Egy kezdetben átlagosnak tűnő téli nap került bele a történelemkönyvekbe. Egy hétköznap természetesen, hisz hétvégén az erőszak is hátradől. Először csak kevesen hitték el, mi történik, hiszen az események közötti összefüggések józan ésszel végiggondolva aligha következtek egymásból.
A Budapesti Ifjúsági Amatőr Pékverseny január végén került megrendezésre. Az eseményen bármely huszonöt év alatti személy részt vehetett; a verseny célja az volt, hogy megtörje az ünnepek utáni bágyadtságot és ösztönözze a célja vesztett ifjúságot a kreatív gondolkodásra, valamint a régi hagyományok felélénkítésére. Akkor még senki sem sejtette, hogy az Erzsébet híd pályaszerkezete csaknem egy hónappal később a Dunába fog szakadni, majd Buda és Pest tüzet nyitnak egymásra.
– Edi nyanya, Edi nyanya! – visszhangzott egy élénk, fiatal női hang a szemközti ház irányából, ahol régebben a Kosztolányi Dezső téri buszforduló volt, ma pedig katonai roncstelepként szolgált. A rozsdásodó vasdarabok színe napról-napra jobban összeérett az őszbe hajló, pirosló lombtömeggel. Igaz a fák nagy részét már kivágták, hogy tüzelőnek, építőanyagnak használhassák az összecsapások során, egy-egy, részben korhadt, pudvás fa azonban még emlékeztetett a környék egykori növényzetére.
– Az öregapád sérve a nyanya! – csikorogta Edina (teljes nevén Budayné Farkas Edina) – félhangosan, de mégis felállt a lyukas székről, és turbánnal a fején, krokodilos mamusszal izgatottan az erkélyre sietett.
– Nézze, jön a jeges! – M. Szofi volt az, a szembeszomszéd. Kelenföld irányába mutogatott. Valóban, Edina is felismerte a taligás férfit. Bicegve ugyan, de szaladt cipőt venni, sietni kellett, hogy neki is jusson a jégből.
Budayné nem tudta, mi az az „M.” Szofi nevében, egyszer a kapucsengőjén látta kiírva, amikor még voltak névtáblák a házon. Meg kapu, úgy egyáltalán. Meg egy üzlet az utcafronton. Műlábakra voltak húzva a sztreccses nadrágok a bolt bejárata mellett. Azt meg, hogy miért Szofi és nem Zsófi a neve, még kevésbé értette. „Szegény kurva”, gondolta Budayné a maga módján megértően, ilyen fiatalon elveszteni nemcsak a szép éveit, de még a társasházának teljes homlokzatát is! Nekem legalább vannak boldog emlékeim.
– Ez az utolsó szállítmány, hölgyeim – rikácsolta a jeges a köré sereglett asszonyoknak. Hiányzó fogai közül csak úgy spricceltek a buzgó, forradalmi láztól átitatott szavak. Őt azért nem sorozták be, mert sánta volt, mint Budayné, más férfi rajta kívül nem maradt a környéken. – A hűtőházat holnaptól a hadsereg használja. De jövő hétre jön a lehűlés, nyissanak ablakot, és nem romlik meg az élelmiszer! – viccelődött a férfi, hiszen a környéken az áramszolgáltatás szünetelt, az ablaküvegek pedig a robbanások következtében az elmúlt hónapokban egytől-egyig megsemmisültek.
A januári ifjúsági pékverseny első helyezését az akkor még ismeretlen start-up, a Gürdülé-kenyér mobil pékség nyerte el, amely a Szabadság híd budai hídfőjénél kisteherautóból árulta a frissen elkészített pékárut a villamosra, buszra, metróra várakozók, gyalogosok, kerékpárosok, autósok és egyéb érdeklődők számára. A város immár díjnyertes pékségének hamar híre ment; a fölöttébb barátságos kiszolgálásról szóló anekdotákat, és a ropogós, illatos, összetéveszthetetlen mintázatú pékárukat kézről-kézre, sőt, olykor szájról-szájra adta a lelkes lakosság. Hamarosan már menetrendszerinti hajók is lehorgonyoztak 10-15 perces megállókkal, hogy az utazóközönség a kenyérfélékkel és süteményekkel még indulás előtt vissza tudjon térni a fedélzetre. A tévé is megjelent a helyszínen, hogy interjút készítsen a cégvezető fiatal pékkel, Vas Benedekkel.
– Edi nyanya, segítsek magának felvinni? – ajánlkozott M. Szofi, a szembeszomszéd. – Látom eléggé béna, a színművész ujjaival nem érti a jeget.
– Színházi kellékes voltam, nem színész, te hülye – csattant fel Budayné Farkas Edina. – Amúgy meg mit nyanyázol, mi?
– De hisz maga mondta, hogy ne szólítsam Budaynénak – felelte. – Tán szólítanám Farkas asszonynak? De hát annak semmi értelme.
Budayné az összecsapások kezdete óta átkozta a vezetéknevét, most azonban igazat adott M. Szofinak. Nem akart igazán sem Pestről, sem Budáról hallani.
– Csak nyissa ki a kaput, mert ezzel a bazi nehéz jégtömbbel én nem tudom!
– Hisz nyitva van – mutatott rá Budayné.
– Akkor jó. Nagyon jól csinálta. – M. Szofi betuszkolta magát a nem jéghordásra méretezett földszinti kapun.
– Első emelet, ugye?
– Harmadik.
M. Szofi érezte, hogy sem a vékony felső, sem a lyukas farmernadrág, sem az őszi kesztyű nem melegítenek eléggé; a hasának és combjának feszülő jégtömb miatt minden lépés nehézkes volt, az ujjai pedig a hideg felülethez tapadva lassan elgémberedtek. Nem bírta tovább tartani a fagyos víztömböt, és még mielőtt az elsőre érkeztek volna, akaratlanul eleresztette. A jég épp csak súrolta Budayné lábát, és heves iramban visszacsúszott a lépcsőfokok szegélyén a fordulóig, ahol a falnak csapódott, kettétört, és hatalmas felületen leverte a felhólyagzott vakolatot.
– Na. Mondom. Így könnyebb lesz. Fogja az egyiket, azt már maga is elbírja!
Budayné Farkas Edina szófogadóan megragadta az egyik darabot, és elindult felfelé. Hálás volt Szofi segítségéért, még ha segítség alatt nem is pont ezt értette volna.
A januári pékversenyt követően szokatlan mozgolódás támadt a városban, mivel a győztes pék, Vas Benedek azt nyilatkozta a tévének: „persze, hogy budaiak nyerik a pékversenyt, hiszen a budai alapanyagok jobbak, tisztábbak”.
Az első reakciók már percekkel később megjelentek a hírportálokon és a közösségi médiában: „Jobb Buda, mint Pest?”, „A Duna jobb, vagy bal partja a jobb?”, „A pesti igásló és a budai pöfeteg. Te hová tartozol?” A pestiek elégtételt akartak nyerni, nem tűrték a vereséget, Buda pedig készült a versengésre, hogy bármiről is legyen szó, megvédhesse címét. Autók és teherautók hatalmas transzparensekkel, lobogókkal és éljenző utasokkal hirdették a tavasz, az új felfogás, az egymást ösztönző vetélkedés közeledtét:
– Igen, erre volt már szükség régóta, így jutunk végre tovább, így léphetünk csak ki ebből a kihűlt, megromlott levesből, amiben már évtizedek óta gyanútlanul ücsörgünk! – visszhangzott egy hangosbemondó a Madách téren, sokan azonban csak zavartan pislogtak a járdán, amint a hozzá tartozó autó elhaladt mellettük.
Buda és Pest megmérettetett egymással. A megszokott sportágakon kívül számos más eseményre is sor került: kötélhúzó verseny, háromkerekű bicikliverseny a margitszigeti futókörön, baracklekváros fánkevő verseny, a szünetben pedig közepes nehézségű sudokuzás. Akinek ez sem volt elég, részt vehetett még hisztis gyermekaltató versenyen, kanalas galuskaszaggatáson, lábbal való lóetetésen, mobiltelefon-hajításon, vagy színes gyöngyfűzésen, bekötött szemmel. A rendezvényeken szokatlanul nagy volt a szurkolási kedv és a feszültség, valamint emiatt a rendőri jelenlét, a versenyszámokban azonban sem Pest, sem Buda dominanciája nem volt kimutatható, így a helyzet eleinte békés maradt.
Egy kopasz ágakra fagyott, álmatag februári reggelen azonban váratlan hír rázta meg a lakosságot: egy Budán lakó egyetemi hallgatót a pesti Fővám téren heves szóváltás közepette megkéseltek. Egy pesti társa állítólag – viccből, vagy komolyan – „puha budai burzsujnak” nevezte, mire az egy „jobb, mintha egy kapafogú pesti paraszt lennék” válasszal próbálta megvédeni büszkeségét. Pofon csattant, majd még egy, és néhány pillanat múlva a budai hallgató egy vértócsában hevert a földön, amelyben apró, bizonytalan hópelyhek landoltak, miközben négy-öt pesti, sapkáját a fejébe húzva eloldalgott.
A legközelebbi szabad mentő Újbudáról érkezett, a környéken összesereglett kíváncsi tömeg miatt azonban túl későn érte el az immár elvérzett hallgatót. Még aznap éjszaka egy második, szokatlan eset történt. A Szabadság híd zászlótartói Budapest lobogóival teltek meg, a zászlókból azonban ki volt vágva a pesti címer, ahogyan a két oroszlán egyike is fej nélkül állt a Szent Korona mellett.
– Banyanya! Mi ez a sok szar? Nem szokott még le a bábozásról? – kérdezte M. Szofi, amint belépett a jéggel az öreg lakásba, és meglátta hatalmas kupacokban a színházi jelmezeket és díszletelemeket.
– Mondom, hogy színházban dolgoztam kellékesként, a harcok kezdete előtt – válaszolta Budayné.
– És azóta home office-ban van?
– Az első bombatalálat után mentettem, ami menthető. És lám, azóta az egész színházépület megsemmisült.
– Maga micsoda egy izé. Jövőbe látó műértő. Hova rakjam a jeget?
– A kádba. – Budayné a nappali közepére bicegett, lerakta a maga jegét a törmelékhalom tövébe, aminek tetején egy repedt fürdőkád pihent, meglehetősen csálén, a kádban pedig válogatott szőrmék púposodtak. Felemelte a kupacot, és alácsúsztatta a jeget.
– Leszakadt a negyedik, amikor múltkor ágyúztak – tette hozzá. – Azért van a bojlerem meg a mosogatóm is az utcán; ott, ahol régebben az újságos volt.
M. Szofi is a kádba helyezte a jeget, és körülnézett az öregasszony lakásában. Jóllehet, annak valóban nem volt konyhája, egy hatalmas lyuk tátongott helyette, a lakás többi része viszont – a kéretlenül érkezett kádat, meg a fölötte hiányzó plafont kivéve – jó állapotban maradt meg. Szofi az erkélyre lépett, hogy egy pillantást vessen a saját lakására, a homlokzat nélküli házban az út túloldalán, ahol gyakorlatilag a szintek több, mint fele hiányzott:
– Szép kis kecója van magának. De nem olyan benapozott, örökpanorámás, mint az enyém.
A Fővám téri késelést és a zászlócsonkítást követően Vas Benedek, a díjnyertes budai pék krisztinavárosi üzemébe az éj leple alatt ismeretlen tettesek törtek be, fellocsolták benzinnel, és mielőtt bárki gyanút sejthetett volna, már lángokban állt az egész épület, amelyben a péküzem fölött négy szinten lakások bérlői az igazak álmát aludták.
Másnap reggel leállt a forgalom a két városrész között. A kettes metró szerelvényei hét óra huszonegy perckor Pesten a Kossuth, Budán a Batthyány téren ragadtak, a rendőrautók pedig keresztbe álltak a hídfőknél, és csak érvényes lakcímkártyával lehetett az egyik oldalról a másikra – kizárólag hazafelé – közlekedni. Az utcák, a terek megteltek munkába igyekvő ügyvédekkel, tanárokkal, orvosokkal, kőművesekkel, lakatosokkal és egyéb szakmák képviselőivel, akik aznap már nem érkezhettek meg a munkahelyükre, mert az a Duna másik oldalán volt. Az emberek lázasan telefonáltak, a vonalak túl voltak terhelve.
Délutánra a hidak mindkét oldalán felbőszült, feltartóztathatatlan tömeg jelent meg, és farkasszemet nézve lassan megindult egymás felé, a rendőrség ekkora túlerővel szemben már nem tudta tartani az átkelőket. Pest Budát, Buda pedig Pestet okolta az agresszióért, de hogy kinek mi volt a követelése, nem lehetett tudni. A tömeg összeért. Az első szóváltások békésen zajlottak, sokan megkönnyebbülten fellélegeztek, mígnem váratlan robbanások sorozata rázta meg az Erzsébet hidat. A pillérek Pesten és Budán egyaránt megadták magukat, a felszerkezeti kábelek túlfeszültek, majd elpattantak, és a büszke építmény magatehetetlenül szakadt a jeges Dunába. Ezrek tűntek el pillanatok leforgása alatt.
Budayné Farkas Edina egy plüss libával a hóna alatt az erkélyen állt, és a távolba meredve próbált híreket szerezni egyetlen kisfia, Gábor hollétéről. Az év elején kezdődött harcok elhúzódtak – október volt már –, és nem tudta felidézni, hogyan juthatott a világ – Budapest, az ő szeretett városa, az ő kis világa – kevesebb mint egy év leforgása alatt idáig. Pest irányából füst szállt föl, a föld újra és újra megremegett, távoli fegyverropogás hallatszott. A városközpont felől érkezők véres küzdelmekről számoltak be, de hogy a front éppen hol tartott, senki sem tudta pontosan megmondani. A rádió- és tévéadás szünetelt. Éjszakánként, mintha folyamatosan villámlott volna, robbanások rajzolták az épületek tetőit az égre. Olykor rakéták, bombák csapódtak be a közelben, és egy-egy ház lángra kapott.
A Kosztolányi Dezső tér ma ennek ellenére szokatlanul nyugodtnak tűnt. „A tankcsapdák a Móriczon teszik a dolgukat, anyukám, egyet se félj – visszhangzottak Gábor korábbi szavai Budayné fülében –, lezártuk az Október Huszonharmadika utcát is, meg a BAH-ot. A Kosztolányiig csak a csapdákon, na meg a testemen keresztül juthatnak el.“ Budayné is ettől félt. Gábor már hetek óta nem volt itthon.
– Basszátok meg – vonta le a tőle megszokott következtetést –, hogy lesz ebből idén Márton nap? – és bicegve, hóna alatt a plüss libával, eltűnt a megtépázott csipkefüggöny mögött.
– Nyanyina! Nyanyina! – törte meg a csendet valamivel később M. Szofi hangja a szemközti ház maradványaiból. Szofi hirtelen kiabálása megijesztette Budayné Farkas Edinát, összeborzongott.
– Apád zsírfoltos atlétája a nyanyina – suttogta, majd kibámult az ablakon, és már hangosabban hozzátette. – Mi van?
– Mit főzött ma?
– Nincs gáz!
– Akkor jó, de mit főzött ma? – közben Csepel felől robbanások hallatszottak. A föld többször megmozdult, meglazult tetőcserepek és vakolat hullottak a házak előtti járdára. A légvédelmi–sziréna elkeseredetten krákogni kezdett, aztán egy elektromos pukkanás után elhallgatott.
– Mondom, nincs gáz, te hülye! – folytatta Budayné, amint a zaj alábbhagyott. Neked nem tűnt föl, hogy a múlt heti robbanás óta minden közmű bekrepált? – és egy színházi karddal a kezében a Bartók Béla – Bocskai útkereszteződés kellős közepére mutatott, ahol egy hatalmas bombatölcsér tátongott.
– Nos, így már értem, miért nem jár a villamos. Pedig már éppen panaszt akartam tenni. Csak nem tudtam kinek… Szóval akkor ma még nem evett?
– Nem.
– Jöjjön át, a Fehérvárin ételt osztott valami humanitáriánus szeretetszervezet! Húslevest adtak. Igazi hússal, igazi répával. Még meleg.
Budayné visszarakta a kardot a derekára csatolt hüvelybe, és egy királyi palástot halászott ki a jelmezek közül. Ez elég meleg lesz Szofi huzatos lakásában, gondolta.
– Finom volt köszönöm – mondta nem sokkal később, jóllakottan.
– Örülök, hogy ízlett, Budanya.
Budayné hátradőlt, és a Villányi út irányában megrekedt, az idáig is érezhető, lőpor szagú füstöt kémlelte hosszasan, majd hirtelen megszólalt, anélkül, hogy levette volna a szemét a füstről:
– Mi az az M. a nevedben, Szofi? M. Szofi.
– Mátyásföldi.
– Nagyon jó, nagyon jó – hümmögött Farkas Edina halkan, miközben a nyelve egy cupákkal játszadozott a fogsora bal felső ötöse és hatosa között, majd hirtelen levette szemét a füstfelhőről, és döbbenten M. Szofira bámult:
– Mátyásföld nem a pesti oldalon van?
Az Erzsébet-hídi incidens után a tömeg dúlni-fúlni kezdett. Mindkét városrészben betörték a kirakatokat, fosztogatni kezdtek, kukák, újságosbódék, autók kaptak lángra. Már a rohamrendőrség létszáma is jócskán alulmaradt a felbőszült tömegével szemben, így amelyik rendőrtiszt nem fogta menekülőre, hamarosan leszerelték. Az eltulajdonított fegyverekkel tüzet nyitottak egymásra a felbőszült lakosok a Duna két partjáról. Szerencsére a kis kaliberű fegyverek semmilyen sebesülést nem okoztak a túloldalon. Ha valakiről azonban kiderült, hogy a rossz oldalon ragadt, olykor a fagyos folyóba dobták, „hadd ússzon haza”, olykor pedig kézzel-lábbal estek neki „a mocskos spiclinek”.
Hamarosan a hadsereg is megjelent; páncélozott járművek, és gyalogos osztagok sorakoztak föl a Duna két oldalán, a kiemelt stratégiai pontokon. Pest fegyverletételre szólította föl Budát, Buda pedig Pestet. Mindkét sereg a körülményekhez képest hatalmas fegyveres és fegyvertelen önkéntes csapatokkal rendelkezett – jóllehet, a döbbent vidéki megyék kivétel nélkül semlegesnek mondták magukat. Sem Buda, sem Pedig Pest nem ijedt meg a másik fenyegetőzésétől. Buday Gábor, Budayné Farkas Edina fia ekkor még édesanyja sértetlen lakásában ette a babgulyást:
– Nem mernek ezek egymásra lőni, anyukám. Más az, amikor néhány idióta botokkal meg kövekkel összecsap az utcákon, meg más az, ha ágyúval tüzelünk egymásra.
A Szabadság-szobrot még aznap találat élte, a Gellért-hegy elvesztette ékes koronáját. Erre válaszul a parlament kupolája adta meg magát egy közép-hatótávolságú rakétának, a déli szárny pedig úgy rogyott a Dunába, hogy egyesek az események után még a Kossuth téri – amúgy épségben maradt – József Attila bronz szobor mimikáján is változásokat véltek felfedezni. Csaknem egy órányi csend következett. A csapatok tanácstalanul szegezték egymásra fegyvereiket. A Szabadság-szobor megsemmisülése után ötvenhárom perccel azonban egy meglazult szikla hullott alá a Gellért-hegyről, és egy páncélozott szállító harcjárművet azonnal maga alá temetett. Erre a mellette állomásozó tankelhárító osztagok ijedtükben tüzet nyitottak Pest irányába, s a válasz a túloldalról azonnal érkezett. Gábort egy csatazajoktól álmatlan éjszaka után másnap besorozták a hadseregbe. De hogy melyikbe, azt maga sem tudta; a levél nem a Magyar Honvédségtől, hanem a Budai Fegyveres Ellenállástól érkezett, azonnali hatállyal, és szökés esetén tizenöt év börtönnel fenyegetett.
– Farkanyó! Farkanyó! – ütött át a megszokott kiáltozás a lassan, de egyre a vészjóslóbban közeledő fegyverropogáson.
– Ülnél partvisba! – válaszolta Budayné Farkas Edina, inkább csak úgy magának, majd megjelent az erkélyen leengedett sisakrostélyban egy nyeles gránát imitációval a kezében.
– Nézze! Ezek jönnek!
– Kik?
Fülsüketítő dörrenések hallatszottak egyszerre több irányból, és a két nőnek meg kellett kapaszkodnia, hogy a földrengések közepette talpon tudjanak maradni. Budayné tudta, ez mit jelent: A nehéztüzérség áttörte a tankcsapdákat. Az előtérben gyalogosok, a háttérben tankok és önjáró lövegek közeledtek.
– Honnan tudjam, kik ezek? – kérdezett vissza Szofi. – A támadók ugyanúgy néznek ki, mint azok, akik menekülnek. Még a zubbonyuk is egyforma! De akiket üldöznek, biztos a mieink, mert nagy iramban felénk rohannak, nem Pest felé!
Valóban, huszonöt-harminc katonaforma férfi közeledett a Móricz Zsigmond körtér felől, szapora léptekkel, sokuk útközben a fegyverétől és a felszerelésétől is megszabadult, üldözőik pedig különféle gyalogos osztagok és lánctalpas járművek voltak. A menekülők közül egyesek el is hullottak; a mögöttük ropogó ellenséges fegyverek nem kímélték őket, vérszomjas lövedékek süvöltöttek most már Budayné erkélye alatt is, mire ő is, Szofi is beljebb húzódtak a lakásban, és fedezékből figyelték tovább az eseményeket.
– Hé, az nem a maga fia? Nézze, Budanyó! – kiáltotta hirtelen Szofi.
Budayné hunyorogni kezdett, de nem ismerte fel a katonákat. Remegő kézzel levette a bifokális szemüvegét, megtörölte a közel sem rá szabott báli ruhájában a vastagon vakolatporos lencséket, majd újra az orrára helyezte.
– Gabika! – kiáltotta hirtelen, amikor meglátott egy túlsúlyos, őszülő negyvenes férfit, amint az fejvesztve menekült a perzselő lövedékek elől. – Fuss, drágám, pici csülköm! – Farkas Edina egész testében elgyengült az életéért küzdő fia láttán, a falnak kellett támaszkodnia, hogy a földre ne zuhanjon.
Buday Gábor társai hét-nyolc ember híján elhullottak, mielőtt elérték volna a Kosztolányi Dezső teret, a többiek a tér közepén tátongó bombatölcsérbe ugrottak. Lőszerük már nem volt, hogy visszaverjék üldözőiket, a többségnek már fegyvere sem maradt. Budayné minden erejét összeszedve a színházi kellékekhez ugrott, és csaknem önkívületi állapotban kutatni kezdett. Tajtékozva dobálta szét a jelmezeket és díszleteket a lakásban, de egyetlen még tiszta, fehér ruhadarabot sem talált, amit a béke zászlajaként lobogtathatna meg bármiféle nyélen. Már a gyermekjelmezeknél, a plüss medvefejnél, a kartonból készült robotnál és a felfújható flamingó úszóguminál járt a kupac alján, amikor egy zászló akadt a kezébe.
A pesti sereg a Feneketlen-tó irányából, és a Fehérvári út felől is megjelent; fegyverét vállhoz emelve, lassan elkezdte bekeríteni a tátongó lyukat, ahol Gábor és társai tanácstalanul várták a biztos halált. Hirtelen egy öregasszony jelent meg a tér melletti kapualjban, és egy ismerős trikolor zászlót kezdett el lobogtatni. De valahogy sem a piros, sem a zöld színek nem voltak a helyükön, a zászló közepén pedig egy madár vonaglott. Budayné a mexikói zászlót lengetve, bicegősen meg-megbotolva szaladt a bombatölcsér felé. A támadók egy pillanatra összezavarodtak, csapdát sejtettek.
– Ne lőjetek, barmok! – ordította, és mintha csak vízbe ugrana, úgy vetette magát a gödörbe, ahonnan a harcokat túlharsogó nyögés, és egy „anyukám, bazmeg!” jelezte, hogy saját gyermekének a nyakába esett.
– Kussolj, Gabikám, nem látod, hogy tűzharcba keveredtünk?
– Jé, tényleg?!
– Ne lőjetek, barmok! – kezdte Budayné ismét, és az égnek emelte tekintetét, mert a mély gödörben elvesztette szeme elől az ellenséget. Közben a pesti osztag újra támadásba lendült, és fegyverét a mélybe szegezve körülvette a bombatölcsért. – Ne lőjetek, nem látjátok, hogy magyarok vagyunk?!
– A banya nem kamuzik, tényleg magyarok! Legalábbis a csoroszlya meg a dagadt fia, ismerem őket – érkezett a megerősítő válasz M. Szofi lakásának irányából, mire a katonák egy része hirtelen felpillantott az utcai homlokzat nélküli házra, ahol egy kettészakadt nappali közepén egy apró termetű nő mutogatott nekik.
– Magyarok? – kérdezte döbbenten a pödört bajszú parancsnok. – Fegyvert le, mindenki! Ezek magyarok! Ide a rádióval! A sajátjainkra lövünk! Tüzet szüntess!
A környéken perceken belül aláhagytak a harcok, s az egész városban, mint egy tajtékzó vihar után, lassacskán szokatlan csönd lett. A csatározások során kigyulladt, most már kókadó tüzek füstjén keresztül hamarosan átsütött a melengető októberi nap. Döbbent lakosok bújtak elő a pincékből és a házromok közül, ismerkedni kezdtek a megszálló, immár barátságos sereggel, akiknek az anyanyelve megegyezett az sajátjukkal. A nyugdíjas férfiak mesélni kezdtek a fiatal fegyvereseknek a háborús élményeikről, azok pedig megértően bólogattak, mintha bármi fogalmuk is lenne arról, milyen lehetett akkoriban.
Az épen maradt páncélosokra a katonák hamarosan gyermekeket ültettek, és közösen mosolyogtak a győzelem jelét mutogatva a szülők lencséibe. Budaynét és fiát, Gábort, a mexikói zászló rúdjánál fogva húzták ki a bombatölcsérből. A hatalmas vászon színei ismerősen ráncolódtak az opálos fényben, a lobogó kis jóindulattal lehetett volna a magyar is.
(Fotó: Marco Meyer, kép forrása: Unsplash)