébred. Nézegeti a ruháit, nincs kedve sötétet venni, fura, inkább valami virágosat szeretne. Még szerencse, hogy bedobta a táskába azt a régi, világos, mintás ruhát, kicsit lötyög rajta, de jó lesz. És kifesti magát. Más arc néz vissza a tükörből. Rámosolyog. Amikor kilép a házból, meg is áll egy pillanatra, arcát a nap felé fordítja, behunyja szemét és élvezi a sugarakat. Az esküvőn megint sír, a könnyek most könnyebben jönnek, már a boldogságtól is. Olyan szép pár, a menye, Elena, meg egyenesen gyönyörű… Zsóka őszintén örül a fia boldogságának.
A vacsorán élvezi az ízeket, a bor finom, gyümölcsös, a paradicsom édes. Újra a tegnapi férfi ül mellette, hát ránevet.
Amikor hazautazik, első dolga, hogy megcsókolja Sándor fényképét, megsimogatja csöndes szeretettel. Friss virágot tesz a vázába. Aztán kiszellőztet, állott porszag volt a lakásban, és mert Antonio szereti a napfényt, kitár minden ablakot.
(Fotó: Engjell Gjepali, kép forrása: Unsplash)